logo

XXX Novembris AD

A keresztények és a római állam

A keresztények többször is összeütközésbe kerültek a római államhatalommal. A keresztényüldözés azonban nem volt folyamatos, s a római hatóságok az első századokban meglehetősen következetlenül viselkedtek. Egyes császárok nyíltan keresztényellenes politikát folytattak, míg mások nem szorgalmazták a keresztények elleni fellépést.
A keresztény vallásgyakorlat megtűrése esetén a római hatóságok nem elvi alapon alakították ki álláspontjukat, hanem véletlenszerű tényezők játszottak szerepet a nyugodtabb időszakok létrejöttében. A korabeli keresztény beszámolók azt sugallták, hogy a római államhatalom és a keresztények közötti folyamatos konfliktus rengeteg mártírt adott az egyháznak.

A mártíromság valóban egyedülálló módon mutatta meg a keresztények elkötelezettségét a pogány világ számára, de túlzás lenne azt állítani, hogy a római államhatalom állandóan harcban állt az egyházzal. Másfelől azt is látni kell, hogy a mártíromság nem tekinthető mennyiségi kérdésnek.
Azok a keresztények, akik életüket adták hitükért, addig nem látott mértékben tettek tanúságot vallásuk iránti elkötelezettségükről, ami számos pogányt ejtett gondolkodóba. A keresztény egyház mindent megtett, hogy vértanúit és hitvallóit emlékezetében megőrizze, ami a mártíromságot a korai egyház középpontjába helyező történelemszemlélet kialakulásához vezetett.

A római állam keresztényekhez való viszonya jelentősen különbözött más pogány vallásokkal kialakított kapcsolatától. A különféle vallások elfogadását illetően a birodalom türelmes magatartást tanúsított, és valláspolitikája bizonyos mértékig összevethető volt az óperzsa birodalom vallási toleranciájával.
A rómaiak már a köztársaságkorban hivatalos eljárással bevett vallásnak nyilvánítottak idegen vallási kultuszokat. Ilyen volt például a kis-ázsiai eredetű Kübelé kultusz. Jellegzetes római szokás volt, amikor „felajánlották” az ellenséges népek isteneinek, hogy megőrzik és fenntartják kultuszát, ha nem védelmezi tovább ellenfelüket. Augustus uralkodása alatt épült meg a római Pantheon, amit az összes isten templomának szántak. Ehhez képest a keresztények valamennyi pogány istent bálványnak tartottak, és tartózkodtak tiszteletüktől.

A keresztények és a császári hatalom közötti ellentét leginkább a császárkultusz miatt alakult ki. A keresztények a császárkultuszt is bálványimádásnak minősítették, noha a rómaiak számára ez inkább volt a birodalom üdvéért tett és a politikai hatalom iránti szolidaritást kifejező gesztus, mint az uralkodó istenítése.
A keresztények politikailag tűntek megbízhatatlannak a császárkultusztól való elhatárolódásuk következtében, ami utat nyitott a velük kapcsolatos intézkedéseknek. Mivel a Kr.u. 3. század végére kibontakozó reformok következtében jelentősen megerősödött a központi bürokrácia, a császári hatalom által kezdeményezett üldözés is sokkal szervezettebb volt, mint korábban. A Diocletienus és Galerius-féle üldözés a Kr.u. 3-4. század fordulóján az utolsó volt a keresztényekkel szembeni megtorlások sorában, de egyben a legkiterjedtebb és a legvéresebb.

„Egy ünnepélyes áldozatbemutatásnál, melyen Diocletianus és Galerius is részt vett, az augurok azt állították, hogy nem látják a szokásos jeleket az áldozati állatok máján, mert néhány jelen lévő keresztény keresztet vetett. Diocletianus a milétoszi Apollón-jósdához fordult tanácsért, az istenség azt válaszolta, hogy a hamis jóslatokat a keresztények okozzák. 303. február 23-án Nikomédiában a császári palotával szemben álló keresztény katedrálist lerombolták, másnap pedig kihirdettek egy rendeletet, hogy minden keresztény templomot le kell rombolni, minden Bibliát és szertartáskönyvet be kell szolgáltatni, minden szent edényt el kell kobozni, és minden istentiszteleti összejövetel tiltott. Néhány hónappal később egy második rendelet... előírta a klérus tagjainak letartóztatását. Mivel a börtönök nem tudtak ennyi embert befogadni, már ősszel amnesztiát hirdettek, a feltétel az áldozatbemutatás volt.”

„A császár ekkor még kerülni akarta a vérontást. A negyedik rendelet 304-ben azonban már túltette magát ezen az aggályon, s minden polgár számára halálbüntetés vagy kényszermunka terhe mellett előírta a császár kultikus tiszteletét áldozat bemutatásával. Ez a rendelet végzetesnek bizonyult a keresztény hitű római polgárok számára. Euszebiosz szerint a börtönök olyannyira tele voltak püspökökkel és papokkal, hogy nem maradt hely a bűnözőknek. Ez az utolsó keresztényüldözés volt a legvéresebb... A városok terein, sőt a boltokban bálvány szobrokat állítottak, hogy az arra járók vagy az oda betérők áldozzanak nekik, s így lehessen hittagadásra kényszeríteni a keresztényeket.”