logo

I December AD

A legkorábbi egyház

Az egyház kezdettől fogva nagyon is tudatában volt annak, hogy összetartozik Izraellel, és hogy a názáreti Jézus fellépésében és követőiben Isten korábbi cselekedetei folytatódnak. Máté evangéliumában Krisztus az új Mózes, akinek viharos körülmények közti születését előrevetíti Mózes születése Egyiptomban; tanításában pedig olyan erkölcsi elveket fektet le, amelyek összhangban vannak a judaizmus legkiválóbb és legmagasabb rendű hagyományaival.
Az Úr nem pusztítani jött, hanem beteljesíteni, a keresztények küldetése pedig az, hogy elismertessék zsidó társaikkal, hogy az, akit a hatóságok tudatlanságukban szégyenletes módon, igazságtalanul kivégeztettek Pilátus római kormányzó alatt, nem más, mint Isten felkentje, a Messiás. Isten feltámasztotta halottaiból, és ezzel igazolta, hogy Jézus „Úr és Krisztus", a várva várt Messiás. Arra az ellenvetésre, hogy a próféták szerint a Messiásnak dicsőségben és hatalomban kell eljönnie, nem pedig megfeszíttetésben, az volt a válasz, hogy Jézus szenvedései a megváltást hozzák, mint Izajás próféciájában a szenvedő szolga szenvedései. Halála új szövetség kezdete Isten és népe között, Jeremiás reményeinek megfelelően (31,31-34).

A kereszténység eleinte aligha tűnhetett másnak, mint a különféle vallási kifejezési formákhoz már hozzászokott judaizmus egyik újabb szektájának vagy csoportjának a hite. A judaizmus nem volt monolitikus. A farizeusok és a szadduceusok közötti különbségek akármikor kiéleződhettek. A farizeusok a hellenisztikus hatásokkal és a római uralommal dacolva igyekeztek megőrizni a zsidó élet sajátosan vallásos és teokratikus jellegét; nemcsak a mózesi törvényt tartották be szigorúan, hanem pontosan követték a törvény értelmezésének írástudói hagyományát is.
A szadduceusok, akik általában a legfontosabb arisztokrata családokból kerültek ki, csak a mózesi törvényt tartották meg, az írástudói hagyományt nem érezték magukra nézve kötelező érvényűnek; sőt elutasították a holtak feltámadásának hitét is, mint olyan elvet, mely csak jóval Mózes kora után keletkezett könyvekben bukkant fel - például Dániel könyvében -, melyeknek viszont nem volt tekintélye a szemükben. A farizeusoknak és a szadduceusoknak a halál utáni élettel kapcsolatos véleménykülönbsége egyszer kellemetlen helyzetből mentette ki Szent Pált (ApCsel 23,6-10.). A farizeusok erőteljes szembenállása ellenére - melyről például Máté evangéliumának 23, fejezetében olvashatunk - több farizeus is keresztény lett, közülük a leghíresebb Szent Pál volt.

A farizeusok és szadduceusok csoportja mellett volt még egy csoport - esetleg több, lazán kapcsolódó csoport amely az „esszénus" nevet kapta. Életüket az idősebb Plinius, Philón és Josephus írta le (Josephus közvetlen kapcsolatban is állt velük). Az esszénusok mereven elkülönülő csoportjának legjelentősebb települése a Holt-tenger nyugati partjának közelében feküdt, bár Júdea más részein is voltak követőik.
Valószínű, de nem bizonyos, hogy az esszénusok, vagy inkább egy csoportjuk számára íródtak a holt-tengeri tekercsek, amely Qumranban, a Holt-tenger nyugati partjának közelében tevékenykedett. Ez a közösség nem fogadta el a jeruzsálemi templom hivatalosan elismert istentiszteletének áldozatait és papságát, és őrizték alapítóhősük, az „igazság tanítójának" emlékét, akit az Izrael fölött uralkodó „gonosz pap" sanyargatott.
Az esszénusok bizonyos tekintetben a korai egyházra emlékeztetnek. Zárt csoportot alkottak, a javakat megosztották, és mindenkinek szükségletei szerint adtak pénzt. Takarékosan éltek; ha egyiküknek két kabátja volt, egyet odaadott szükséget szenvedő testvérének, és a másikat addig viselte, amíg el nem kopott.

