logo

XVI December AD

Keresztény művészet

A Tízparancsolat második törvénye megtiltotta bármiféle faragott kép készítését. Mind Tertullianus, mind az alexandriai Kelemen örök érvényűnek tartotta ezt a tiltást a keresztények számára. A képek és kultikus szobrok a pogányság démoni világához tartoztak. Ismereteink szerint II. századi keresztények között csak a radikális gnosztikusok, a kicsapongó Karpokratész követői készítettek Krisztus-képeket.
Ha Alexander Severus császár magánkápolnájában valóban Orpheusz, Ábrahám, Apollóniosz és Krisztus szobra állt, ahogy a bizonytalan források mondták, keresztény alattvalói számára ez nyilván öröm és üröm volt egyszerre. Mindazonáltal a keresztények a II. század vége előtt szabadon fejezték ki hitüket a művészet nyelvén. Tertullianus olyan kelyhekről tesz említést, melyeken a juhát vivő jó pásztor ábrázolásai voltak láthatók.

Az alexandriai Kelemen megmondta, hogy milyen képnek kell lennie egy keresztény pecsétgyűrűjén. Az ókorban a pecsétgyűrű nem számított fényűzésnek, hiszen nélkülözhetetlen volt a levelezésben. Kelemen azt javasolta, hogy a pecséten a kép ha nem is kifejezetten keresztény, de legyen ilyen módon értelmezhető, mint például a galamb, a hal, a hajó, a lant vagy a horgony. Ne használjanak olyan pecsétet, melyen a bálványimádásra, az italozásra vagy az erotikus szenvedélyre utaló szimbólum van.
Figyelemre méltó, hogy olyan pecséteket javasol, melyeket egy pogány is használhat; vagyis vallási és morális szempontból semlegeseket, így pogányok és keresztények egyaránt nyugodtan használhatták. Ugyanígy a juhát vivő jó pásztor az emberség, a philanthrópia hagyományos pogány szimbóluma volt. A keresztények a megszokott képnek új jelentést adtak, mely így Krisztusra, juhainak jó pásztorára utalt (Jn 10). Az orans, a kezét feltartva imádkozó emberalak a másik hagyományos kép, melyet hamarosan használni kezdtek.
Ugyanez történt a templomokkal. Az első keresztény templomok egyszerű magánházak voltak, s ez így volt Konstantinig. Amikor a templomok középületekké váltak, az építészek már meglevő formákat használtak fel például a négyszögletes bazilikát az apszissal. Az új tartalommal megtöltött hagyományos formák miatt az emberek úgy érezték, hogy a bazilika, a jó pásztor vagy az orans sajátosan keresztény. Eleinte persze egyáltalán nem ez volt a helyzet.

A korai keresztény festmények először nem a tempomokban, hanem a római katakombákban jelentek meg, mint temetkezési díszítmények. Stílusuk hasonlít azokéhoz, melyeket számos pogány házon találtak Pompejiben. Az emberek semmiben sem olyan konzervatívak, mint a temetkezési szokásokban, és a sírok meg szarkofágok díszítésében a pogány szokások éltek tovább. Rendkívül meglepő lenne, ha kiderülne, hogy más is történt. A katakombaművészet tele van régi motívumokkal, és mivel technikája és stílusa általánosan elterjedt, nem képviselnek nagy esztétikai értéket.
A tartalom azonban sokkal fontosabb volt, mint a forma. A pogány hagyomány keresztények által felhasznált motívumai olyan jelképek, melyeket keresztény módon is lehetett értelmezni. A négy évszak utalhatott a halálból való újjáéledésre. A páva a halhatatlanságot jelképezte, a galamb a túlvilági békét; s legfőképpen ott volt a hal, főleg az eukharisztiára szívesen használt keresztény jelkép, melynek görög szava (IX0YX) betűszót alkot: „Jézus Krisztus, Isten Fia, Megváltó."

