logo

XII December AD

Nagy Konstantin és a Nikaiai zsinat.

Konstantin megtérése fordulópont az egyház és Európa történelmében. Sokkal többet jelentett, mint a keresztényüldözés végét. Az egyeduralkodó szükségszerűen és azonnal segítette az egyház fejlődését, és megfordítva, az egyház is egyre inkább részt vett a magas politikai döntésekben.
Jellemző, hogy a Konstantin megtérésével és ennek következményeivel kapcsolatos nyugati vélekedés általában bizonytalanabb volt, mint a keleti. Nyugaton inkább tudatában voltak Konstantin tevékenységének egyházra gyakorolt kettős hatásával. De ahogy megtérését nem értelmezhetjük a kegyelem belső megtapasztalásaként, a machiavelliszükus ravaszság cinikus tettének sem tekinthetjük. Ugyanis katonai kérdésről volt szó. Konstantin sosem értette egészen a keresztény tanítást, de biztos volt abban, hogy a harcok során kivívott győzelem végső soron a keresztény Isten ajándéka.

312-ben gyenge hadsereggel és teljesen meggondolatlanul gyorsan benyomult Itáliába, és Rómánál megtámadta vetélytár- sát, Maxentiust, aki ahelyett, hogy a biztonságot jelentő aureliusi falak mögött maradt volna, a nyílt csatamezőt választotta, háta mögött a Tiberisszel. Ez olyan megmagyarázhatatlan ostobaság volt, hogy Konstantin győzelme a milviusi hídnál (312) az égi kegy nagyszerű megnyilvánulásának tűnt.
A római szenátus Konstantin tiszteletére diadalívet emeltetett, amely ma is a Colosseum mellett áll, Maxentius seregeinek vízbefúlását ábrázolja, felirata pedig azt hirdeti, hogy Konstantin „az istenség sugallatára" győzött. Ez az istenség pedig a győzhetetlen nap volt.

A keresztények is úgy vélték, az általuk imádott egy Isten segítette diadalra Konstantint. Lactantius, a latin apologéta, aki retorikát tanított a kis-ázsiai Nikomédeiában, beszámol egy Konstantin által látott álomról, melyben a császár azt az utasítást kapta, hogy győzelmi talizmánként az „XP" monogramot tetesse csapatai pajzsaira és zászlaira. Ez a jel, amely 315-től Konstantin érméin is látható, Krisztus nevének egyik monogramja.

A IV. század végi írók „labarumnak" hívták. Neve és alakja emlékeztet a kettős fejszére (labrüsz), amely Zeusz ősi kultikus szimbóluma volt. De hogy általánosan keresztény jelnek számított, mutatja az a tény hogy Julianus alatt eltörölték a használatát. Lehet, hogy Konstantin még 312 előtt hadijelvényévé tette a keresztény monogramot.
Egy, a betörő barbárok elleni csata előtt (ahogy kaiszareiai Euszebiosznak mesélte sok évvel később) a déli nap fényében keresztet látott, melyre az volt írva: „E jelben győzöl” Ez az eset talán 311-ben, a frankok elleni hadjárat során, Autun közelében történt; egy korabeli pogány szónok is említést tesz arról, hogy Konstantin a napistent látta győzelme előestéjén.

Más szóval, Konstantin egyáltalán nem gondolta, hogy a kereszténység és a győzhetetlen napba vetett hite kölcsönösen kizárják egymást. A szoláris monoteizmusból (az akkori pogányság legnépszerűbb formájából) a kereszténységbe való átmenet nem járt nehézséggel; az ószövetségi próféciában Krisztus neve az „igazságosság napja".
Alexandriai Kelemen (kb. Kr. u. 200- ban) úgy beszélt Krisztusról, mint az égen átszekerező napistenről. Egy nemrég Rómában talált sírmozaik, mely valószínűleg a IV. század elején készült, szekerével az égen egyre feljebb emelkedő napistenként ábrázolja Krisztust. Tertullianus szerint sok pogány úgy képzelte, hogy a keresztények a napot imádják, mert a nap napján (vasárnap) gyűltek össze, és kelet felé fordulva imádkoztak.

Nyugaton pedig a IV. század elején Krisztus születésnapjaként kezdték ünnepelni (hogy először kik és hol, nem tudjuk) december 25-ét, a napisten születésének napját, a téli napfordulót. Hogy milyen könnyen keveredett össze a kereszténység a napvallással a nép körében, meglepő módon mutatja Nagy Szent Leó V. századi prédikációja. Ebben a pápa megrótta túlságosan óvatos nyájának tagjait, mert azok a Szent Péter-bazilika lépcsőjén tiszteletüket fejezték ki a napnak, mielőtt hátat fordítva neki, a nyugatra néző templomban részt vettek az istentiszteleten.

