logo

VII December AD

Az új vallás

Mivel Symmachus, a nagyméltóságú városkormányzó, Kegyelmességedhez beadvánnyal fordult, hogy visszaállítsák azt az oltárt, amelyet Ráma város tanácsterméből eltávolítottak, te pedig, császárom - ámbár zsenge éveid virágjában kezdted az uralkodást, de erős hited révén edzett harcos vagy - a pogányok kéréseit nem helyeselted: én mihelyt tudomást szereztem az ügyről, azonnal előterjesztést tettem neked. Ebben összefoglaltam ugyan, amit szükségesnek véltem előadni, mégis azt kértem, hogy küldjétek meg nekem Symmachus beadványának egy példányát…
A város nagyméltóságú kormányzója három - szerinte igen fontos tételt terjesztett tehát elő beadványában: hogy Róma állítólag visszaköveteli régi vallási szertartásait; hogy papjainak és a Vesta-szüzeknek meg kell adni a kiváltságaikat; és hogy az éhínség a papi kiváltságok megvonásának a következménye.

Az első részben Róma siralmas könnyekkel panaszkodik és visszaköveteli az ősi vallás szertartásait. Azt mondja, hogy „ezek a szertartások űzték vissza Hannibált a falaktól, a gallokat a Capitoliumról”. Nos, mikor az ősi vallás hatalmát hirdeti, elárulja erőtlenségét. Hannibál tehát hosszú ideig tiporta lábbal a római vallást, és hiába harcoltak ellene az istenek, mégis a város faláig hatolt előre győzelmesen. Miért tűrték az ostromot azok, akikért isteneik fegyverei küzdöttek?
Minek is beszéljek a gallokról, akik titokban megrohanták a Capitoliumot, s a gyenge római őrség nem tudta volna feltartóztatni őket, ha egy liba ijedt gágogása el nem árulja az ellenséget? Hát ilyen védői vannak a római templomoknak! Hol volt akkor Jupiter? Vagy talán a liba gágogásában szólalt meg?...

Hallgasson el tehát ez a gyűlölködő panaszkodás a római nép nevében: Ráma nem ezzel bízta meg őket. Más szavakkal fordul hozzájuk: „Miért mocskoltok be engem naponta ártatlan állatok hiába kiontott vérével? Nem az állatok belső részei szerzik meg a győzelem dicsőségét, hanem a harcosok ereje. Más módszerrel hajtottam én uralmam alá a világot ...”

Azt mondja Symmachus: „Egy úton nem lehet eljutni ily nagy titokhoz.” Azt, amit ti nem ismertek, mi isten igéjéből megtanultuk. És azt, amiről ti sejtések alapján kérdezősködtök, mi isten bölcsességéből és igazságából tudjuk. Felfogástok tehát nem egyezik a mienkkel. Ti az uralkodóktól kértek békét isteneiteknek, mi pedig Krisztustól esdünk békét uralkodóinknak. Ti a kezetek munkáit imádjátok, mi úgy gondoljuk, hogy bűn istennek tartani bármit, amit kézzel csinálnak. Isten nem akarja, hogy kövekben tiszteljék. De az ilyesmiket még a ti bölcselőitek is kigúnyolták.
Azt mondja továbbá: „De vissza kell állítani az ősi oltárokat az istenszobrok mellé, s a templomok ékességeit.” Követeljék vissza mindezt attól, aki osztályosa babonaságuknak: keresztény uralkodó csak Krisztus oltárát tanulta meg tisztelni. Miért akarják hát tiszta kezeit és hivő ajkait arra kényszeríteni, hogy az ő istentelenségüket támogassa? Pogány uralkodó talán emelt oltárt Krisztusnak? Mikor visszakövetelik az ősi hagyományokat, ezzel a példaadásukkal arra figyelmeztetnek bennünket, hogy mily nagy tisztelettel tartoznak a keresztény uralkodók annak a vallásnak, amelyet követnek, ha már a pogányok mindennel elhalmozták a maguk babonás vallásfát.

