logo

XV December AD

Liturgia

A korai keresztények osztották a zsidók azon nézetét, hogy a „vallás" magában foglalja az élet egészének értelmezését, és egyáltalán nem csak kultikus cselekményekből vagy szertartásokból áll. Abban is egy véleményen voltak a zsidókkal, hogy Isten a kegyelmére utaló, bizonyos szövetségi jeleket adott.
A keresztények a körülmetélést sajátosan a judaizmushoz tartozó szokásnak tekintették, és nem kívánták azt a zsidó-keresztények számára kötelezővé tenni; de megtartották a keresztségi megmosatást, mely a pogány prozeliták zsinagógába való felvételének fontos szertartási eleme volt. A zsidó húsvét kenyerét és borát más szent ételekkel együtt átvette az egyház, mivel nagy jelentőséget tulajdonított nekik az utolsó vacsorával és a keresztre feszítéssel való kapcsolatuk miatt, ahogy Szent Pál mondta: „a mi húsvéti bárányunk, a Krisztus megáldoztatott érettünk" (lKor 5,7).

A korai keresztény irodalom egyik ága a judaizmust mint a külsőségek vallását állította szembe a kereszténységgel, az Isten „lélekben és igazságban" való imádásával. A keresztények azonban tisztában voltak azzal, hogy az individualista befelé fordulás nem elég, ha szervezett közösségi életet akarnak élni. Szükségük volt bizonyos formákra és rendre, tudták, hogy a keresztség és az eukharisztia látható jelei dona data, vagyis Isten egyháznak adott ajándékai, és verba visibilia, vagyis az evangélium szavainak látható megnyilvánulásai.

Már Szent Pál idejében is szokás volt a keresztények között, hogy vasárnap istentiszteletre gyűltek össze az Úr feltámadásának emlékére; s az Úr napjának ez a feltámadással való hetenkénti összekapcsolása végül azt eredményezte, hogy a húsvét éves ünneplésének időpontját áttették Niszán hónap tizennegyedik napjáról mely a zsidó húsvét (pészach) ideje a rákövetkező vasárnapra. (Hogy ez milyen feszültségeket idézett elő)
Hamarosan más zsidó eredetű ünnepek is általánossá váltak az egyházban, például a pünkösd.
AIV. században már szerepelt a keresztény naptárban az áldozócsütörtök és Krisztus születése, melyet a görög kelet január 6-án ünnepelt, a nyugat pedig december 25-én. A zsidókhoz hasonlóan a korai keresztények is böjtöt tartottak bizonyos napokon. A zsidó szokás szerint a hétfő és a csütörtök voltak a böjti napok (vö. Lk 18,12: „Böjtölök kétszer egy héten;").

Az I. század végén a keresztény böjti napok már a szerda és a péntek. A böjti napot hamarosan stációnak vagy őrt állásnak nevezték el. Hermasz Pásztoréi arra figyelmezteti a keresztényeket, hogy az a böjt, amelyet Isten a stációs napokon megkíván, a gonosz tettektől és vágyaktól való tartózkodást jelenti.
Márk evangéliuma (2,20) alapján úgy tűnt, hogy a keresztényeknek főként azokon a napokon kell böjtölniük, „amikor elvétetik tőlük a vőlegény", azaz a passió emléknapján. A közvetlenül a húsvét ünnepe előtti böjt egyre fontosabbá vált, és magában foglalt egy egész éjszakán át tartó virrasztást, melynek során hamarosan különleges húsvéti gyertyákat égettek. A húsvét előtti böjt idővel egyre hosszabb lett.

A IV. század elején a görög keleten hét napig tartott, de nyugaton már negyvenig. A negyvennapos nagyböjtöt először Atanáz vezette be a görög egyházban 337-ben, nyugati száműzetése után, melynek során szégyenkezve szembesült a nyugati vallási szigorral. Mivel a húsvét főleg a keresztséggel kapcsolódott össze, a nagyböjt időszakát a püspökök oktatásra használták fel, a katekumeneknek tartottak előadásokat.

A IV. századtól kezdve alakult ki a nagyhét szertartási rendje, először a nagycsütörtök különleges összejövetelével, majd (a VI. századtól) a virágvasárnap megtartásával, bár a pálmaágak megáldására a IX. század előtt nem volt példa. Már 416-ban megvolt a szokás, hogy nagypénteken nem ünnepelték az eukharisztiát, ez derül ki I. Ince pápa ebben az évben Iguvium püspökének írt leveléből.

