logo

I December AD

A pogány-keresztény közösség

Az ókorban mindenki legalább három dolgot tudott a zsidókról: hogy sem közvetlenül, sem közvetve nem állnak kapcsolatban semmilyen pogány kultusszal (ez akkoriban társadalomellenesnek számított); hogy nemcsak az isteneknek áldozatként bemutatott hús, hanem a sertéshús fogyasztását is elutasítják (ezt nevetségesnek tartották); s hogy körülmetélik a fiúcsecsemőket (ezt pedig visszataszítónak találták).

Ha az egyház missziót akart végrehajtani a pogányok között, el kellett dönteni, hogy ugyanazok a tilalmak vonatkozzanak-e a pogány megtértekre is. Egy konzervatív csoport szerint a pogány megtérteknek nemcsak a bálványimádás révén beszennyeződött hústól kell tartózkodniuk, hanem el kell fogadniuk a körülmetélést is, az Isten népéhez való csatlakozás, a szövetség jeleként. Más zsidó-keresztények, akik szerint az evangéliumot az egész világnak kell hirdetni, teljesen elutasították ezt a konzervatív nézetet. A körülmetélés és a Pentateuchus valamennyi szertartási törvénye kizárólag a zsidó népre vonatkozott, míg Krisztusban Isten az emberiség megbékéléséért cselekedett, hogy ledöntse a választófalakat nemcsak a bűnös ember és teremtője, hanem az egyes emberek között is.
A konzervatívok és univerzalisták közötti szakadás heves és időnként szenvedélyes vitába torkollt; ez vezetett a jeruzsálemi megbeszéléshez (ApCsel 15). Ennek eredménye bizonyos tekintetben kompromisszum volt, de minden döntő kérdésben az univerzalistáknak kedvezett. A jeruzsálemi anyaegyház a szövetség teljes jogú tagjainak ismerte el a pogány megtérteket még akkor is, ha nem metélkedtek körül; de arra vigyázniuk kellett, hogy ne egyenek bálványimádásnál használt húst (a görög lakomákat gyakran templomokban tartották, és magát az istent tekintették házigazdának), ne tartsanak fenn házasságon kívüli testi kapcsolatot (ebben a kérdésben a zsidó erkölcs sokkal szigorúbb volt, mint a pogány).

Szent Pál Korintusiaknak írt levelei eleven képet adnak e körülmények társadalmi hátteréről. A vita ezután a mózesi törvény további érvényessége körül forgott. Pál felismerte a kérdés lényegét, vagyis hogy mennyországba jut-e az ember Isten parancsolatainak megtartásával szerzett érdemei alapján. A törvény ilyen felfogásával Pál az isteni kegyelem és megbocsátás fogalmát állította szembe, ezeket Krisztusban szabadon kapjunk: a keresztség által a hívő egyesül Krisztussal, és „megigazul"; helyes kapcsolatba kerülünk Istennel, s ennek alapján tesszük a jót, és jutunk előre a megszentelődésben. A keresztény ember tehát szabad a mózesi törvénytől. A törvény nem állandó, hanem időleges: a törvény „a gyermek nevelője, aki elvezet Krisztushoz".

Pál érdeme, hogy érvényt szerzett a pogány-keresztények szabadságának és egyenlő jogainak, és a megtérítettek számára megszerezte a teljes jogú egyházi tagságot a jeruzsálemi vezetőktől. Saját értelmezése szerint ezzel egyben azt is elismerték, hogy ő a pogány ok apostola. Ez a felfogás fájdalmas vitához vezetett, amelyben Pál leghatásosabb érve a pogány megtértek nagy száma volt. Pál sikerének talán legfőbb oka, hogy kivételesen sokoldalú volt, és kiválóan tudott alkalmazkodni hallgatóságának helyzetéhez: a palesztinai evangéliumot nagy tehetséggel fordította le a görög világ számára érthető nyelvre, és ezzel ő lett az első keresztény apologéta.
A palesztinai keresztények első nemzedéke arra számított, hogy az Úr igen rövid időn belül dicsőségben visszatér. Pál megértette, hogy a görög világ - megtérítésében a közelgő világvége tana inkább hátrány, mint előny, mivel a görögök elméleti érdeklődését leginkább a dolgok kezdete foglalkoztatta. Ezért arról, hogy Krisztus a végcél, arra helyezte át a hangsúlyt, hogy Krisztus Istennek a teremtésben megnyilvánuló, öröktől fogva létező bölcsessége, az az immanens erő, amely megakadályozza a sokszínű és összetett világegyetem széthullását. Azt tanította, hogy az Úr akképpen van jelen egyházában, mint a lélek a testben, s az így állandóan növekszik a végső beteljesülésig és ekkor egy lesz magával az emberiséggel.