Ha Konstantin érméibe már régóta a nap szimbólumát vésték [ is, 313-tól levelei nem hagynak kétséget afelől, hogy olyan kereszténynek tartotta magát, akinek uralkodói kötelessége az j ; egységes egyház fenntartása. Csak 337-ben a halálos ágyán keresztelkedett meg, de keresztény hitét ez sem vonja kétségbe.
Megszokott dolog volt akkoriban (s még tovább is, úgy Kr. u. 400-ig), hogy valaki élete végére halasztotta a keresztség felvételét, főleg ha az illetőnek mint tisztségviselőnek a feladatai közé | tartozott a bűnözők kínvallatása és kivégzése. A megkeresztelkedés elhalasztásának részben az is oka volt, hogy nagyon komolyan vették a vele járó kötelezettségeket. Konstantin alattvalóinak számos vallása közül a kereszténységet pártolta, de nem tette a birodalom hivatalos vagy bevett vallásává.

Amikor egy isteni sugallató álomnak engedelmeskedve, Konstantin a birodalom keleti felének új fővárost alapított a stratégiailag kiváló fekvésű Bizáncban a Boszporusznál, azt akarta, hogy ez legyen az új Róma, s két pompás templomot is építtetett benne: egyiket az apostoloknak ajánlotta, a másikat pedig a békének. De a fórumon felállíttatta a napisten szobrát is, amely az ő vonásait viselte, s még az anyaistennő, Kübelé szobrának is talált helyet. 330. május 11-én a város „géniuszát" ünnepélyesen hívta segítségül keresztény papok vezetésével.

Konstantin bőkezűen támogatta az egyházat. Az üldözések okozta károkat úgy hozta helyre, hogy pénzt adott a Biblia új példányainak kiadására, és templomokat építtetett, melyek közül a legjelentősebbek a Szent Péter és Szent Pál hagyomány szerinti sírhelyénél levő két bazilika Rómában, valamint a Szentföldön, Betlehemben és a Szent Sírnál levők.
Második feleségének, Fausténak a palotáját, mely korábban a Laterani család tulajdona volt, Róma püspökeinek adta rezidenciául (s 1308-ig az is maradt). A tartományok jövedelmének meghatározott részét egyházi jótékonykodásra fordította, mely olyan hatalmas összeg volt, hogy amikor a Julianus-féle pogány újjáéledés után harmadára csökkentve újra folyósították, még mindig tekintélyesnek számított. Konstantin igyekezett a keresztény eszményeket néhány törvényében is megvalósítani, ezek a gyermekeket, a rabszolgákat, a parasztokat és a rabokat védték. Egy 316-os rendeletében megtiltja, hogy a bűnözők arcára bélyeget süssenek, „mivel az ember Isten képére teremtetett".

321-ben elrendelte a bíróságok zárva tartását „a nap tiszteletre méltó napján", kivéve ha a rabszolga-felszabadítás kegyes céljáról volt szó, és helytelenítette a vasárnapi munkát, kivéve ha a gazdaságokban ez elengedhetetlen volt. Egy Zágráb közelében talált felirat szerint Konstantin megváltoztatta azt a régi szokást, hogy az emberek hét napig dolgoztak, s minden nyolcadik napon volt a vásár.
Megparancsolta a földműveseknek, hogy vasárnaponként tartsanak piacot. Ez a legkorábbi bizonyíték a változásra, melynek következtében a vasárnap nemcsak egyszerűen azzá a nappá vált, melyen a keresztények összegyűltek az istentiszteletre, hanem pihenőnappá is. Figyelemre méltó, hogy mind a törvény, mind a felirat szerint Konstantin kifejezetten a nap iránti tiszteletből vezette ezt be.

A keresztényeknek az a szokása, hogy a hét első napján megemlékeztek az Úr feltámadásáról, már azelőtt hagyományos dolog volt, hogy Szent Pál az I. Korintusi levelet megírta. Az egyház a hétnaponkénti istentisztelet szokását a judaizmusból és nem a Mithrasz-kultuszból vette át, és az Úr feltámadásának napjául a vasárnapot választotta. Viszont a népszerű asztrológia a Kr, u. I. századtól kezdve azt a nézetet terjesztette, hogy a hét bolygó mindegyike (ezek közé az ókoriak a napot és a holdat is beszámították) egy-egy nap fölött uralkodik. Tibullus és Ovidius római költők a Saturnus napját kedvezőtlennek tartották a munka és az utazás szempontjából.
A második század pogány-keresztényei pedig (Ignác, Jusztinosz, Alexandriai Kelemen és Tertullianus) gazdag szimbolikát láttak az Úr napjának a fény és nap napjával való egybeesésében. így tehát a hét időegysége, amely ismeretlen volt a klasszikus korban, a népszerű asztrológia és némileg a kereszténység elterjedése révén vált fokozatosan általánossá. Az egyház megpróbálta a napok pogány nevét számokkal helyettesíteni, s a görög keleten ez sikerült is, viszont a kevésbé krisztianizált nyugaton a bolygók nevét nem lehetett kiküszöbölni a napok nevében, ezek máig megmaradtak minden nyugat-európai nyelvben, a portugált kivéve.