A Konstantin és a nikaiai zsinat előtti időszak szertartási formáiról csak töredékes ismereteink vannak a csekély számú elejtett utalás vagy más kérdésről folyt vitában elmondott példák alapján.
A keresztelés szokását Észak-Afrikában Tertullianus írta le 200-ban. Az előkészületi böjt után a szertartás az ördög és munkáinak elutasításával és hitvalló nyilatkozattal kezdődött. Más III. századi bizonyítékok (Hippolütosz, Ciprián) szerint ez a nyilatkozat nem tételesen kifejtett hitvallás volt, hanem a többször megismételt „hiszek"-formulából állt, mellyel az Atyában, a Fiúban és a Szentlélekben való hitre vonatkozó kérdésekre felelt a keresztelendő, akit mindegyik válasza után vízbe merítettek. Miután a jelölt kijött a keresztelőmedencéből, megkenték olajjal, majd kézrátétel közben imádságot mondtak a Szentlélek ajándékáért, azután tejet és mézet kapott az ígéret földjére való belépése zálogául. (Bizonyíték van rá, hogy néhány pogány misztériumrítus során hasonló tejjel és mézzel való szertartást is végeztek, de a keresztény értelmezést a bibliai tipológia határozta meg.)

A szentséget általában a püspök vagy távollétében a presbiter, vagy a diakónus, kivételes esetben egy laikus szolgáltatta ki. Rómában ekkoriban, akárcsak Afrikában, a megkenés a vízben való alámerít és után következett. De nem mindenhol volt ez a sorrend. A Didascalia Apostolorum elnevezésű rendtartás szerint a III. századi Szíriában a megkenést az alámerítés előtt végezték. Vagy lehetett két megkenés is, az alámerítés előtt és után; sőt esetleg három, ahogy azt Hippolütosztól tudjuk. Ezek a különbségek kétségkívül azt mutatják, hogy bizonytalanok voltak a megkenés fontosságát illetően.
De az olaj mint a Lélek ajándékának a jele teljesen természetes dolog volt a sémi hagyományokban, tehát a szertartás valószínűleg igen korai. Néhány gnosztikus szekta lenézte a vízzel való keresztelést, és a legfontosabbnak a szent megkenéssel átadott „Lélek keresztségét" tartotta. Idővel a bibliai jelentés elhomályosult: Ambrus úgy magyarázta katekumenjeinek a megkenést, hogy az egy atléta futóverseny előtti bekenéséhez hasonló.

Bár elvben a folyóban vagy tóban való keresztelést tartották megfelelőnek, ahogy például a Didakhé szerzője, a gyakorlatban azonban jóval az I. század vége előtt szokásossá vált a keresztelendő fejének háromszori leöntése. Megőrizték viszont a folyóvízben való részleges alámerítés szokását, és különleges keresztelőkápolnákat építettek a házi templomokban vagy a IV. század után a főtemplom mellett.
A keresztelendők egy lépcsőn néhány lépést téve álltak bele a vízbe. A szertartás rendkívül ünnepélyes volt, s a vele egybekötött ördögűzés tette még különösebbé. Amikor betegeket vagy csecsemőket kereszteltek, nem kockáztatták egészségüket, s csak nagyon kis mennyiségű vizet öntöttek rájuk.

Ciprián III. századi levelei és más bizonyítékok azt mutatják, hogy néhány aggodalmaskodó hívő nem volt egészen meggyőződve a betegágyi keresztelés érvényességéről, de Ciprián az efféle kételyeket helytelennek és babonásnak tartotta. A kérésztség azt jelentette, hogy a hívő meghalt a bűn számára és Krisztussal közös új életre feltámad; ezért főként a húsvéttal és a pünkösddel kapcsolták össze. Ugyanezen okból a keresztelőkápolnák gyakran nyolcszögletűek voltak, így jelképezve az Űr feltámadását a nyolcadik napon. (Ezzel a számszimbolikával kapcsolatban vö. lPt 3,20.)

A legkorábbi II. századi szövegek (Didakhé, az antiokheiai Ignác, Jusztinosz vértanú) megegyeznek abban, hogy a keresztények szokásos vasárnapi istentisztelete mindenekelőtt „hálaadás", eukharisztia volt. Ez a kifejezés fokozatosan az ősibb „kenyértörés" helyébe lépett.
A görög szó: eukharisztia olyannyira a mise szakkifejezésévé vált, hogy átírt formában bekerült a keresztény latin szövegekbe (eucharistia), bár a latin keresztények is hálaadásként, gratiarum actióként beszéltek róla, az agere szónak pedig „ünnepelni" jelentése lett. A nagy eukharisztikus ima nyugati címe: canon actionis vagy az „ünneplés szabálya".