Az Efézusiakhoz írt levél ezekkel a meghatározásokkal alakítja ki az egyetemes, az egyetlen, katolikus és apostoli szent egyház tanát. A teljes páli tan szerint minden keresztény egyesül egymással az Úrral való hitbéli és keresztségben kapott egység révén; az Úr teszi az egyházat szent közösséggé, amelyet Isten elhív a világból, hogy papi feladatot lásson el, közvetítse az evangéliumot az emberiségnek.
Az egyház egyetemesen elterjed a világban, és az apostoli alapítókra tekinthet vissza. Ezen egyetemes közösség anyaegyháza Jeruzsálemben van. De Pál már nyugat felé tekintett, a pogány világ fővárosára, mint a pogánykereszténység lehetséges gócpontjára, és mint a Hispániába küldendő misszió központjára (ahol maga is járt), Pál olyan közösségnek tekintette az egyházat, ahol a zsidók és keresztények közötti fal megszűnik, viszont némileg dualisztikus jellege megmarad.
De a zsidókereszténység nem tudta megtéríteni a zsidó népet, Kr. u. 70-ben, majd különösen 135-ben Jeruzsálemet rettenetes csapások érték, amikor is Hadrianus rendelete alapján a zsidókat törvény által kitiltották Júdeából, és Jeruzsálem görög város lett, új nevén Aelia Capitolina, pogány templomokkal és színházakkal. Ezzel a pogánykereszténység függetlenné vált zsidó gyökereitől; a pogány-keresztények megsokasodtak és az egész mediterráneumban elterjedtek, ami erős önbizalommal töltötte el őket, és megadta nekik az egyetemesség érzését; az apostolokkal való folytonosságot nemcsak a keleti egyházakban találhatták meg, hanem Rómában is, mely Péter és Pál mártírhalálának színhelye volt.
Pálnak abból a gondolatából, hogy a pogánykereszténység félig-meddig független Jeruzsálemtől, s hogy az egyetlen egyházban egymás mellett léteznek, idővel kialakult az az elképzelés, hogy a nyugat független a kelettől (sőt annak lehetséges vetélytársa is.)

A Palesztinában élő keresztények sokáig a judaizmus egyik csoportját alkották, annak ellenére, hogy a zsidók üldözték őket (ITessz 2,14). A szakadás azonban elkerülhetetlenné vált. Elképzelhető, hogy Suetonius Claudius-életrajzának egyik mondata arra utal, hogy már 50-ben kitört a zsidók és keresztények közötti harc.
Júdeábán a zsidó-keresztények amíg csak tudták, nyitva tartották a hidakat, de súlyos zaklatásnak voltak kitéve, 85 körül pedig hivatalos átokkal egészült ki a zsinagógái liturgia, hogy kizárásuk biztos legyen: „Bárcsak a nazarénusok és az eretnekek hirtelen elpusztulnának és kitöröltetnének az élet könyvéből."

