logo

V December AD

A hét diakónus kiválasztása, István vértanúsága és az ősgyülekezet szétszóratása

Ap. csel. 6-8. fej

A gyülekezet növekedése szükségessé tette, hogy az apostolok arra alkalmas emberekkel megosszák szolgálatuk egy részét, és gondoskodjanak arról, hogy a rendszeres gyakorlati teendők (pl. az adományok szétosztása) lekerüljön a vállukról, hogy ők továbbra is elláthassák fő feladatukat, a missziómunka szervezését és a naponkénti igehirdetést. Ennek keretében került sor hét férfi kiválasztására, akik a továbbiakban a diakónusi teendőket látták el (gör. diakoneö: „szolgálatot végez, kiszolgál, felszolgál, tevékenykedik”). A diakónusok azonban ezzel együtt tanító szolgálatot is végeztek, mivel az Írásokban is járatosak voltak.
A kiválasztás fő szempontja az volt, hogy a választott tisztviselők Isten által is hitelesített, erkölcsileg feddhetetlen emberek legyenek. A diakónusok szolgálatát maguk az apostolok hitelesítették imádsággal és kézrátétellel. Az utóbbi jelképes cselekedet volt, azt fejezte ki, hogy az apostolok a nekik adott megbízatást egyöntetűen továbbadják a kiválasztott diakónusoknak, ezen túlmenően semmilyen rejtett vagy misztikus jelentősége sem volt.
A hét diakónus közül csak Istvánról (aki a hetek között egyfajta vezetői szerepet is betöltött), valamint Fülöpről tudunk bővebbet, a többieknek csak a nevét ismerjük. A diakónusok munkába állítása még inkább növelte a gyülekezet számát és tevékenységének hatékonyságát. A társadalom vallási szempontból legbefolyásosabb rétegét kitevő papok közül is sokan ( gör. okhlos polys, azaz „nagy sokaság”) Krisztus-követőkké lettek. Itt minden bizonnyal a papság alsóbb rétegére kell gondolnunk elsősorban, akik adott rend szerint, időlegesen láttak el templomi szolgálatot (közéjük tartozott például Zakariás, Keresztelő János édesapja is, ld. Luk. 1:5-9).

A diakónusválasztás világosan tanúsítja, hogy az egyházi tisztségeket az apostoli korban mindig adott belső igény hozta létre, melyet a gyülekezet növekedése követelt meg. Pál apostol szavaival élve „a kegyelmi ajándékokban pedig különbség van, de ugyanaz a Lélek” (I. Kor. 12:4), azaz a gyülekezetben betöltött szolgálatok kiegészítik egymást. A másik fontos szempont, hogy a tisztségviselők kiválasztása „alulról” történt, a gyülekezet által. A Szentlélek vezetése tehát minden egyháztagra egyformán kiterjedt, nem csupán az apostolok körére.
A diakónus István munkáját isteni jelek és mennyei hatalom hitelesítették, ezért a vele szembeszegülők emberi érvekkel nem tudták hiteltelenné tenni szolgálatát. Fő ellenlábasai a „szabadosoknak” nevezett közösség tagjai (gör. libertinoi) voltak (Ap. csel. 6:9), akiknek elődei 63-ban rabszolgákként kerültek Rómába, majd felszabadulásuk után visszatértek Palesztinába, és a hellenista zsidó felfogást képviselték (ld. Jubileumi kommentár: A Szentírás magyarázata, III. köt. 186. o.). Mivel ellenérvekkel nem tudták megcáfolni István tanítását, hasonlóan jártak el, mint Jézus esetében: hamis vádakkal felbujtották ellene a tömeget, ami a vezetőknek jogalapot adott arra, hogy „kirakatpert” indítsanak ellene és a Szanhedrin elé állítsák.
A valódi szándék átlátszó és egyértelmű volt: a gyülekezet tagjainak megfélemlítése, miközben még annyira sem ügyeltek a törvényesség látszatának megőrzésére, mint Jézus perében. A „tanúk” vádjai is a megszólalásig hasonlítottak azokra, melyeket Jézus ellen felhoztak. István méltóságteljes megjelenése és fellépése azonban ellene mondott e vádaknak, magatartása e tekintetben is hasonlított Jézuséra.

