logo

I December AD

A zsidó háttér

Az első keresztények zsidók voltak. Honfitársaiktól az a hitük különböztette meg őket, hogy a názáreti Jézus személyében végre eljött a nemzet által várt Messiás. Természetesnek tartották, hogy a Messiás eljövetele - a jövendölések beteljesedéseként - Isten korábbi kinyilatkoztatásának folytatása, és nem jelentheti a végét sem az Abrahámmal kötött régi szövetségnek, melynek jelkepe a körülmetélés volt, sem a törvénynek, amit Mózes kapott a Sínai-hegyen. Ha történt valami új, azt ugyanaz az Isten tette, aki a világ teremtője, a történelem ura, Abrahám, Izsák, Jákob és a tizenkét pátriárka Istene. Népének mondott új igéjének összhangban kell állnia azzal, amit egykor a próféták által szólt.

Az erős folytonosságtudat következtében a hagyományos judaizmus eszméiből és felfogásából sok minden beépült a keresztény gondolkodásba, és máig szerves részét képezi. A zsidók hittek az isteni kiválasztásban: Isten azért választotta ki Izraelt, hogy minden pogány befolyástól mentes, különálló nép legyen, ám azzal a két megszorítással, hogy e különös gondviselés nem a kiválasztott nép valamilyen érdemén alapul, hanem Isten szuverén és kifürkészhetetlen akaratán, és hogy Izraelnek az egész emberiségre kiterjedő papi szerepet kell betöltenie. A zsidók ragaszkodtak a törvényükhöz, amelyet hitük szerint Isten adott Mózesnek a Sínai-hegyen, a pogányságot pedig elítélték, mivel a gonosz szellemek kultuszának tekintették.
A görög-római társadalomban a zsidókat - elzárkózásuk miatt - bizonyos fokú bizalmatlanság és olykor rosszindulatú előítéletek övezték. Nem vettek részt a császárkultuszban, noha a jeruzsálemi templomban nap mint nap áldozatot mutattak be a császárért, a zsinagógákat pedig hajlandók voltak „a császár tiszteletére Istennek" ajánlani. Elkülönültek társadalmilag, de elkülönítette őket a körülmetélés szokása is, és híresek voltak arról, hogy tartózkodtak a disznóhús és egyéb tisztátalan ételek fogyasztásától.

A Kr. e. II. században a makkabeusi vértanúk inkább a halált választottá mintsem disznóhúst egyenek. A zsidók nem étkezhettek együtt nem zsidókkal, és a hivatalos szertartásokon semmiféle pogány istenséget nem ismerhettek el. Az idegen elnyomás és Palesztina rossz gazdasági helyzete miatt a zsidók tömegesen vándoroltak ki a Földközi-tenger térségébe - ez volt a diaszpóra - így Gadeztól a Krím félszigetig szinte mindenhol lehetett zsidó településeket találni.

A Kr. u. I. században tizenegy vagy tizenkét zsinagógájuk volt Rómában. Alexandriában a lakosság jelentős hányadát zsidók alkották: Alexandriában és Egyiptomban összesen egymillióan éltek, s mindig jelen voltak a városi politikában, jóllehet társadalmi elkülönülésük miatt nem versenghettek a hatalomért. Sehol sem voltak hajlandók összeolvadni a pogány lakossággal, hanem ragaszkodtak saját hitükhöz és szokásaikhoz - minden szombaton összegyűltek, zsoltárokat mondtak, és felolvastak a Szentírásból, majd szövegmagyarázó prédikáció és imák következtek.
A Latin breviárium és az Angol imakönyv használói sok szempontból ennek az istentiszteleti formának az örökösei. Noha a zsidók nagy területen szóródtak szét, a szent városba, Jeruzsálembe tett gyakori zarándoklatok és a templom fenntartására küldött éves hozzájárulások révén továbbra is egynek érezhették magukat atyáik országával. Olyan tartományokban, ahol nagy számban éltek zsidók, ez a valutaexport időnként gondot okozott a római pénzügyi hatóságoknak, de ebben az esetben éppúgy egyszerűbb volt hagyni, hogy a zsidók tetszésük szerint cselekedjenek, mint más esetekben is, ha vallásuk valamilyen alapelvéről volt szó.
A közélet egyetlen területéről sem zárták ki a zsidókat, kivéve, ha ők maguk akartak távol maradni valamitől. De természetesen nem minden zsidó volt olyan merev, mint azt saját vallási elöljáróik szerették volna; jó néhányan érezték kényszerítve magukat, hogy alkalmazkodjanak a körülöttük levő társadalom szokásaihoz.