A pogány misszió rendkívül zavaró volt a zsidó-keresztények saját honfitársaik közt végzett missziójában (amint ezt a Róm 11,28 mutatja), és helyzetükön nem javított azon pogány testvéreik magatartása sem, akik elfelejtették, hogy mivel tartoznak a judaizmusnak, és arra a merev álláspontra helyezkedtek, hogy amikor a gyűlölt rómaiak 70-ben lerombolták Jeruzsálemet, csak az isteni gondviselés megérdemelt ítéletét teljesítették Jézus meggyilkolásáért, mely eset csak az utolsó volt Isten próféták által közölt szavának sok-sok merev elutasítása közül.
Felfedezték, hogy az ószövetségi próféciában éppúgy szerepel, hogy a zsidók elutasítják a Messiást, mint az, hogy az egyháznak, vagyis a Messiás népének missziója az egész világra kiterjed. Ennek megfelelően kialakult az Ószövetség értelmezésének egy olyan hagyománya, amely a puszta vallási külsőségek, az ünnepek és szertartások betartásának prófétai elítélését hangsúlyozta. Az Ószövetséget egy olyan nép történetének tekintették, amely javíthatatlanul hajlamos a hittagadásra a próféták állandó figyelmeztetései ellenére.
A mózesi törvény nem Isten végleges akarata, hanem átmeneti és időleges rendelkezés, melyet Isten egy keményszívű népnek adott a nagyobb vétkeket megakadályozandó, sőt talán az aranyborjú imádásáért járó tényleges büntetés. Röviden: úgy tartották, hogy az Ószövetség maga is a judaizmus bírálatát hordozza. A honfitársaik által kirekesztett zsidó-keresztények továbbra is megtartották a szombatot, a körülmetélés szokását és a többi zsidó ünnepet. Mivel ez számos pogány-keresztényt elkeserített, a zsidó-keresztény csoportok magányossá váltak, támogatás nélkül maradtak.

A IV. században és a későbbiekben kis zsidó egyházak működtek Szíriában. Jeromos fordította le latinra A zsidók evangéliumát, mely megőrizte a kanonikus görög evangéliumtól kissé eltérő hagyományokat, és felnagyította Jakabnak, az Úr testvérének szerepét. De az ortodox zsidók nem tudták nekik megbocsátani, hogy keresztények, és az egyházon belüli pogány többség nem értette, hogy miért tartják meg továbbra is a judaizmus hagyományos szokásait és rítusait. Ezek a közösségek lassanként jelentéktelenné váltak.

A Párbeszéd a zsidó Trüphónnál, Jusztinosz vértanú 160 körül írt műve alapján úgy tűnik, valamiféle erőt még mindig képviseltek. Jusztinosz úgy gondolta, hogy a zsidó-keresztények szabadon megtarthatják a mózesi törvényt, és ezzel egyáltalán nem veszélyeztetik keresztény hitüket, sőt akár egy pogány-keresztény is követheti a zsidó szokásokat, ha egy zsidó-keresztény ilyen irányú hatást gyakorolt rá; viszont leszögezte, hogy az efféle szokások megtartása közömbös, az egyén lelkiismeretére bízott kérdés.
Jusztinosznak azonban el kellett ismernie, hogy más pogány-keresztények nem vallottak ennyire liberális nézeteket, és úgy hitték, hogy a mózesi törvények megtartói nem részesülnek a megváltásban. Iréneusztól kezdve a zsidókereszténységet elhajló szektának tekintették, nem pedig a kereszténység egy formájának, amely teljesen jogosan vallja a jeruzsálemi ősegyház gyakorlatával való folytonosságot.

A zsidó-keresztények ebionitáknak nevezték magukat, s ez a név a héber „szegény" szóból származik; valószínűleg tudatosan emlékeztettek arra a nagyon korai elnevezésre, mely Szent Pál leveleiben maradt fenn, szinte szakszóként jelölve a jeruzsálemi és júdeai keresztényeket. Mivel néhányan nem fogadták el Krisztus szűzi születésének hagyományát, Iréneusz az ebionitákat egy csoportba sorolta más eretnekekkel, akik ezt szintén tagadták; nem sokkal később Tertullianus már abból indult ki, hogy egy Ebion nevű személy az alapítójuk, és később az eretnekellenes írók még idézni is tudtak Ebion állítólagos írásaiból.


Forrás: Henry Chadwick - A korai egyház Fordította: Ertsey Krisztina, Tornai Szabolcs