logo

VII December AD

A diocletianusi konszolidáció

A római birodalom Kr.u. 3. századi válságából való kilábalás Diocletianus (Kr.u. 284-305) személyéhez kapcsolódott. Elődei, Gallienus, Claudius és Aurelianus is jelentős katonai sikereket értek el, de Diocletianus nevéhez fűződött a tetrarchiának nevezett hatalmi rendszer megteremtése és a határok megszilárdítása. A birodalmi haderő létszámának megnövelése elősegítette az ellenséges betörések visszaverését. Diocletianus újjászervezte a közigazgatást, és megkísérelte maximálni az árakat. Uralkodása alatt a császári hatalom külsőségei is átalakultak.
A császárt az újperzsa udvarra jellemző ünnepélyes adoratioval köszöntötték. A megerősödő államhatalom egyre nagyobb hatást gyakorolt a helyi közösségek életére, ami a keresztényüldözés jellegére is hatást gyakorolt. A keresztények már korábban is vitába keveredtek a római hatóságokkal, de a Kr.u. 250-es évektől a helyi kormányzók keresztényellenes intézkedései helyett a birodalom egészére kiterjedő császári rendeletek kerültek kibocsátásra.

A társadalom feletti ellenőrzés mechanizmusainak kiépítése Diocletianus utódai alatt is folytatódott. A római birodalom hatalmi szerkezete bonyolult képződménnyé vált, aminek értelmezése nem egyszerű feladat a történész számára. Azt szokás mondani, hogy a késő római állam egyrészt átalakította a klasszikus ókor politikai intézményeit, másrészt csíráiban már a feudalizmusra utaló tendenciákat is felmutatott, végül az államhatalom megerősödése révén felrajzolta egy általános alávetettségen nyugvó - „totalitárius”- társadalmi berendezkedés perspektíváját.
A népvándorlás Kr. u. 5. századtól felerősödő viharaiban aztán - legalábbis Nyugaton - visszájára fordultak az egyre kiterjedtebb állami ellenőrzés felé mutató folyamatok. A keleti birodalomrész képes volt megőrizni a centralizált intézményeket, de a nyugati tartományokban az államhatalom fokozatosan elvesztette ellenőrzését a társadalom felett.

A Kr. u. 4-5. század fordulóján kibontakozó válságot megelőzően a római császárság mintegy szűk évszázadon keresztül élvezte a diocletianusi konszolidáció gyümölcseit. A Kr.u. 4. század utolsó évtizedeitől meginduló barbár támadások feltartóztatásához már a felduzzasztott létszámú hadsereg sem képviselt elegendő erőt.
A népvándorlás felerősödő hullámaival egy időben vált véglegessé, hogy a keleti és a nyugati birodalomrész élén egy-egy császár uralkodott. Erre már korábban is volt példa, de Nagy Theodosius császár Kr.u. 395-ben bekövetkező halálával - egyik utóda, Honorius a nyugati, másik, Arcadius a keleti területeket örökölte - a két birodalomrész nem egyesült többé egy kézben. Kialakult a nyugat-római és a kelet-római császárság.

Egy évszázaddal korábban már Diocletianus is kísérletezett azzal, hogy a birodalom vezetését több császár irányítása alá helyezze. Egyik legfontosabb - bár korántsem maradandó - alkotása volt a tetrarchia hatalmi rendszerének kiépítése. Ennek keretében négy császár között osztották meg a hatalmat. Diocletianus abból indult ki, hogy az egyidejű külső katonai kihívások elleni sikeres fellépést csak az teheti lehetővé, ha a veszélyeztetett határszakaszokon teljes autoritással rendelkező uralkodók tartják kézben a katonai és a polgári hatalmat. Mindegyik császár egy-egy különösen veszélyeztetett határszakasz felügyeletét látta el.
A Kelet „főcsászáraként” Diocletianus a perzsa határt, „alcsászára” Galerius az Al-Duna vidékét, a Nyugat „főcsászára” Maximianus Eszak-Itáliát, „alcsászára” Constantius Chlorus a rajnai határt védte. A császárok egyidejű jelenléte a birodalom különböző területein megnehezítette a trónkövetelők fellépését.

A négy uralkodó között kialakított szabályozott öröklési rend mindnyájuk számára biztosította a legfőbb hatalom megszerzését, ezért - legalábbis elvileg - egyiküknek sem volt szüksége arra, hogy a másik hatalmára törjön. A Diocletianus által kialakított szabály szerint a „főcsászárok” (augustusok) tíz évet uralkodnak, majd lemondanak. Távozásuk után „alcsászáraik” (caesarok) válnak augustussá, akik egy-egy caesart választanak maguk mellé.
Diocletianus úgy gondolta, hogy a tetrarchia tartósan képes biztosítani a birodalom konszolidációját Az általa kialakított hatalmi rendszer azonban csak addig bizonyult életképesnek, amíg a Diocletianus személyes tekintélye egybetartotta, illetve amíg nem jelent meg a színen egy olyan uralkodó, aki igényt tartott az egész császárság feletti főhatalomra.