182 körül a frígiai Hierapolisz püspöke Abercius (vagy Avircius) megírta saját, életrajzát tartalmazó sírfeliratát. Mint „a tiszta pásztor tanítványa" ellátogatott a római egyházba, járt az „aranyruhás, aranysarus királynénál", és átutazott Szírián meg Nisibisen, és mindehol testvérekre talált: „Pált követtem, és mindenhol a hit vezetett és adott táplálékot, halat a hatalmas, tiszta forrásból, melyet a tiszta szűz fogott ki és adott örök étekül barátainak, hozzá bort a kehelyben s kenyeret." A halászati és tengerészeti jelképek közé tartozott a keresztény festményeken és szarkofágokon ábrázolt horgony. A zsidókhoz írt levélben a reményről mint a lélek horgonyáról van szó. Életutunkat egy viharos tengeri utazáshoz lehet hasonlítani, mely a mennyei kikötőben végződik.

De ezeken a motívumokon és jelképeken kívül kétségkívül megfestettek olyan bibliai jeleneteket is, melyeket egy keresztény megértett, a pogány viszont másként értelmezett: Adám és Éva, Noé bárkája, Izsák áldozata, Mózes vizet fakaszt a sziklából, Jónás és a cethal, Dániel az oroszlánok vermében, a három ifjú a tüzes kemencében és a többi. Az Úr keresztsége, a meggyógyult gutaütött, amint hordágyét viszi, vagy a másik, akit a háztetőn át eresztettek le Jézushoz, a szamaritánus asszony a forrásnál, Lázár feltámasztása és a vízen járó Péter a keresztények kedvenc újszövetségi témái voltak.
A legkorábbi ismert templom, melyben efféle képek díszítették a falakat, egy III. századi házi templom volt Durában az Eufrátesz mentén; a Kr. u. I. században épült magánházat 232-ben kezdték a keresztények használni. A kis házi templom jelentőségét Durában meglehetősen elhomályosította egy közelben álló, hatalmas és pompás zsinagóga, melynek falait csodálatos ószövetségi jelenetek és alakok díszítették.

A durai zsinagóga kétségtelenül azt bizonyítja, hogy a zsidók kifinomult díszítményeket készítettek, ha akartak. A bibliai jelenetek korai keresztény ábrázolásai nagyrészt a zsidó mintákat követték. Figyelemre méltó, hogy Konstantin előtt a korai keresztény művészek több ószövetségi, mint újszövetségi témát választottak. íme egy konkrét példa a korai keresztény művészet zsidó előképére. A frígiai Apameia városának zsidó lakosai mit sem törődve azzal, hogy Noé bárkája az Araráton futott zátonyra, azt állították, hogy a városukhoz közeli dombon találhatók a bárka maradványai. (A különös utazó és régész, Julius Africanus többek közt erre a helyre is ellátogatott lásd fentebb)

A II. század végén és a III. század elején Apameia pénzverdéje Noét és bárkáját ábrázoló érméket bocsátott ki. A kép olyannyira hasonlít ahhoz, ahogy Noét a keresztény katakombaművészetben megjelenítették, hogy a kora keresztény ószövetségi jelenetek kapcsolata a zsidó mintákkal aligha tagadható.
Konstantin megtérésével az egyháznak nem kellett tovább tartózkodnia hitének kifejezésétől. A templomok középületekké váltak. Az építészetben, a szobrászatban, a mozaikművészetben és a festészetben a kereszténység szimbólumai és az evangélium témái a művészi kifejezést gazdagították. A késői ókor civilizációjának művészete számos nagyszerű művet hozott létre, a művészet az egyházban már Konstantin megjelenése előtt kezdett kibontakozni. Hispániában, az elvirai zsinaton feljegyezték, hogy a résztvevők felháborodva ítélték el számos templomot, melynek falain festmények voltak, de valójában senki sem tett ellenük semmit.

A keresztény művészetben a nagy áttörés a IV. század folyamán következett be.
Mindazonáltal a régi puritanizmus nem halt el. 327 körül a művelt történész, a kaiszareiai Euszebiosz levelet kapott a császár nővérétől, Constantiától, aki egy Krisztus-képet kért tőle. Nyilvánvalóan arra gondolt, hogy egy eredeti képmáshoz Palesztinában nagyobb eséllyel lehet hozzájutni, mint másutt.
Euszebiosz nagyon ridegen válaszolt. Tudta jól, hogy Krisztus és az apostolok képei beszerezhetők. Palesztina bazárjaiban árulták, s ő maga is látta a képeket. De Euszebiosz úgy gondolta, hogy azok a festők és boltosok, akik ezeket az emléktárgyakat kínálták a zarándokoknak, egyáltalán nem keresztények.