321-re Konstantin hite politikai tényezővé vált. Keleti társa, Licinius (akivel 313-ban a vallási türelmet illetően megegyezett) pogány volt, és ahogy szándékaik egyre gyanúsabbakká váltak egymás számára, Konstantin megpróbálta igénybe venni a keresztények segítségét keleten. Sikerült szorongatott helyzetbe hoznia Liciniust úgy, hogy szövetkezett az örményekkel, akik nemrég lettek keresztények.
Amikor Licinius zaklatta a keresztényeket az örmény határ közelében, és megtiltotta a zsinatokat, Konstantinnak meglett az ürügye a keresztes háború indítására, amelyet 324 szeptemberében nyert meg a Boszporuszon, és így egyeduralkodó lett.

Keletre költözésével Konstantin a birodalom központjába került. El akart látogatni a Szentföldre is, és kifejezte abbéli kívánságát, hogy a Jordánban kereszteljék meg. De a keresztény kelettel kapcsolatos várakozásai sajnos meghiúsultak. Nyugaton az Afrikában folyó donatista vita keserítette el, s most azt kellett látnia, hogy a görög egyházak között vált élessé az ellentét Alexandrosz püspök és presbitere, Arius nehezen érthető nézet- eltérése miatt. A vita eredetileg helyi jellegű volt.
Arius jelentős támogatást kapott Egyiptomon kívülről, s Alexandrosszál olyan fontos püspökök álltak szemben, mint a művelt történész és kaiszareiai püspök, Euszebiosz és nagy hatalmú névrokona, a bithüniai császári székhely, Nikomédeia püspöke. A görög püspökök a heves vitában két pártra szakadtak. Konstantin azonnal lemondott tervezett zarándoklatáról, és egyházi tanácsadóját, Hosius cordubai püspököt küldte el a vita kivizsgálására és a szembenálló felek összebékítésére. Aztán elhatározta, hogy 325 húsvétja után hatalmas püspöki zsinatot hív össze Ankürába.

Alexandriába érkezve Hosius Alexandrosz pártjára állt Ariussal szemben, majd elment a szíriai Antiokheiába, hogy kivizsgálja, mennyiben számíthat a kaiszareiai Euszebiosz és mások támogatására Arius.
Az antiokheiai zsinaton, melyen Hosius elnökölt, Euszebioszt kiközösítették, de ezt a már Ankürába összehívott nagy zsinatnak is meg kellett erősítenie. Nyilvánvaló kísérlet történt tehát, hogy az ügyben előre ítéljenek. Konstantin pedig azonnal Ankürából a Nikomédeia közelében levő Nikaiaiba helyezte át a zsinatot, hogy személyesen befolyásolhassa a történéseket.

A nikaiai zsinatot hamarosan az első „ökumenikus" vagy egyetemes zsinatnak tekintették a nagyszámú képviselő miatt (mintegy 220 püspök vett részt rajta, akik csaknem mind görögök voltak). A cordubai Hosiuson és a Szilveszter pápa által küldött két római presbiteren kívül talán négyen vagy öten érkeztek a latin nyugatról. Ennek ellenére a zsinat fontos esemény volt az egyház életében, s akkoriban is így vélték. Az ünnepélyes megnyitón 325. május 20-án Konstantin az egység és a béke megvalósítására ösztönözte a püspököket. Határozottan kijelentette, hogy helyteleníti a kaiszareiai Euszebiosz elítélését és teljes mértékben támogatja tanait. Ez azonban nem jelentette azt, hogy barátját, Ariust is támogatni kell.