A passzív ellenállás kérdése - úgy tűnik - megosztotta őket. Legtöbbjük elfogadhatatlannak tartotta a fegyverviselést, de voltak közöttük zelóták is, akik viszont a hódító római hatalommal szembeni nemzeti ellenállás ügyének szentelték magukat. Qumran a 66-70 közötti zsidó háborúban véres harcok színtere lett.
Az esszénusok elvetették a rabszolgatartás elvét, mivel nem tartották összeegyeztethetőnek azzal a tétellel, hogy a Teremtő előtt minden ember egyenlő; és bár nem ítélték el a házasságot, a közösség teljes jogú tagjaitól elvárták a cölibátust. A közösségbe csak különböző próbák, újoncidő és ünnepélyes fogadalmak után lehetett belépni, és bármiféle eltévelyedés kizáráshoz vezetett. Gyakoriak voltak a rituális tisztálkodások, és volt egy közös szent étkezésük, amelyen a be nem avatottak nem vehettek részt. Az eskütételt elvetették.

Másrészt fontos különbségek vannak az esszénusok és a korai egyház között. Az esszénusok nagyon gondosan megtartották a szombatot, és rendkívül nagy gondot fordítottak arra, hogy a szertartások tiszták maradjanak. Görög forrásaink szerint hajnalhasadás előtt keltek, hogy a kelő nap fényében imádkozhassanak, s ezoterikus tanokat vallottak a gyökerek és kövek tulajdonságairól és az angyalok titkos neveiről. Nagy figyelmet fordítottak a Szentírás rejtett jelentésének magyarázatára, és jósoltak is. A qumráni szövegek és a görög források leírásai nem teljesen egyeznek, viszont a görög iratok szerzői olyasféle képet adnak az esszénusokról, mely szerint hasonlítanak a hellenisztikus világ püthagoreus aszkétáihoz.

A holt-tengeri tekercsek viszonylag kevés bizonyítékot tartalmaznak a korai egyház közvetlen körülményeit illetően, bár tágabb értelemben bizonyítéknak tekinthető, hogy leírják egy olyan csoport életét, amely buzgón tanulmányozta az Ószövetség próféciáit, különösen a messiási jövendöléseket, és a világtörténelembe való nagy isteni beavatkozást várt.
Rokon jelleget fedezhetünk fel; például az úgynevezett „hadi tekercs", ez a fény fiainak a sötétség fiaival vívott utolsó csatájáról szóló leírás a Jelenések könyvének Armageddon-jára emlékeztet és talán az Efézusiaknak írt levél 6. részére. Bízvást mondhatjuk azonban, hogy a részletkérdéseket illetően a qumráni iratok és az Újszövetség közötti analógiáknak és párhuzamoknak sem száma, sem jelentősége nem túl nagy.
Az „igazság tanítója" pedig nem játszik olyan szerepet a qumráni közösség gondolkodásában, amely igazán összemérhető lenne Jézus szerepével a korai egyház hitében. Röviden, az Újszövetség írásai és a qumráni tekercsek kölcsönösen megvilágítják egymást, de egyik dokumentumcsoportról sem mondhatjuk, hogy „megmagyarázná" a másikat. Eléggé valószínű, hogy egyes esszénusok kereszténnyé váltak, de igen valószínűtlen, hogy bármiféle intézményi folytonosság lett volna köztük.

