logo

XII December AD

Napi imádságok

A vasárnapi eukharisztián az egyház tagjainak kötelező volt a részvétel, és a kisebb csoportok által támogatott, szentek és mártírok napjain végzett ünnepléseken kívül voltak napi magánimádságok is. Hippolütosz Az apostoli hagyományban előírja, hogy a keresztény embernek naponta hétszer kell imádkoznia: felkeléskor, este lámpagyújtáskor, lefekvéskor, éjfélkor, és ha otthon volt, a nap harmadik, hatodik és kilencedik órájában, ezek az időpontok ugyanis Krisztus passiójához kapcsolódnak.
A harmadik, hatodik és kilencedik órában mondott imákról Tertullianus, Ciprián, Alexandriai Kelemen és Órigenész is egyaránt említést tesz; ezeket az imádságokat biztosan nagyon széles körben mondták, ezenkívül családi bibliaolvasással kapcsolták össze. A magánimádkozások közül kettő fokozatosan közösségi jellegű lett, így 400-ra általánossá vált legalábbis a hét bizonyos napjain -, hogy a reggeli és az esti imát a papok a templomban mondták el. Egeria (lásd fentebb, 224 sk.) színes leírást ad a reggeli és esti imádkozások ünnepélyességéről és a résztvevők nagy számáról Jeruzsálemben.

Az aszkétaközösségekben az imádságkor teljesebb volt. Az imaórákat rendszerezték és kötelezővé tették, így kerültek be a közösségi rendtartásokba. Nagy Vazul regulájában nyolc imádság volt; Johannes Cassianus Massiliában csak hét imát határozott meg a zsoltáros király gyakorlatának megfelelően: „Naponta hétszer dicsérlek téged.

500 körül Rómában napi hat imádság volt. A szerzetesi officium fő részét a zsoltárok alkották, s a római papok rendszere szerint hetente egyszer az összes zsoltárt elimádkozták. A 119. (118.) zsoltár volt a tertia, a sexta és a nona imádsága. Rendszerezett lekcióik is voltak. Ez a római rendszer átkerült a bencés regulába, de Benedek bevezette még a prima hajnali imáját és a záró offíciumot a nap végén (completorium). Szokás volt az éjszakai imát azzal kezdeni, hogy „O Istenem, siess megmentésemre, ó Uram ne késlekedj segítségemre jönni" és a Gloria Putrival, meg azzal, hogy „Ó Uram, nyisd meg ajkam, és szám a te dicséreted fogja hallatni." Benedek Ambrus himnuszait is beillesztette az offíciumba, a Te Deumot az Úr napjának vigíliájára írta elő, a Benedictust és a Benedicitét pedig laudesnek jelölte ki.

A Benedicite elterjedtségéről a görög keleten Aranyszájú János írásai tanúskodnak. A Nunc Dimittis esti imaként való elmondásának görög szokásáról a IV. századi Apostoli alkotmányokban található említés, de ez az ima nem volt része Benedek kompletóriumának, és csak később került bele a római zsolozsmába.
Arelatéban Caesarius püspök idején, a VI. század elején a Magnificatot matutinumkor imádkozták, ugyanez volt a gyakorlat a VII. századi Írországban is Az elmélkedés könyve szerint, az ír evangéliumos könyv ma a dublini Trinity College könyvtárában található. Lehet, hogy a bencések a Magnificatot imádkozták vesperaskor, melyre Benedek regulája egy „evangéliumi himnuszt" írt elő.


Forrás: Henry Chadwick A korai egyház Fordította: Ertsey Krisztina, Tornai Szabolcs