A zsinaton előterjesztett hitvallás élesen antiariánus volt, megerősítve, hogy a Fiú „egy- lényegű az Atyával". A záró anatéma elítélte azokat a feltevéseket, melyek szerint a Fiú metafizikai vagy erkölcsi szempontból alacsonyabb rendű az Atyánál, és a teremtett rendhez tartozik. A korábbi megosztottság után meglepő módon 220 püspökből 218 aláírta a hitvallást, s ez olyan eredmény volt, mely kétségkívül megörvendeztette az aggódó császárt. De a legfontosabb kifejezéseket nem minden aláíró értelmezte pontosan ugyanúgy.
Az egylényegűség fogalma (homousziosz) az azonosságot erősítette meg, vagyis azt, hogy az Atya és a Fiú „ugyanaz". De ez kétértelmű. Némelyek számára személyes vagy sajátos azonosságot jelentett, sokak számára pedig jóval tágabb, általánosabb értelemben vett azonosságot. E szerencsés kétértelműség folytán érte el Konstantin az egyetértést - kivéve két líbiai püspököt, akik nem annyira a hitvallást, mint inkább a hatodik kánont kifogásolták, amely Alexandria fennhatósága alá rendelte őket.

A tanbeli kérdés megtárgyalásán kívül a nikaiai zsinat a húsvét időpontjának meghatározásával összehangolta Szíriát Egyiptommal és Rómával, intézkedett az egyiptomi szakadár meletiánusok visszavételéről, és kiadott húsz kánont, melyek főleg a fegyelmet szabályozták. Eddig a püspökök rendkívül szabadon cselekedtek, és nem nagyon ellenőrizték megválasztásukat.
Az új kánonok megtiltották, hogy a becsvágyó püspökök egyik püspökségből a másikba menjenek át, és elrendelték, hogy a felszentelést lehetőleg az egyháztartomány összes többi püspöke - de háromnál semmi esetre sem kevesebb - végezze, s a tartományi székhely püspöke vétójogot is kapott. Ez az utolsó szabály gyorsította fel azt a folyamatot, melynek során egyre inkább a metropoliták kezében összpontosult a hatalom.

Három püspök (Rómáé, Alexandriáé és Antiokheiáé) a hagyománynak megfelelően korábban is rendelkezett bizonyos bíráskodási joggal a tartományi határon túl is. Alexandria Felső-Egyiptómra és Líbiára felügyelt, Róma pedig Dél-Itália egyházközségeire. Ezeket a jogokat most mint az egyháztartományi rendszer módosítását ismerték el, bár sajátosságaik és korlátáik nem voltak meghatározva.
Egy fontos kánon azt is kimondta, hogy különleges tisztelet illeti meg a Jeruzsálemi püspöki széket, ámde anélkül, hogy ez a kaiszareiai metropolita jogait ez érintené. E kánon döntő lépés volt a jeruzsálemi patriarkátus V. századi létrehozása felé, mely fokozatosan valósult meg a kaiszareiai elkeseredett tiltakozásának dacára.

A nikaiai kánonok jól megvilágítják az egyház szervezetének és hatalmi struktúrájának fejlődését. 325-re a görög egyházközségek megszokták a világi tartományi rendszeren alapuló szervezetet, és az állami közigazgatással összehangolt egységeit. De miféle fellebbviteli bíróság állhatott a tartományi zsinat fölött? Keleten, nyugattal ellentétben, nem volt vitathatatlanul elsőbbséget élvező püspöki szék, csak olyan nagyvárosok voltak, mint Alexandria, Antiokheia és (330-tól) Konstantinápoly.
Az egyetlen görög város elsőrendű szent helyekkel Jeruzsálem volt, amelynek a püspökei tudatosan uralkodtak a kereszténység anyaegyháza fölött; Jeruzsálem mégsem vált az egyházfő hatalmi központjává. Konstantinápoly püspöki széke csak az ötödik századra szerzett olyan rangot keleten - a szenvedélyes alexandriai tiltakozás ellenére -, mint amilyen Rómáé volt nyugaton. Viszont a latin püspökök számára Róma nyugati tekintélye leegyszerűsítette a problémát.

342/43-ban Szerdikában okosan úgy rendelkeztek, hogy a pápa egy tartományi zsinat tagjaiból nevezze ki a fellebbviteli bíróság tagjait. Mindazonáltal született egy olyan különleges határozat is, mely elítélte azokat a püspököket, akik rossz hírbe hozták az egyházat azzal, hogy állandóan a császári udvarba jártak (főleg ha nem jótékonysági céllal nyújtottak be kérvényt a császárnak, hanem azért, hogy világi előléptetést kérjenek barátaiknak vagy maguknak). Valójában a IV. század során egyre megszokottabbá vált, hogy a végső egyházpolitikai döntéseket a császár hozza, és hogy nagyon gyakran az az egyházi csoport tudja befolyásolni az eseményeket, amelyiknek sikerül megnyernie a császár jóindulatát.


Forrás: Henry Chadwick - A korai egyház Fordította: Ertsey Krisztina, Tornai Szabolcs