Csak a megkereszteltek járulhattak a szent ételhez, s ez csak a gnosztikus szektáknál volt másként, melyek hírhedten közömbösek voltak az efféle dolgok iránt. A római eukharisztiát Jusztinosz vértanú írta le 150-ben azzal a céllal, hogy megnyugtassa a pogány olvasókat afelől, a keresztény rítusoknak semmi közük a fekete mágiához. Miután felolvastak az „apostolok emlékirataiból" és az ószövetségi próféták írásaiból, az elöljáró (nyilván a püspök) prédikációt tartott, melynek végén mindenki fölállt az ünnepélyes imádkozásra, s végül békecsók következett. Majd kenyeret és „egy kehelynyi vizet meg vízzel kevert bort" hoztak az elöljárónak, aki „legjobb képessége szerint" hálaadó imát ajánlott fel az Atyának a Fiú és a Szentlélek által, végül a gyülekezet az ámen szóval fejezte ki helyeslését.
Jusztinosz közbevetőleg elmagyarázza avatatlan olvasóinak, hogy a keresztények megszokták ezt a héber szót, mely azt jelenti, úgy legyen. Aztán az eukharisztikus közösség következett, melynek során mindenki kapott a kenyérből és a borból, melyeket a diakónusok osztottak, és nem mint az éhségüket csillapító, mindennapi ételt vették magukhoz, hanem mint Krisztus testét és vérét. Végül a szent kenyér darabjait elvitték a betegeknek és a börtönben levőknek. Nyilvánvaló, hogy bár az istentiszteleten való részvétel az ember életének és szabadságának a kockáztatásával járt, minden keresztény kötelességének tekintette, hogy minden vasárnap ott legyen a szertartáson, ha módjában állt. Jusztinosz a hetenkénti eukharisztia általános keresztény szokásában a Malakiás könyve (1,11) jóslatának közvetlen beteljesedését látta, eszerint mindehol tiszta áldozatot mutatnak majd be az Úrnak napkelettől napnyugatig.

Jusztinosz elnöklő püspöke teljesen szabadon fogalmazhatta meg a hagy hálaadó imát. Nem volt előírt szöveg. Mindazonáltal nyilvánvalóan voltak megkívánt témák, melyeknek megfogalmazásai aztán kikristályosodtak. A Didakhé idejére már kialakultak azok a formák, melyek kétségkívül mintaként szolgáltak.
A Didakhé után a legkorábbi megmaradt imák, a rövid töredékeken kívül, Hippolütosz Az apostoli hagyomány című munkájában Őrződtek meg, erről a művéről a tiszteletére állított szobron található konkrét említés. A szöveg nem maradt meg pontosan úgy, ahogy azt Hippolütosz megírta. Nehezen ugyan, de összerakható a későbbi gyűjteményekből, főként egy 400 körül készített latin változatból, melyet egy kb. 494-ben írt kézirat örökített meg Veronában, aztán kopt, arab és etióp átírásokból ezeket egy korai (elveszett) kopt fordítás alapján készítették ~, és későbbi, az Úr vagy az apostolok nevében írt egyházi rendtartásokból, melyek átvettek belőle részeket (nevezetesen a IV. századi Apostoli alkotmányok és Az Úr testamentuma az V. századból).

Hippolütosz Az apostoli hagyományt azzal kezdi, hogy bizonyos felelőtlen személyiségtől (valószínűleg Callixtusra gondolt) eredő súlyos szabálytalanságok miatt égető szükségét érzi annak, hogy az egyházi szokások normái rögzítve legyenek. Ennek ellenére Hippolütosz nem várja el a szertartás vezetőjétől, hogy az eukharisztia során mereven ragaszkodjon az ő megfogalmazásához:

„Egyáltalán nem szükséges, hogy a püspök hálaadáskor ugyanazokat a szavakat mondja, melyeket megadtunk, mintha meg kellett volna tanulnia őket. Hadd imádkozzon mindenki képességei szerint. Ha a püspök hosszan és ünnepélyesen tud imádkozni, az jó. Ha imája rövid, de ortodox, senki sem tehet semmit."