István vádlói előtt elmondott beszéde egyszerre volt bizonyságtétel, valamint a vádakkal szembeni cáfolat, sőt vádbeszéd. Átgondolt következetességgel leplezte le a felhozott vádak alaptalanságát. Az Írásokból felidézte Izrael ószövetségi történelmét, amikor Isten jelenléte a templom nélkül is megnyilvánult abban, ahogyan választott népéről gondoskodott, különösen azokról, akik hitben elfogadták vezetését, mint például József.
Mózes személyében Jézus előképét állította vádlói elé, akit népe nagy része szintén elutasított, ugyanakkor ő maga tett bizonyságot arról, hogy Isten egy nála is nagyobb prófétát fog támasztani, magát az Urat küldi el, aki népe között is jelen volt a pusztában. Egyidejűleg beleszőtte beszédébe Izrael korábbi, Istennel szembeni ellenszegüléseinek példáit, amelyek a legkorábbi időktől kezdve egész történelmükön végigvonultak. Beszéde végén utalt arra, hogy Isten jelenléte nem a korlátozódik a templomra, burkoltan utalva Jézusnak arra a kijelentésére is, hogy az Ő személye a valódi templom, és ha Őt elutasítják, a jeruzsálemi templomnak többé semmilyen üdvtörténeti jelentősége sem lesz.
A beszéd végén szigorú feddést intézett vádlóihoz, nyilván azért, mert látta a feltámadó ellenkezést (7:51-53). Végül arról szólt, hogy személyes kinyilatkoztatást nyert a feltámadott Jézus isteni dicsőségéről (7:55-56). Ez utóbbi végképp fölgerjesztette vádlói haragját, és a mózesi törvényt lábbal taposva, ítélet nélkül kivonszolták a városból, hogy megkövezzék. Az eljárás ezzel gyakorlatilag „lincselésbe” torkollott, ami tükrözte a nép vezetőinek ellenállását az igazsággal szemben és tisztségükre való méltatlanságukat.
A Szanhedrin a római hatóság belegyezése nélkül halálos ítéletet sem hozhatott (ezt láthattuk Jézus perénél is), ezért a főembereknek nyilvánvalóan a római hatóságokat is meg kellett vesztegetniük, hogy azok szemet hunyjanak a törvénytelenség fölött. István utolsó szavaival gyilkosaiért imádkozott, miképpen Jézus is a kereszten. István vértanúsága előképe volt a későbbi mártírok sorsának, akik számos történeti feljegyzés szerint életük utolsó perceiben töretlen hitükről tettek tanúságot.

István halála i. sz. 34-re esett, ami azért jelentőségteljes, mert éppen ekkor járt le a Dán. 9:24-26-ban megjövendölt 7 x 70, azaz 490 év, melyet a zsidóság kegyelemidőként kapott. Az apostolok és a többi tanítvány Jézus halálát és feltámadását követően három és fél évig hirdették a megtérés evangéliumát Júdeában.
Isteni jelek támogatták munkájukat, de a nép vallási vezetői egyre elszántabban álltak ellent, míg István megkövezésével ellenségeskedésük elérte a csúcspontot, így maguk bontották fel az Istennel kötött szövetséget. A megtérés lehetősége persze továbbra is nyitott volt a zsidóság előtt, csakúgy, mint a többi nép esetében, de egyéni hitbeli döntés alapján, a nép egészében megszűnt Isten népe lenni. Az Ábrahámnak adott küldetés (I. Móz. 12:3/b) örököse ettől fogva a keresztény gyülekezet lett.

Saul, a későbbi Pál apostol vádlóként vett részt István elítélésében. István üldözését követően egy ideig vezető szerepet játszott a keresztény gyülekezet üldözésében (Ap. csel. 7:58; 8:1). István halála után a jeruzsálemi gyülekezet tagjai az üldözés miatt a környező területeken szóródtak szét, és elsősorban Samária területén folytatták a missziómunkát, az apostolok kivételével, akik továbbra is a városban maradtak (ld. Ap. csel. 8:1).