Kaiszareia Philippiben pedig látott egy szobrot, melynek nőalakja fél térdre ereszkedve, könyörgő arckifejezéssel egy álló férfi felé nyújtotta a kezét, aki szinte megérinti azt. Euszebiosz leírásából nyilvánvaló a jelenet hasonlósága a Hadrianus pénzérméin látható képpel, mely azt ábrázolja, ahogy a császár visszaadja jogaikat a tartományoknak. De 300-ra Hadrianus feledésbe merült. Kaiszareia Philippi polgárai most már úgy értelmezték a bronzszobrot, hogy az a vérfolyásos asszonyt gyógyító Jézust ábrázolja.
A városba látogatóknak még azt a házat is megmutatták, melyben az asszony lakott. (A köztéri szökőkutat díszítő hadrianusi szobrot ezen széles körben elfogadott értelmezése miatt Julianus alatt pogány vandálok megrongálták.) Az Euszebiosz által leírt történet a középkori Veronika-legenda kialakulásához vezető folyamat első mozzanata. Maga Euszebiosz érdekesnek találta a szobrot, de magától értetődő volt számára, hogy csak pogány művészek álmodnak meg ilyesmit.

Hasonlóan képellenes volt a szalamiszi Epiphanosz, aki elszörnyedt egy palesztinai templom előcsarnokában, mert meglátott egy függönyt Krisztus vagy valamelyik szent képmásával. Letépte, és hevesen tiltakozott Jeuzsálem püspökénél. Bár Epiphaniosz mindent megtett a templomi képek ellen, reménytelen küzdelmet folytatott.

403-ra, amikor meghalt, Krisztus és a szentek arcképei általánosan elterjedtek. A népi vallásosság ilyen megnyilvánulása nagyjából egybeesett a Szent Szűz iránti tisztelet megnövekedésével, aki 400-ra egyre fontosabb helyet töltött be a vallásos életben. A Mária-kultusz hamarosan bekerült a hivatalos liturgiába. Az első ismert templom, melyet neki ajánlottak, Epheszoszban található, ahol a 431-es zsinatot tartották.
A következő évtizedben III. Sixtus pápa (432-440) Rómában felépíttette a S. Maria Maggiore-nagytemplomot, falain pompás mozaikokkal és a diadalívvel. A mozaikok ószövetségi jeleneteket ábrázolnak, a diadalíven pedig az angyali üdvözletét, Krisztus bemutatását a jeruzsálemi templomban, az ajándékokat felajánló és Heródest meglátogató napkeleti bölcseket, a kisdedek lemészárlását elrendelő Heródest és Krisztus apokrif egyiptomi történetét jelenítik meg.

Valamikor a falakat olyan mozaikok díszítették, melyeken a koronájukat a Szűznek és a Gyermeknek felajánló mártírok voltak láthatók, akárcsak a S. Apollinare Nouovo megmaradt ariánus mozaikjain Ravennában; de ezek teljesen megsemmisültek. A S. Maria Maggiore fordulópontot jelent a mariológia fejlődésében. Nagyrészt a régebbi hagyományhoz tartozik, ahogyan a Szűz Krisztus betlehemi születésének ábrázolásaiban jelenik meg, és alsóbb rendű Krisztusnál. Másrészt a mozaikok a legkorábbi művészeti bizonyítékai Mária kezdeti önállóságának.
Ezt az V. század népszerű monofizita krisztológiája mozdította elő, mely Szűz Máriába helyezte át a megváltó hatalmat, melyet addig Krisztus ember voltának tulajdonítottak. A monofizita vallásosságban Krisztus mint ember alig volt fontos; feltámadása egy istené volt. Elveszett a Krisztus emberiséggel való szolidaritásának gondolata, a hívők egyre inkább Mária mint a megváltott emberi faj tökéletes képviselője felé fordultak. Ez a téma a VI. századtól erőteljesen volt jelen, sokat finomította az egyre növekvő népi hit, hogy a Szűz vagy nem halt meg, vagy már feltámadt, és bebocsátást nyert a mennyországba.