Ám a vonzás korántsem csak egyirányú volt. Habár a körülmetélés a görögök és rómaiak számára visszataszító volt, sok pogányt vonzott a monoteizmus, a zsidó erkölcsiség tisztasága és szent könyveik ősi volta (ha stílusuk nem is). Néhány elhajló aszketikus csoportot leszámítva a judaizmus az erkölcsösséget és a biztos családi életet jelentette; a zsidók saját körükben jótékonykodást végeztek, látogatták a betegeket, gondoskodtak a halottakról, vendégszeretőek voltak az idegenekkel, és alamizsnát adtak a szegényeknek. A diaszpóra számos zsinagógája körül hívő pogányok csoportjai alakultak ki; őket általában istenfélőknek nevezték (a kifejezést minden jó zsinagógajáróra használták).
A pogányok időnként alávetették magukat a körülmetélésnek is, vagy - ami általánosabb volt - a keresztségnek, amint azt a leendő prozelitáktól megkívánták; de az ilyesmi ritka eseménynek számított, s a szigorúbb palesztin hatóságok sajnálatára a diaszpórában élő hellenizált zsidók általában örömmel fogadták a nem zsidó híveket, és nem ragaszkodtak a körülmetéléshez, mint a megváltás általános feltételéhez.
A körülmetélteken kívül az ilyen nem zsidó csoportokban találtak rá a keresztény misszionáriusok első megtérőikre. S valóban megértek már, hiszen nemcsak magas szintű erkölcsi képzettséggel rendelkeztek, hanem ismerték a héber Bibliát is.

Az ókori vallásokkal ellentétben a judaizmus sajátos módon egy könyv vallása volt. Az izraelita közösség a babiloni fogság katasztrófája után a mózesi törvényre támaszkodva alakult újjá. Már nem volt több próféta, aki közvetlenül kinyilatkoztatta volna Isten szavát. Isten népének szóló kinyilatkoztatását írások őrizték, melyet művelt írástudóknak és „törvénytudóknak" kellett értelmezniük, így az eredeti írásokat a rabbinista iskolák exegéta hagyománya egészítette ki. (E hagyomány szerepe éles vita tárgyává vált a templom és a zsinagóga között az I. században.) Mivel a Palesztinán kívül élő zsidóknak görög nyelvű Bibliára volt szükségük, több fordítás készült. Ezek egyike, a Septuaginta, a hetven fordító változata lett a korai nem zsidó egyházak hivatalos bibliafordítása.
A fordítás Alexandriában készült a Kr. e. III. században, a hagyomány szerint (amit nincs okunk kétségbe vonni) Ptolemaiosz Philadelphosz egyiptomi király támogatásával. Az alexandriai zsidók nagy tiszteletet éreztek a fordítás iránt. Minden évben liturgikus ünnepet rendeztek, melyen megemlékeztek elkészültéről; egyesek csodálatos meséket mondtak keletkezéséről, nevezetesen arról, hogy Ptolemaiosz hetvenkét fordítót jelölt ki, akik hetvenkét nap alatt készítették 1 el a fordítást.

Philón szerint a szöveg isteni segítséggel készült. A hetvenkét fordító legendáját széles körben elfogadták, és ha mégis kétségbe vonták a Septuagintát, többnyire akkor is sugalmazott változatnak tekintették, hitelesebbnek, mint bármely más fordítást. A görög zsinagógák csak azután kezdtek áttérni más, pontosabb fordításokra, hogy a keresztények hivatkozni kezdtek a Septuagintára, és ez zavaróvá vált a zsidók számára; egyes rabbik csaknem ugyanolyan ellenségesen viszonyultak a liberális vagy hellenizált judaizmushoz, mint a kereszténységhez, s már azt is bánták, hogy a Bibliát egyáltalán lefordították görögre, a Septuaginta elkészítését pedig ugyanolyan bűnnek tartották, mint az aranyborjú imádását.


Forrás: Henry Chadwick - A korai egyház Fordította: Ertsey Krisztina, Tornai Szabolcs