logo

V December AD

Az egyház földrajzi kiterjedése

A kereszténység figyelemre méltó gyorsasággal terjedt Szíriában és északnyugati irányban Kis-Azsiában és Görögországban. Északkeleten viszont birodalmi határba és nyelvi akadályokba ütközött: Oszrhoéné királysága, melynek fővárosa Edessza volt, 216-ig nem tartozott a birodalomhoz, és lakói szír nyelven beszéltek, bár a művelt edesszaiak görögül is tudtak.
A II. század során jött létre keresztény közösség Edesszában. Legkiemelkedőbb tagja, Bardeszanész, IX. (Nagy) Abgár király bizalmasa volt, aki szintén áttért a kereszténységre. Bardeszanész művelt ember volt, versei szinte klasszikussá váltak a szír irodalomban. Megtérése előtt az asztrológia szakértője volt.
Gondolatait tanítványa foglalta össze egy sokszor plagizált könyvben: széles körű összehasonlító kutatások szerint a különböző emberfajták eltérő vallási szokásai érvénytelenítik az asztrológia hitét, de nem alapozzák meg a politeizmus igazságát a bibliai monoteizmus ellenében, ahogy azt a pogányok (mint például Kelszosz) állították. Elismerte azonban, hogy nem minden vallásgyakorlatbeli eltérés és nem minden rossz tulajdonítható egyszerűen a szabad akaratnak.

A világ azon jelenségeit, amelyek nem tulajdoníthatók sem a természetnek, sem az emberi szabadságnak, az angyalok és démonok közötti harcnak tudta be, valamint a végzetnek, amelynek - ismerte el - van némi viszonylagos hatalma, bár nem annyi, amennyit az asztrológusok feltételeznek. Ezen a ponton több gnosztikus téma és kép kezdett megjelenni a világról alkotott költői látomásában, és bár határozottan szembeszállt az Edesszában élő markionitákkal, az ő ortodoxiáját sem tekintették hitelesnek Antiokheiában.
A későbbi szír keresztények - mint például Efrém (306-373) - veszélyes lángelmének tartották Bardeszanészt. Hogy tompítsa hatását, Antiokheia püspöke, Szerapión 200 körül egy Palut nevű helybéli keresztényt szentelt fel Edessza püspökének. Eleinte Palut csak egy kis csoportot szolgált; de miután a város a birodalom része lett, a palutiánusok megmutathatták, hogy katolikus egységben vannak Antiokheiá-val és Rómával, míg Bardeszanész követői nem.

Az edesszai egyház a III. században azt állította, hogy Jézus 72 tanítványának egyike alapította, név szerint Addai, akivel Jézus Fekete Abgár király (kb. Kr. u. 9-46) levelére való válaszát vitette el. Be is tudták mutatni Jézus válaszát, amelyben megígéri Edesszának, hogy nem fogják meghódítani.
Abgár és Jézus levelezése népszerű ereklye lett, bűvös erőt tulajdonítottak neki, a házakra is felírták, hogy távol tartsa a gonoszt. (A legkorábbi ismert példa az V. századi Kis-Ázsiából való, de még a XX. századi Angliában is találhatók másolatok.)

A birodalomba való beolvasztás 216-ban és az így megerősödő antiokheiai kapcsolatok idővel fontos változást hoztak a mezopotámiai keresztényeknek: habár az egyes evangéliumok korai szír változata megvolt, általában Tatianosz evangéliumharmóniáját vagy Diatesszaronját használták. Ennek egy töredékét találták meg a római erődben, Durában, az Eufrátesz partján, ahol az eddig ismert legrégibb házitemplomot is kiásták a régészek.
A IV. vagy V. században a Pesitta (a szír alapváltozat) kiszorította a Diatesszaront, így ma a szöveget a későbbi arab, perzsa, latin, holland, olasz és középangol adaptációkból kell rekonstruálni.

A Tamás cselekedeteiben (amely A lélek himnusza című csodálatos versről híres) leírt III. századi legendák valószínűsítik, hogy nemcsak Perzsiában éltek keresztények, hanem még Indiában is, talán a Malabar-parton.
A hittérítő tevékenység legnagyobb áramlata nyugat felé haladt, és az a tény, hogy Szent Pál Itáliára és Hispániára tekintett, sorsdöntő volt később a kereszténység és az európai kultúra szempontjából. A Rómaiaknak írt levél megírásakor ott már komoly egyház működött, és a többi itáliai városban is gyorsan terjedt a kereszténység.