„Az az üldözés, amely a jeruzsálemi gyülekezetre szakadt, serkentőleg hatott az evangelizálás munkájára. Az ige hirdetése nagy eredménnyel járt Jeruzsálemben, és már az a veszély fenyegetett, hogy a tanítványok túl sok időt töltenek el ott. Nem teljesítik az Üdvözítő parancsát, hogy az egész világon széjjeljárva hirdessék az evangéliumot ... Arra a gondolatra jutottak, hogy a legfontosabb feladatuk: a jeruzsálemi gyülekezet megvédelmezése az ellenség támadásaival szemben. Ahelyett, hogy arra buzdították volna az újonnan megtérteket, hogy vigyék az evangéliumot azokhoz, akik még nem hallottak róla, beleestek abba a hibába, amelybe mindenki beleesik, ha megelégszik a már elért eredménnyel, és többre nem vágyik. Isten azért engedte meg az üldözést, hogy képviselői szétszóródjanak mindenfelé, ahol másokért munkálkodhatnak. Amikor tehát elűzték a hívőket Jeruzsálemből, széjjeljártak és hirdették az igét." (E. G. White, Apostolok története, 72. o.).

A további beszámoló elsősorban Fülöp diakónus (nem az azonos nevű apostol!) munkáját részletezi. A samaritánusok a zsidók és köztük fennálló vallási feszültség ellenére meglepőnek tűnő nyitottsággal fogadták az evangéliumot, amit nyilván Jézus korábbi jelenléte, köztük végzett missziómunkája alapozott meg (ld. Jn. 4:39-42). Ezzel kezdtek teljesedni Jézus szavai, hogy az apostoloknak fokozatosan egyre nagyobb területen kell missziójukat végezni, ami Samáriát is magában foglalta.
A beszámoló megemlíti Simon mágus esetét is, aki látszólag szintén megtérőként keresztelkedett meg és lett a gyülekezet tagjává, későbbi cselekedete azonban egyértelművé tette, hogy megtérése nem volt őszinte, csak az isteni hatalom megnyilvánulásai ragadták meg, ezekre a menyei ajándékokra szeretett volna szert tenni. Példája nyomán bebizonyosodott, hogy Isten ajándékát nem lehet „megvesztegetéssel” vagy akár emberi érdemek révén kicsikarni, elnyerésének egyedül a személyes hit a feltétele. Ennek jelentőségét elsősorban a középkorra jellemző egyházi visszaélések fényében érthetjük meg, amikor éppen Simon mágus példája nyomán nevezték el „szimóniának” az egyházi tisztségek megvesztegetés révén vagy anyagi ellenszolgáltatás fejében történt megszerzését.

A másik jelentős, szintén Fülöp közreműködésével történt esemény az etióp komornyik megtérése. Az a tény, hogy a komornyik Jeruzsálemből utazott hazafelé, arról tanúskodik, hogy prozelita volt, vagyis olyan pogány, aki Izrael vallásához csatlakozott, és mint ilyen, jól ismerte az ószövetségi Szentírást. Fennhangon olvasott, az ókori szokás szerint, ezért hallhatta Fülöp, hogy éppen mit olvas. A Fülöppel folytatott beszélgetés hatására személyes hitre jutott, és miután Fülöp meggyőződött hite őszinteségéről, egy arra alkalmas helyen be is merítkezett.
A komornyik megtérése túlmutat a személyes vonatkozáson: mint a távoli Etiópia főembere, később fontos szerepe lehetett abban, hogy hazájában gyökeret vert a keresztény hit. Nem véletlen tehát, hogy a történelmi feljegyzések tanúsága szerint Etiópiában igen korán megjelent és hosszú ideig nagyrészt apostoli formájában fenn is maradt a kereszténység.


Takács Szabolcs - A megváltás története - Az apostoli kor