Bizonyos kötött formákra szükség volt, ha azt akarták, hogy a gyülekezet is bekapcsolódjon, ahogy ez a püspök és a hívek közti bevezető párbeszéd esetében történik, mely közvetlenül a nagy hálaadó ima előtt volt. Érdemes teljes terjedelmében idézni Hippolütosz egészen korai imáját:

„PÜSPÖK: Azúr legyen veletek.
MINDNYÁJAN: És a te lelkeddel.
PÜSPÖK: Emeljük fel szívünket.
MINDNYÁJAN: Fölemeltük az Úrhoz.
PÜSPÖK: Adjunk hálát az Úrnak.
MINDNYÁJAN: Méltó és igazságos.
PÜSPÖK: Hálát adunk neked, Istenünk, szeretett fiad, Jézus Krisztus által, akit ezekben az utolsó időkben küldtél nekünk mint szabadítót, megváltót és akaratod hírnökét, aki a te elválaszthatatlan Igéd, aki által mindent teremtettél, akiben kedved telt, akit leküldtél az égből a szűz méhébe, és megfogant, megtestesült és fiadként nyilatkozott meg, született a Szentiélektől és a Szűztől. Hogy teljesítse akaratodat és szent népet szerezzen néked, kitárta karját a szenvedésben, hogy megszabadítsa a szenvedéstől azokat, akik benned bíznak.

Mikor önként átadta magát a szenvedésre, hogy a halált elpusztítsa és az ördög láncait széttépje, eltiporja a poklot, megvilágosítsa az igazakat, megerősítse a végrendeletet74 és tanúsítsa a föltámadást, vette a kenyeret, hálát adott neked és ezt mondta: Vegyétek, egyétek, ez az én testem, mely értetek megtöretik. Ugyanígy vette a kelyhet is mondván: Ez az én vérem, mely értetek kiontatik.
Mikor ezt teszitek, tegyétek az én emlékezetemre. Megemlékezvén tehát haláláról és feltámadásáról, felajánljuk neked a kenyeret és a kelyhet, és hálát adunk, hogy méltónak találtál minket, hogy színed előtt álljunk és szolgáljunk téged. Kérünk, küldd el Szentlelkedet a szent egyház felajánlott adományára, adj egységet mindazoknak, akik részesülnek benne. Engedd, hogy elteljenek a Szentlélekkel és megerősödjenek az igazság hitében, hogy dicsérjünk és dicsőítsünk téged fiad, Jézus Krisztus által, aki által tiéd a tisztelet és a dicsőség, Atya és Fiú, a Szentlélekkel együtt most és mindörökkön örökké. Ámen."
(Erdő Péter ford.)

A Lélek invokációját az utolsó bekezdésben sokan vitatták, és ez az az egyik hely, mellyel kapcsolatban azzal érvelnek, nem írhatta Hippolütosz, és az invokáció megfogalmazása IV. századi fejleményeket tükröz. Ugyanis a IV. századi görög egyházakban a Lélek invokációja (epiklészisz) nagyon fontossá vált, és minden olyan eukharisztikus imába, melyből hiányzott az efféle invokáció, betoldottak egyet. Vannak azonban olyan nyomós ellenérvek, melyekkel cáfolni lehet ezeket a kételyeket. Először is a latin és az etióp fordítás megegyezik; és noha a döntő szövegrész („Kérünk, küldd el Szentlelkedet az adományra") hiányzik, az V. századi
Az Úr testamentuma minden más szempontból magában fogalja Hippolütosz imáját; a testamentum szerzőjének különleges indítékai lehettek, hogy elhagyta ezt a tagmondatot. Másodszor ebben a részben inkább a felajánlást tevő egyház hívja segítségül a Szentlelket, mint hogy egyszerűen a kenyérrel és borral való invokációról lenne szó; ezenkívül ez a rész semmi olyat nem tartalmaz, amit egy 200-220-ban élő teológus ne mondhatott volna. Húsz évvel korábban Iréneusz írt az isteni ige invokációjáról, mely által a kenyér és a bor megszűnt mindennapi étel és ital lenni.
Harmadszor amikor az Apostoli alkotmányok IV. század végi szerzője Hippolütoszra támaszkodott, sok mindent átvett az imából, de szükségét érezte, hogy pontosan a szóban forgó helyen korszerűsítse, azzal kiegészítve, hogy „Kérünk, jóindulattal tekints az elébed tett ajándékokra, ó mindent birtokló Isten... és küldd le Szentlelkedet az áldozatra, az Úr Jézus szenvedéseinek tanújára, hogy a Lélek tegye a kenyeret Krisztusod testévé, a kelyhet pedig Krisztusod vérévé." Az, hogy a szerzőnek el kellett hagynia Hippolütosz eredeti mondatát a döntő helyen, fontos tény; rávilágít arra, hogy a IV. században egyetlen revizor vagy betoldásokat eszközlő személy sem írt volna epiklésziszt olyan formában, mely az ő korában teológiailag alapvetően helytelen vagy elavult lett volna.