Azt mondja: „Élvezzék a Vesta-szüzek továbbra is kiváltságaikat.” Csak hadd mondogassák ezt, hiszen nekik hihetetlen, hogy a szüzesség ingyenes is lehet; csak kényszerítsék ki anyagi előnyökkel, ha nem bíznak az erény erejében. De ugyan hány szüzet sikerült összetoborozniuk efféle kecsegtető előnyök ígérgetésével? Alig hét leányt kényszerítenek be Vesta-szűznek! Íme, mindössze ennyit csábított oda a szalagos fejdísz, a ragyogó bíborruha, a pompás gyaloghintó, a körülötte rajzó rengeteg szolga, a sok páratlan kiváltság és roppant anyagi előny és végül az, hogy csak meghatározott időre fogadnak szüzességet…
De fölemlegeti, hogy senki sem nyúlt semmihez, amit az egyháznak adományoztak vagy hagyományoztak. Mondják ezt el annak is, aki elhurcolta a templomok kincseit: pedig ez keresztényekkel történt. Ha pogányokkal esett volna meg, mindent vissza kellene szolgáltatni, csak hogy jogtalanság ne történjék. Hát csak most hánytorgatják fel az igazságot, csak most követelnek méltányosságot? Hol voltak ezzel a véleményükkel akkor, amikor a keresztényeket minden vagyonukból kiforgatták, s aztán még a levegőt is irigyelték tőlük, amit sohasem tagadtak meg a halottaktól sem, sőt még a temetés végtisztességét is megakadályozták.

Azonban senki sem tiltotta meg, hogy a pogány templomok adományokat, a jós-papok pedig örökségeket ne fogadjanak el; csak birtokaikat kobozták el, mivel nem vallási célokra használták fel azt, amit a vallás jogán védelmeztek. Akik ebben a mi példánkra hivatkoznak, mért nem követik példánkat a kötelességteljesítésben is? Az egyháznak nincs más birtoka, csak a hite. Ez kamatozik neki, ez terem. Az egyház birtoka az, amit a szegényekre költ. Számolják meg csak, hány foglyot váltottak ki a pogány templomok, mennyi élelmet juttattak a szegényeknek, hány száműzöttnek a megélhetését biztosították! Tehát csak a birtokaikat vették el, nem pedig a jogaikat .. .

Hátra van az utolsó és, legsúlyosabb érv, császárok: az, hogy kötelességtek-e viszonozni azt a segítséget, amelyet állítólag élveztetek, mert Symmachus ezt mondja: „Védjenek titeket, mi pedig maradjunk híveik.” Ez az, hívő fejedelmek, amit nem tűrhetünk: mivel szemünkre veti, hogy a ti nevetekben könyörögnek isteneikhez, valójában pedig a ti megbízásotok nélkül szörnyű istentelenséget követnek el, amennyiben türelmességteket egyetértésnek minősítik. Csak tartsák meg maguknak a védelmezőiket, s azok védjék meg a saját híveiket, ha tudják. Mert ha azoknak sem tudnak segíteni, akik tisztelik őket, hogyan védelmezhetnének titeket, akik nem vagytok tisztelőik?
Ha a régi vallásban kedve telt Rómának, miért hódolt idegen vallásoknak? Nem beszélek arról, hogy drága márvány borítja már a puszta földet és az egykori pásztorkunyhók helyén hivalkodó aranypaloták ragyognak. De hogy pontosan arra feleljek, amit panaszolnak: hát az elfoglalt városok istenszobrait, a legyőzött isteneket és az idegen vallási szertartásokat átvehették, holott más babonaságnak hódolnak? Hogyan lehetséges, hogy Cybele az Almo vizében mossa meg szekeret? Hogyan kerültek ide frígiai jós-papok vagy az ellenséges Karthágónak a rómaiak szemében mindig gyűlöletes istenségei? Vagy az, akit az afrikaiak „Mennyei Szűznek”, a perzsák Mithrasnak, legtöbben pedig Venusnak tisztelnek: akiknek csak a neve más-más, istenségük egy és ugyanaz? Így hitték istennek Victoriát is, a győzelmet, bár az csak ajándék, nem felsőbb hatalom; jutalom, nem uralom; harcosok fegyvere szerzi meg, nem a vallás ereje. Hát olyan nagy istennő az, amit erős hadsereg megszerezhet magának, vagy amit a harctéri siker ajándékoz?