A Vezúv kitörésekor 79-ben elpusztult Pompejiben egy négyzet alakú feliratot találtak:

R O T A
S
O P E R
A T E NE
T A R E P
O
SATO
R

A betűk újrarendezése a PATERNOSTER szót adja A-val és O-val, tehát elképzelhető, hogy ez egy keresztény kriptogramma; ha valóban az, akkor Pompejiben 79 előtt voltak keresztények. 250-re mintegy 100 püspökség volt Itáliában. Galliában, Britanniában és Hispániában lassabban haladt a térítés. Galliában talán Crescentiusszal, Pál tanítványával kezdődött (2Tim 4,10).

A II. században a Rhône völgyében görög keresztényekből álló közösség élt, amely szoros kapcsolatot tartott fenn Kis-Azsiával, s a lugdunumi püspök és a közeli Vienna diakónusának missziós temploma köré csoportosult. Marcus Aurelius keresztényüldözésekor, 177-ben sokat szenvedtek, nem sokkal később pedig gnosztikus térítők szivárogtak be közéjük, ami a lugdunumi Iréneuszt A hamis gnőszisz cáfolata megírására sarkallta. A püspök a görög mellett kelta nyelven is prédikált, így indult az őslakosság evangelizációja.

A IV század kezdetére már megalakult többek között Arelate, Vaison, Augustudonum, Rotomagus, Lutetia, Burdigala, Augusta Treverorum és Durocortorum püspöksége. Hogy mikor jutott a kereszténység Britanniába, bizonytalan. Tertullianus és Origenész szónokias stílusban beszélnek arról, hogy az evangélium még Britannia távoli, barbár szigetére is eljutott, de az egyház a III. század közepéig valószínűleg nem igazán vetette meg itt a lábát.
Az arelatei zsinaton (314) három brit püspök vett részt, akik Londiniumból, Eburacumból és Camulodunumból vagy Lindumból érkeztek. A szerencsétlen 359-ben tartott ariminumi zsinatra is mentek brit püspökök; ismereteink szerint közülük hárman olyan szegények voltak, hogy saját útiköltségüket sem tudták megfizetni, Szent Albanus Verulamiumban elszenvedett vértanúságát a legenda sűrű szövevénye veszi körül, bár feltehetőleg van némi valóságalapja, mivel Albanus sírhelye az V. század első felére zarándokhely lett. Valójában Constantius Chlorus, Nagy Konstantin apjának védelme alatt Britannia nem szenvedett többet, mint Gallia a nagy keresztényüldözés idején.

A régészek kis bazilikákat találtak Silchesterben és Caerwentben, amelyek talán templomok lehettek; Kentben, Lullingstone-ban egy IV. századi gazdag villában egyértelműen keresztény kápolnát találtak. A betörések előestéjére, 400-ra a római Britannia az új ortodox birodalom úgy-ahogy keresztény provinciája lett, és a hit már az őslakosok között is terjedt. Pelagiusnak, az ekkortájt élt keresztény szerzetesnek - aki egyébként a legkorábbi ismert brit író - több hasonló gondolkozású barátja is volt. Mire Szent Patrik megkezdte írországi térítőútját (talán 432 körül), már megindult a fokozatos szász invázió.

A bennszülött britek utálták a pogány szászokat, s nem vagy csak alig próbálkoztak megtérítésükkel, inkább visszahúzódtak a mai Cornwall, Wales és Írország területeire. Szent Patrik arról panaszkodott, hogy hiberniai munkáját aláássa az ellenséges brit papság, és hivatalos tiltakozó levelet kellett írnia Coroticus keresztény hercegnek (talán Ceretic, Cunedda fia, Cardigan megalapítója), akinek katonái elhurcolták az újonnan megkeresztelteket, és eladták őket rabszolgának. Egészen 597-ig a kereszténység számára nem kínálkozott semmilyen lehetőség a kenti királyságban, melyet Nagy Gergely pápa térített meg. Az új kezdet az angolszászok megtérítésével indult.