A Lélek invokációjának fontosságáról mint a szertartási cselekmény fő pillanatáról a nagy eukharisztikus imában vagy anaphorában több görög író is említést tett a IV. század második felében (például a jeruzsálemi Kürillosz, a kaiszareiai Vazul és az alexandriai Theophilosz). Szokatlan példa található abban az anaphorában, melyet a kézirati hagyomány (azaz egy XI. századi, Athosz-hegyi kódex) Szerapión thmuiszi püspöknek, Atanáz barátjának és levelezőtársának tulajdonított.
Ez kétségkívül a IV. századi egyiptomi egyház szövege volt, de istentiszteleti nyelvezetére sem az arianizmus, sem a nikaiai teológia nem hatott. Itt az ima lényege egyfelől az, hogy az isteni ige szálljon rá a jegyekre, „a kenyér az ige testévé és a kehely az igazság vérévé legyen", másfelől pedig mindazok, akik részesülnek az eukharisztiában, az élet orvosságát vehessék, mely javukra szolgál és nem kárhozatukra.

A Lélek invokációján kívül több figyelemre méltó pont van még Hippolütosz eukharisztikus imájában, mely figyelemre méltó. Az eukharisztia megalapításának szavai tehát a közvetlen utalás az utolsó vacsorára a vonatkozó mellékmondatban jelennek meg. Ez olyan formai sajátosság, mely a keleti és a nyugati liturgiákban is megtalálható, és a nagyfokú ünnepélyesség jele.
Hippolütosznál nincs Sanctus. A római Kelemen a Korintusiaknak írt levelében idézi a háromszoros angyali himnuszt Ezsaiás prófétától, rávilágítva a mennyei sereg összhangjára, melyet a korinthosziaknak meg kellett valósítaniuk, de nincs rá bizonyíték, hogy akár Kelemen, akár Hippolütosz szerint a Sanctus a római liturgia szükséges alkotóeleme lett volna.

A Sanctus még 400-ban is jóval kevésbé volt elterjedt nyugaton, mint keleten, és a késő római hagyomány a mise kánonjának a helyét úgy jelölte ki, hogy az a Sanctus után következzen, amit úgy lehet értelmezni, hogy a Sanctus hozzáadás volt egy már korábban kialakult szerkezethez. Hippolütosz többször is kijelenti, a szent kenyér és bor az Űr testének és vérének „előképei" vagy jelképei ezek a kifejezések Tertullianusnál is megtalálhatók. Hippolütosz ennek megfelelően megkívánja a hívőktől az eukharisztia mélységes tiszteletét. Mindenfajta étkezésnél előbb kell magunkhoz venni, és a legnagyobb gonddal kell ügyelni arra, nehogy a kenyérből akár egy morzsa is leessen, vagy a borból egy csepp is kiömöljön.
Ekkoriban megszokott dolog volt, hogy az eukharisztikus kenyér darabjait hazavitték, és hét közben a napi imádságok után külön vették magukhoz. Hippolütosznak figyelmeztetnie kellett az eukhariszüában részesülőket, hogy ne hagyják a szent kenyeret a házban, nehogy esetleg egy megkereszteletlen személy vagy egy egér véletlenül megegye.

