logo

X December AD

Korai egyházi zene

Szent Pál leveleiben kétszer (Kol 3,16; Ef 5,19) utal az istentiszteleti éneklésre, ami nem meglepő, mivel az éneklés és a kántálás szokás volt a zsinagógában. Az Alexandria közelében élő aszkétaközösség, a therapeuták fejlett zenéjét Philón írja le. Elmondja, hogy mindenfajta metrumú és dallamú himnuszt írtak, s jelölték, ha a szent zenének megfelelően a ritmus ünnepélyes kellett, hogy legyen. Voltak férfi és női kórusaik is, vagy együtt, vagy felváltva énekeltek. Az első keresztény énekek valószínűleg a zsinagógákból származtak.
Ez magyarázza például, hogy a héber „alleluja" szót miért nem fordították le a dicsőítő énekekben. Kelszosz, a II. századi pogány kritikus egy megjegyzése azt mutatja, hogy a keresztény istentisztelet énekei melyeket hallott nem voltak szokatlanok a pogányok számára, viszont olyan gyönyörűek voltak, hogy Kelszosz bosszankodott érzelmi hatásuk miatt, mert szerinte ez eltompítja a kritikai érzéket.

A Konstantin előtti időszakból néhány himnusz maradt meg (az alexandriai Kelemen egy különleges énekén kívül, mely talán nem is liturgikus célt szolgált). Az egyik egy vidám, II. századi örömének, melyet nyilván húsvét vigíliáján énekeltek, mivel örvendező esküvői himnusz arról, hogy az elveszett vőlegény megkerült. Így hangzik:

Dicsérjétek az Atyát, ti szentek. Énekeljetek az Anyához, ti szüzek.
- Dicsérjük. Mi, a szentek magasztaljuk őket.
- Örvendezzetek, mennyasszonyok és vőlegények, hiszen megtaláltátok vőlegényeteket, Krisztust. Igyátok meg borotok, menyasszonyok és vőlegények

A másik egy III. századi, csonka, egyiptomi papiruszon megmaradt anapesztikus himnusz, melyben minden lény az egyházzal együtt dicséri a Szentháromságot: „Míg mi himnuszunkat zengjük az Atyának, Fiúnak és Szentiéleknek, hadd énekelje minden lény: ámen, ámen.
Dicsőség, hatalom az egyetlen jótevőnek. Ámen. Ámen." Azért is különleges, mivel az írnok lekottázta az éneket, és a megadott dinamikai jeleketet a későbbi bizánci szövegek segítségével meg lehet fejteni.

A harmadik, egy esti himnusz Nagy Vazul idejében vált általánossá, és még ma is a görög Vesperasok részét alkotja. Az esti lámpagyújtáskor éneklik:

„Üdvöz légy, örömnek lángja, te legtisztább fénysugár,
Örök Atyánk áldottja a mennybe fenn,
Szentek szentje, mi Urunk, Jézus király.
Itt az óra, mikor a nap elpihen,
Himnuszunkat most keli ím az esteli
Szelíd fényben Atya-, Fiú-, Szentléleknek zengeni.
Legméltóbb, kit folyvást magasztaljanak Makulátlan ajakak,
Isten Fia, életadó lehelet:
Minden földek glóriádtól fénylenek."

Alexandriai Kelemen a legkorábbi keresztény író, aki a megfelelő keresztény zene jellemzőivel foglalkozik. Leszögezi, hogy nem lehet táncolásra való, erotikus zene; a dallam a kromatikus félhangoktól mentes és egyszerű legyen. Talán néhány olyan gnosztikus szektára gondolt, melyekben valószínűleg sokkal kevesebb volt a tiltás és a korlátozás.

A II. századi János cselekedetei megőrzött egy gnosztikus himnuszt, melyet rituális tánc közben kellett énekelni (hasonlóan a modern angol kórusokhoz, amikor például Gustav Holst Jézus-himnuszát kísérik); az ortodoxok közt a tánc nem vált a vallásosság természetes és elfogadott kifejezőeszközévé, kivéve Etiópiában.
Ahogy a kórusok létszáma nőtt, két csoport énekelhetett felváltva. Az antifóna a IV. század második felében vált gyakorlattá. Talán a zsinagógákból kiindulva terjedt el Mezopotámiában meg Szíriában is. Nagy Vazul egyik levelében azt a bátor tettét védi, hogy a heves konzervativizmus ellenére bevezette az antifónaéneklést a kappadokiai Kaiszareiában. Nagyon valószínű, hogy Ambrus himnuszait Mediolanumban antifónaként énekelték. Az istentiszteleti éneklést nem fogadták el mindenütt.

A IV. században néhány megrögzött puritán fel akarta számolni, és néhányan támogatták is őket, mert úgy gondolták, hogy az éneklés elhomályosítja a szavak értelmét. Az alexandriai Athanasziosz a kötött ritmussal próbálta megoldani ezt a problémát a zsoltárok éneklésekor. Másrészt az énekeseknek lehetőséget adott az alleluja meglehetősen hosszú és kidolgozott előadására.
Ágoston a Vallomásokban leírja, hogy milyen megindítónak találta a zsoltárénekeket Mediolanumban, s megjegyzi, hogy bár bűnösnek érezte magát, amikor a zenét fontosabbnak találta, mint a szavakat, tudta, hogy a szavaknak jóval nagyobb hatása van az elmére, ha szép és fülbemászó zene kíséri. Ágoston azt írja, hogy nincs olyan emberi érzelem, amit a zene ne tudna kifejezni, és túlzott szigorúság lenne tiltani az istentiszteleteken.

Nehéz megmondani, hogy a korai keresztények mit énekeltek. Csak egyetlen dokumentum maradt meg, a már említett III. századi, egyiptomi papiruszon. A fennmaradt, kottákat tartalmazó görög és latin kéziratok középkoriak. Majdnem biztos, hogy a kisebb városok Jeruzsálem, Alexandria, Antiokheia, Konstantinápoly és Róma, a nagy központok példáját követték.
A VI. század végére a római éneklési stílus lett a minta a többi nyugati egyház számára; a IX. században pedig Nagy Szent Gergely pápának tulajdonították a római egyházi énekek rendszerbe foglalását, így ezeknek a neve gregorián lett.

A nyugati egyházak számos himnuszát hasonló módon Ambrusnak tulajdonították. Voltak más költők is, akiknek a himnuszai széles körű elismerésnek örvendtek. Venantius Fortunatus (540-600), Limonum püspöke kifinomult és emelkedett himnuszokat írt a Vexilla Regist, a Rangé, linguat, a Salvefesta diest ma is éneklik.
Korábban a VI. században Konstantinápolyban élt, és nem sokkal 555 után halt meg a keleti egyházak legnagyobb himnuszírója, Rómanosz. Megtért zsidóként ment Szíriából Konstantinápolyba, ahol Iusztinianosz csodálatos templomai számára írt zenét. Létrehozta a kontakiont, az akrosztichonos versprédikációt, melynek számos strófáját egy szólista énekelte a szószékről, a kórus pedig mindegyikre refrénnel válaszolt. Részben Romanosz ihlette meg a leghíresebb görög böjti himnusz, a Szűz Mária tiszteletére írt, úgynevezett Akathisztosz (magyarul a. m. állva énekelendő) szerzőjét.


Forrás: Henry Chadwick A korai egyház Fordította: Ertsey Krisztina, Tornai Szabolcs