Azt kérik, hogy Victoria oltárát állítsuk fel Róma város tanácsházában, vagyis ott, ahol több a keresztény szenátor. Minden templomban vannak oltárok, van oltár a győzelmek templomában is. Mivel a számban lelik gyönyörűségüket, mindenütt mutatnak be áldozatokat. Mi más ez, ha nem hitünk megcsúfolása, hogy éppen ezen az egy oltáron követelnek áldozatot? Tűrhető-e, hogy a pogány áldozatot mutasson be keresztény ember jelenlétében? Azt mondja, hogy nyeljék csak a füstöt akaratuk ellenére is szemükkel, a fuvolaszót fülükkel, a hamut torkukkal, a tömjént orrukkal, és bármennyire irtóznak tőle, hadd szikrázzon arcukba a mi áldozatunk tüze. Hát nem elég neki a sok közfürdő, a töméntelen csarnok, a rengeteg tér, amely mind tele van istenszobrokkal? Hát még ebben a közös gyülekezetben sem leszünk egyenlő helyzetben? Hogy a szenátus keresztény részét kötelezzék az imádságaik szavai, a vallásos esküvések? Ha ezt tagadja, kiderül hazugsága; ha belenyugszik, elismeri a szentségtörést.

„Hol fogunk esküt tenni a ti törvényeitekre és hol mondjuk el az eskümintát?” - kérdezi Symmachus. Hát összefér törvényes felfogásotokkal pogány szertartások közben szedni össze a szavazatokat és venni ki az esküt? Most már nemcsak a jelenlevők, hanem a kívülállók hitét is döngeti, sőt - ami még felháborítóbb - a ti hiteteket is, császárok, mert a ti parancsotok egyúttal kényszer is. A boldog emlékezetű Constantius, bár még nem volt beavatva a szent hit titkaiba, úgy érezte, hogy már az is megfertőzteti, ha látja ezt az oltárt. Eltávolíttatta, s nem engedte meg, hogy visszahelyezzék…
Bár engem személy szerint nem gáncsoltak, megfeleltem a gáncsoskodóknak; mert az volt a cél, hogy megcáfoljam Symmachus beadványát, nem pedig az, hogy részletesen ismertessem babonaságukat. Téged azonban, császárom, éppen az ő beadványuk tegyen óvatosabbá. Mert amikor a régebbi uralkodókról azt mesélte, hogy a korábbiak ápolták apáink szertartásait, az újabbak pedig nem tiltották el, és ezt is hozzáfűzte:
„Ha a régiek vallásossága nem szolgálhat bizonyítékul, szolgáljon akkor a legutóbbiak türelmessége” - akkor nyilván tudomásodra adta, mivel tartozol hitednek, hogy ne hódolj meg a pogány szertartásnak, és mivel tartozol kegyeletednek, hogy ne változtasd meg testvéred rendelkezéseit. Mert a saját érdekükben azoknak a fejedelmeknek a türelmességét hirdeti, akik a pogányoknak a szertartásait keresztény létükre sem tiltatták be: mennyivel inkább meg kell adnod testvéred emlékének, hogy semmit se változtass rendelkezésein, hiszen még azt is el kellene hallgatnod, ha történetesen nem helyeselnéd.

Most pedig cselekedjél úgy, ahogyan belátásod szerint hited és testvéri szereteted parancsolja.


(Ambr. ep. XVIII 1; 3; 4-5; 7-8; 10-11; 15-16; 18; 22; 30-32; 39.)


Ambrosius: Az új vallás.
Ford.: Borzsák István