Az egyiptomi kereszténység kialakulásáról nem sok adat maradt fenn. Papirusztöredékek azt mutatják, hogy a II. században a térítők messze behatoltak a Nílus völgyébe. Az egyiptomi kereszténység a későbbi mértékkel mérve nem tűnik túlságosan ortodox jellegűnek: az egyiptomiak evangéliumának fennmaradt töredékei számos apokrif evangéliumhoz hasonlóan azt az enkratita álláspontot követik, mely szerint a házasság nem egyeztethető össze a keresztény tökéletességgel, más tekintetben azonban nem mondhatók eretneknek.
Lehet, hogy a Kelemen által a II. század végén megerősített történet, miszerint az alexandriai egyházat Szent Péter tanítványa, Szent Márk alapította (vö. lPét 5,13), azt tükrözi, hogy a század közepén egy római misszió éppen akkor szilárdította meg az ortodoxiát, amikor a római egyház élethalálharcot vívott a markionitákkal és a valentiniánusokkal.
Egy papiruszlelet tanúsítja, hogy Iréneusz gnosz- ticizmust cáfoló írását a megjelenése után már néhány évvel olvasták Oxürhünkhoszban, ami arra enged következtetni, hogy Egyiptomban nagy gondot fordítottak az ortodoxia fenntartására. Az alexandriai egyház hitelvi hovatartozása egészen Kelemenig és Órigenészig nem állapítható meg világosan.

Afrika római területein - azaz a kulturálisan és gazdaságilag észak, vagyis Európa felé tekintő partvidéken, melynek fővárosa Karthágó, a régi föníciai kereskedőváros volt - a kereszténység első bizonyítékai a Karthágó közelében levő Scilli vértanúinak aktájából, 180-ból valók. A misszió eredete bizonyosan sokkal korábbra nyúlik vissza.
Tertullianus 200-ra már nemcsak a Karthágóban és az Africa Proconsularisban (Észak-Tunéziában) működő egyház életerejét tanúsíthatja, hanem a Byzacena (Dél-Tunézia), Numídia és Mauretania (Algéria) távoli provinciáiban levő egyházak létezését is. Tertullianus idejében a keresztény lakosság száma igen nagy volt.

Hesterni sumus et vestra omnia implevimus: „Tegnapiak vagyunk, s már mindent elárasztottunk, ami a tiétek - a városokat, a szigeteket, az erődöket, a gyülekezési termeket, még a katonai táborokat, a törzseket, a városi tanácsokat, a palotát, a szenátust és a fórumot is. Csupán a templomokat hagytuk meg nektek."
Az első hittérítők származása ismeretlen. Tertullianus Rómát tisztelte mint közeli, apostoli alapítású püspöki székhelyet, mellyel az afrikai kereszténység szoros kapcsolatban állt. Karthágó azonban komoly kereskedelmet folytatott Levantével, és nagyon valószínű, hogy az első hittérítők innen érkeztek.

200-ban számos afrikai keresztény anyanyelve volt a görög, és a görög és latin testvéreknek eltérő szokásaik voltak. Talán afrikai misszionáriusok készítették az első bibliafordításokat, mindennapi köznyelvi kifejezéseket használva, s szövegeiket valószínűleg nem egy időben és egy helyen készítették, hanem apránként, alkalomszerűen. A számos egyéni erőfeszítést később egyesítették, s így létrejött az első latin nyelvű Biblia, és 400-ra ez lett a hitelesnek elfogadott változat, míg Jeromos átdolgozott munkája (az ún. Vulgata) erős ellenérzéseket váltott ki.
A hispániai egyházakra először - Szent Pál tervezett utazásától eltekintve - Iréneusz és Tertullianus tesznek utalást. Ciprián is megemlíti a főbb városokban, Leónban, Asturica Augustában, Emerita Augustában és Caesaraugustában levő egyházakat. A IV. század elején tartott elvirai zsinat kánonjai élénk képet adnak az egyház széles elterjedtségéről és az akkori erkölcsi lazaságok miatti problémáiról. A zsinat vezetője, a cordubai Ossius vagy Hosius lett Konstantin egyházi tanácsadója.

Maguk a keresztények is csodálkoztak, hogy milyen gyorsan és széles körben elterjedt a kereszténység Konstantin előtt. Aligha meglepő, hogy az egyház úgy érezte, élre lendült, és a korai apologéták sajátos magabiztosságával nézett szembe a világgal.


Forrás: Henry Chadwick - A korai egyház Fordította: Ertsey Krisztina, Tornai Szabolcs