Az V., VI. és VII. század keresztény művészetének jelentős része megmaradt, és jól példázza magas színvonalát. A csodálatos templommozaikok Ravennában és Rómában, az evangéliumos Rossano-kódex, Rabbula, a mezopotámiai szerzetes 586-ban írt, szír evangéliumos könyve (ma Firenzében található), a római Santa Sabina ajtajai és számos más példa művészeti újjáéledésről tanúskodik, hiszen korlátozások nélkül ábrázolták a keresztény témákat, Krisztust és a szenteket. Ezek a Krisztusképmások kellemetlenül érintették azokat, akik még emlékeztek a régi szigorra és mérsékletre.
Az ikonok iránti bizalmatlanság a Vili. században ádáz képrombolási vitában nyilvánult meg; Iszauriai Leó császár ugyanis 726-ban elrendelte megsemmisítésüket. Az ikonokat mint a templom díszítményeit elfogadták és megszerették, a jámbor lelkek pedig mély tiszteletet éreztek irántuk. A vita hatalmas küzdelemmé vált az egyház és az állam közt a bizánci birodalomban, több mint száz évig tartott, és (mivel a császárok képrombolók, a pápák pedig képtisztelők voltak) még inkább elidegenítette egymástól Rómát és Bizáncot.

Az ikonoklaszták ereje nem annyira teológiai érveikben rejlett ahhoz ezek túl szakmai jellegűek voltak, hogy hosszú távon meggyőzőek lehessenek -, hanem inkább abban az ösztönös megérzésükben, hogy a képek azzal a bálványimádással vannak kapcsolatban, és ezt a kereszténység hivatott megsemmisíteni, valamint hogy Krisztus, a Szűz és a szentek ábrázolásai pogány eredetűek. Némileg igazuk volt.
A bírói trónuson ülő Krisztusban mint mindenható Úrban van valami a Zeusz-képekből. Az Istenanya arcképei nem voltak teljesen függetlenek a régmúlt pogány anyaistennőitől. A közhit szerint a szentek azt a szerepet töltötték be, melyet korábban a helyi héroszok és istenségek.

A képrombolást szükségszerűen úgy tekintették, mint támadást az egyszerű halandók vallási támasza ellen, melyhez hozzászoktak a vita kirobbanásáig eltelt több mint száz év alatt. Damaszkuszi János a képellenességet pesszimista, manicheus nézetnek tartotta. Ez a vád nyilván igazságtalan volt. Ebben az időben készült a gyönyörű kereszt a bizánci Szent Eiréné-templom apszisának mozaikján, mely már önmagában is cáfolja azt a gondolatot, hogy a VIII. századi ikonoklaszták teljesen közömbösek voltak az esztétikai értékek iránt, vagy elvetették őket.
Nem filiszterek voltak, csupán konzervatívok, akik vallásuk régi formájához ragaszkodtak, amilyen nagyatyáik idejében volt, mielőtt a művészeket arra ösztönözték volna, hogy szabadon alkossanak. De öntudatlanul, új formában megismételték a spiritulizáló órigenisták régi támadását az antropomorfiták ellen, akiknek el kellett képzelniük az Istent, hogy imádkozni tudjanak hozzá.

Az ikonok visszaállítása Eiréné császárnő (780-790) döntése volt. Az egyház és a hadsereg nyomása ellenére határozottságával rávette a nikaiai zsinat (787) résztvevőit, hogy ítéljék el a képrombolókat. Eirénének és utódainak nem sikerült jólétet teremteniük a birodalomban, ez a képrombolás reakcióját idézte elő 814-től 843-ig, a képtisztelet ügyét pedig a konstantinápolyi műhelyek szerzetesei védelmezték Theodórosz apát vezetésével.
Theodóra császárnő egy körmenettel visszaállította az ikonokat 843 nagyböjtjének első vasárnapján, s az utókor számára ez lett az „ortodoxia diadala", hiszen ez tette lehetővé a templomok fokozatos újbóli feldíszítését 858-tól Phótiosz pátriárka idején.


Forrás: Henry Chadwick A korai egyház Fordította: Ertsey Krisztina, Tornai Szabolcs