Ahogy a IV. század folyamán a gyülekezetek egyre nagyobbak lettek, a liturgia is meghosszabbodott. Néha mérhetetlen hosszúságúra nyúlt, mint például Az apostoli alkotmányok nyolcadik könyvében szereplő eukharisztikus formulák. Gyakran a régebbi imákat bibliai idézetekkel bővítették ki, így aztán a korai liturgia tanulmányozásának az a paradox törvénye, hogy minél több a bibliai elem egy adott imában, valószínűleg annál kevésbé ősi.
A görög keleten a IV. század második felében a szertartások egyre kidolgozottabbá váltak. A görög papok díszes öltözéket kezdtek viselni, és a szertartások rendkívül drámaiak és pompázatosak lettek. Másrészt az egyházhoz csatlakozó tömegek miatt és talán az arianizmus elleni küzdelem következtében megkövetelték a szent félelmet és az eukharisztikus cselekmény iránti határtalan csodálatot. A jeruzsálemi Kürillosz kateketikus előadásai 350 körül arról tanúskodnak, hogy a szertartások egyre kidolgozottabbá váltak, és nagyon fontos lett a szertartásnak megfelelő mély áhítat. Az ő írásaiban találhatók meg a legkorábbi példák a jelképes értelmű kézmosás bevezetésére (lavabo) és a miatyánk elmondására a nagy eukharisztikus ima végén (ez Ágoston idejében már majdnem teljesen általános volt).
Kürillosz részletes utasítást ad arra nézve, hogy az eukharisztia során gondatlanságból semmi se hulljon a földre: a kenyeret homorú tenyérrel kell venni, a jobb kéz a ballal megtámasztva. Mindenekelőtt pedig többször említést tesz a Lélek ünnepélyes invokációjáról, mely által a hit számára a kenyér és a bor Krisztus testévé és vérévé válik, ezenkívül több alkalommal beszél a „félelmetes" jelenlétről az Úr asztalán.

Ez a fajta félelem és reszketés még szembetűnőbb a kaiszareiai Vazulnál és főleg Arany szájú Jánosnál, aki úgy beszél az Űr asztaláról, mint a „rettegés és borzongás" helyéről. A mopszuesztiai Theodórosz nemrég felfedezett előadásaiban leírt eukharisztikus szertartást a legnagyobb rituális pompa jellemzi. Fontos következményei lettek ezeknek a fejleményeknek. Keleten a IV. század vége előtt kezdték szükségét érezni, hogy elfüggönyözzék az Úr asztalát. Iusztinianosz nagyszerű templomában, a Hagia Sophiában, mikor a VI. században felépült, nemcsak egy káprázatos, aranyhímzéses, népét megáldó és baljában evangéliumot tartó Pantokratórt ábrázoló függöny volt a baldachinos oltár előtt, hanem egy válaszfal is három ajtóval, melyen angyalok, próféták, valamint Iusztinianosz és Theodóra monogramja volt
látható a középső ajtó fölött. Ez volt az első ikonosztáz, melyet annyiszor lemásoltak, hogy minden görög templom nélkülözhetetlen részévé vált. A válaszfal három ajtaját szertartási „bejáratokként" használták az evangélium felolvasásakor és a felajánláskor.

A IV. század végére sokkal több lett a dísz és a pompás templomi edény. Antiokheiában Aranyszájú János idejében az egyháznak finoman kidolgozott kelyhei, gyertyatartói, selyemfátylai, fehér miseruhái és néha ezüstdíszes oltárai is voltak. Thesszalonikiben az V. század elején épült a Szent Démétriosznak ajánlott templom, melyben finom, ezüst baldachin volt az oltár felett.
Nyugaton a liturgia lassabban érlelődött. Sőt a nyugat liturgiája csak a IV. század második felétől kezdett sajátos alakot ölteni; hiszen Damasus idejéig Rómában az eukharisztiát görögül ünnepelték. Ez az erős konzervatív hatás abból az időből eredt, amikor a római közösség még teljes mértékben görög anyanyelvű volt. A legkorábbi példák a korai latin mise rendjére és formuláira Tertullianus és Ciprián néhány utalásán kívül a mediolanumi Ambrus A szentségekről katekumeneknek tartott előadásaiban találhatók, melyek egy névtelen gyorsírónak köszönhetően maradtak meg.
Ezekben Ambrus a Mediolanumban akkoriban szokásban levő fő eukharisztikus imát idézi. Figyelemre méltó, hogy a jeruzsálemi Kürillosszal szemben aki a Szentlélek invokációját emelte ki mint a megszentelés döntő pillanatát, amikor a kenyér és a bor jegyei átváltoznak Ambrus az eukharisztiaalapítás szavainak hatását tartja a legfontosabbnak. Mivel formulái nagyon hasonlóak a későbbi latin mise kánonjának kötött részeihez, érdemes idézni a mediolanumi püspök szövegét. Isten magasztalása és a „népért, a királyokért és mindenki másért mondott könyörgések" után a pap így folytatja:

„Tedd nekünk eme áldozati adományt tulajdonoddá, érvényessé, szellemivé, neked kedvessé ez a mi Urunk Jézus Krisztus testének és vérének jelképe. Aki szenvedésének előestéjén szent kezébe vette a kenyeret, föltekintett az égre hozzád, örök Istenhez, mindenható szent Atyához, neked hálát adva megáldotta, megszegte, megszegetten odaadta apostolainak és tanítványainak mondván: vegyétek és egyetek ebből mindnyájan, mert ez az én testem, mely sokakért megtöretik. Hasonlóképpen, miután megvacsoráztak, szenvedése előestéjén vévé a kelyhet, feltekintett az égre hozzád, Örök Istenhez, mindenható szent Atyához, hálát adva megáldotta, átadta apostolainak és tanítványainak mondván: vegyétek és igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem. Valahányszor ezt teszitek, az én emlékezetemre tegyétek, míg újra el nem jövök.
Megemlékezünk tehát dicsőséges kínszenvedéséről, halottaiból való feltámadásáról, valamint mennybemeneteléről is, és bemutatjuk neked ezt a szeplőtlen áldozatot, ezt a szellemi áldozatot, ezt a vérontás nélküli áldozatot, ezt a szent kenyeret s az örök élet kelyhét.
És kérünk s könyörgünk, hogy ezt az áldozatot vedd fel mennyei szent oltárodra szent angyalaid keze által, miként elfogadtad kegyesen szolgádnak, az igaz Ábelnek adományait és a mi ősatyánknak, Ábrahámnak áldozatát, meg azt, melyet neked a főpap, Melkizedek mutatott be."
(Kühár Flóris ford.)

Ambrus imája szerkezetében, de részben még megfogalmazásában is megegyezik a későbbi római mise központi részével, ahogy az a VIII. századra kialakult, s amely Ambrus alapvető formuláinak a kibővített és módosított változatát tartalmazza a Quam oblationemben, a Qui pridieben, az Unde et memoresben, a Supra quaeben és a Supplicesben. Ambrus imája, hogy a felajánlás elfogadtassák, kibővült a Te igiturban, mellyel a római kánon kezdődik. A felajánlás újbóli elmondásával a pap azt kéri, hogy Isten fogadja el és áldja meg az adományokat, szerezzen békét és egységet az egyháznak.

Bár Ambrus műve következő részében a miatyánkot értelmezi, nem mondja meg világosan, hogy annak a nagy eukharisztikus ima végén kell-e lennie vagy sem. De mivel Ágoston feljegyezte, hogy a miatyánk elmondása majdnem teljesen általános volt az ő idejében, és nagyon jól ismerte a mediolanumi liturgikus szokásokat, szinte biztos, hogy Ambrus számára nem volt ismerteién a Pater noster elmondásának szokása. A Jeromosnál és Ágostonnál található egy-egy utalás határozottan arra enged következtetni, hogy a miatyánkot általában a „merjük mondani" (audemus dicere) szavakkal vezették be.

Tehát a római liturgia alapvető elemeit és szerkezetét a Damasustól Nagy Szent Leóig terjedő időszakban rögzítették. De a szertartás kezdő része még mindig kialakulatlan volt. Keleti hatásra a katekumenek elbocsátását megelőző bevezető részen két módosítást végezték el. 500-ra a latin mise első részébe belekerült a Kyrie eleison, mely a görög litánia részét alkotta Egeria 384-es jeruzsálemi zarándoklata idején, és amelyet furcsa módon nem fordítottak le latinra, hanem meghagyták görög formulának.
A Gloria in excelsis is görög himnusz volt, ennek hiteles szövege először Az apostoli alkotmányokban szerepelt, keleten már régóta mondták, de nem volt része az eukharisztikus liturgiának (mint a Te Deum nyugaton ); 500-tól kezdték beilleszteni a mise szövegébe különleges alkalmakkor, de nyugaton még hatszáz évig nem vált általános imádsággá.

A krédó alapvetően a keresztség szertartásához tartozott, csak későn került bele az eukharisztikus liturgiába. A nyugati keresztségi hitvallás az úgynevezett „apostoli hitvallás" volt, míg a görög keleten a kereszteléskor a 325-ös nikaiai hiszekegyet mondták. A görög keleten még sokáig mondták a helyi keresztségi hitvallásokat 325 után, az ortodox püspökök viszont a fő nikaiai kifejezéseket vezették be. Így történt, hogy Konstantinápolyban 381-ben a Theodosius által összehívott zsinatnak döntenie kellett arról a formuláról, amelyet nikaiainak neveztek, mert tartalmazta azt a kijelentést, hogy a Fiú egylényegű az Atyával, ámde szerkezete valójában egy talán már korábban alkalmazott helyi keresztségi hitvallásból származott.
Ez a nikaiai-konstantinápolyi hitvallás szokatlan körülmények között került bele az eukharisztikus liturgiába. Drámai tiltakozásként a khalkédóni zsinat „újításai" ellen az V. századi monofiziták illesztették be. A khalkédóni dogma hívei egyszerűen úgy válaszoltak a monofiziták azon állítására, mely szerint ők az ortodoxia kizárólagos képviselői, hogy ugyanezt a hitvallást toldották be. Fokozatosan nyugatra is eljutott a nikaiai-konstantinápolyi hitvallás eukharisztikus alkalmazásának szokása, de csak Nagy Károly alatt vált fontossá, aki nagy hangsúlyt helyezett a nyugati Filioquera. Ekkoriban a krédó központi helye az evangéliumolvasás után volt. A latin misét jóval később a VI. században a Sanctushoz toldott Benedictusszal és a VII. század végén az Agnus Deive egészítették még ki.

A korai nyugati liturgia némileg a görög mintákra támaszkodott, ami persze természetes volt. Például a Supra quae meg a Supplices a római kánonban és az ezekhez kapcsolt Ambrus-féle formula amely kérés, hogy Isten fogadja el a szent angyala által vitt ajándékot, ahogy régen Ábel és Ábrahám adományait egészen hasonló Szent Márk alexandriai liturgiájának egyes részeihez (a formula szintén az elhunyt hívőkről való megemlékezés után következik). De az is teljesen természetes volt, hogy a helyi liturgikus szokások sokféle változata létezett. Nincs okunk azt feltételezni, hogy a sokféleség nem volt meg mindig is kezdettől fogva az ún. eredeti, mindenütt megtartott „apostoli liturgia" délibáb. Ennek ellenére az efféle szent dolgokat érintő szokásbeli különbségeket néhányan mind keleten, mind nyugaton problémának érezték.
A VII. századra nyugaton általánossá vált a kovásztalan kenyér használata az eukharisztia ünneplésekor, míg a görög kelet (az örményeket kivéve, akiknek a történelmét ezen a ponton homály fedi) kelesztett kenyeret használt. Idővel ez a különbség vitát eredményezett. Egy másik szokásbeli eltérés az volt, hogy keleten csak egyszer ünnepelték az eukharisztiát püspöki irányítással vasárnap. Nyugaton fokozatosan elterjedt az a római szokás, hogy presbiterek tartottak istentiszteletet külvárosi plébániatemplomokban, ezeket a IV századi Rómában „ alapítvány templomoknak" nevezték, ugyanis a templom az adományozóé volt, annak nevét viselte, és az alapítványokból a papok meg tudtak élni. A fő vasárnapi eukharisztián kívül 400-ra szokás lett az eukharisztia napi ünneplése, legalábbis a fontosabb városokban.

A III. századtól kezdve a mártírok haláláról vagy ahogy mondták születésnapjáról a sírjuknál emlékeztek meg istentisztelettel. Eleinte a legtöbb mártír vallásos tisztelete magánügy volt, s ahogy egyre népszerűbbé vált, a központi hatalom átvette az irányítását. Különleges imákat írtak a vértanúk kisebb ünnepeire, és ezeket össze is gyűjtötték.
A veronai püspöki könyvtárban található VII. század eleji kézirat tartalmazza a latin imák legkorábbi megmaradt gyűjteményét. Készítője valószínűleg két korábbi, Rómából származó gyűjteményt is ismert. A veronai kézirat nem támasztja alá azt az újkori és képtelen elméletet, hogy ezt a szertartáskönyvet Nagy Szent Leó írta; de a benne található liturgikus anyag kis része Leó idejéből való, mivel a pápa egyik kántorböjti prédikációja (78.) számos utalást tartalmaz olyan imák formuláira, amelyek a későbbi szertartáskönyvben találhatók. Ezek közül az imák közül talán néhányat Leó írt.


Forrás: Henry Chadwick A korai egyház Fordította: Ertsey Krisztina, Tornai Szabolcs