Meglepő módon az első keresztények vélhetőleg sokkal kedvezőbben ítélték meg a jeruzsálemi templom istentiszteletét mint a qumráni közösség (vö. ApCsel 6,7). Ugyanakkor sok minden arra enged következtetni, hogy a keresztények igen türelmetlenek lettek volna egy olyan közösséggel szemben, amelynek tagjai olyannyira ragaszkodtak a szertartások tisztaságához, hogy naponta többször megtisztító rítusokat végeztek.
A kereszténység kezdetben nagy hatással lehetett a zsidóságra. A szadduceusokat kivéve az egyház tagjai valószínűleg az első századi judaizmus heterogén társadalmának változatos csoportjaiból kerültek ki. A kereszténység egyrészt közel állt a farizeusoknak ahhoz a felfogásához, hogy Isten kinyilatkoztatott akaratát a legteljesebb mértékben komolyan kell venni, másrészt közel állt az egyszerű zsidók azon véleményéhez is, hogy a törvénnyel kapcsolatos farizeusi aggályoskodás szertartásbeli aprólékoskodáshoz vezet, mely által elsikkad a vallás lényege.

Hamarosan számottevő zsidó-keresztény csoportok jöttek létre nemcsak Jeruzsálemben, hanem Júdea környező területein is. Valószínűleg Galilea északi részén is voltak fontos csoportok, de csak találgatni lehet, hogy milyen kapcsolatban álltak a júdeai közösségekkel, és hogyan alakult a későbbiekben a történelmük - elmaradott területen élő vidéki közösségek voltak, és eltűntek a történelemből. Azt azonban tudjuk, hogy a hit gyorsan eljutott nemcsak Damaszkuszba, hanem a római birodalom harmadik városába, Antiokheiába, Szíria fővárosába is, ahol a pogányok kisvártatva elkezdték gúnyból „keresztényeknek" nevezni őket. Ez aztán gyorsan elterjedt és népszerűvé vált. (A zsidók továbbra is a „nazarénusok" nevet használták rájuk).
Még a mózesi törvényeket hagyományosan értelmező és legszigorúbban betartó farizeusok között is voltak, akik kapcsolatban álltak a mozgalommal. Ennek ellenére sem a vezetők, sem a nép egész nem kezdte követni az „utat". A kereszténység egyrészt nem ösztönözte a nacionalista zelótákat, akik a Róma elleni felkelés pillanatát várták, másrészt túl forradalmi volt a zsidó uralkodó réteg számára, amely a politikai kollaboráció és a vallási konzervativizmus megalkuvó politikáját követte. Mindenekelőtt pedig ott volt az a kényes kérdés, hogy miként viszonyuljanak a keresztények a pogányokhoz. Ez elvi probléma volt, amely az egyházon belül súlyos véleménykülönbségeket eredményezett; ezeknek kezdetét a „hellenisták" és István történetében követhetjük nyomon, melyet Lukács mond el az Apostolok cselekedetei 6-7. fejezetében.

A zsinagógákban olyan heves aggodalmat keltett a kereszténység északi térhódítása Szíria és Kilikia területén, hogy jeruzsálemi felhatalmazással ellenmozgalom indult. Vezetője a híres jeruzsálemi rabbi, Gamaliel tanítványa, a kilikiai farizeus, Saul vagy Tarszoszi Pál volt, aki a mózesi törvényt véglegesnek és tökéletesnek tartotta, és így az épphogy létrejött egyház elszánt üldözője lett. Útban Damaszkusz felé váratlanul szembetalálkozott a feltámadt Krisztussal, és ettől kezdve keresztényként is ugyanilyen mély meggyőződésű és elszánt volt: missziós szenvedély lobogott benne, hogy elvigye az evangéliumot a pogányoknak. A nem zsidó világban végzendő keresztény misszió gondolata valószínűleg nem Pálban fogalmazódott meg először, de ő kezdettől fogva fő szerepet játszott a hittérítésben.
Egyedülálló és különleges elhivatottságot érezve a pogányok apostolának tekintette magát, látogatások és különösen levelek révén nagy befolyást gyakorolt a pogány közösségekre (felismerte, hogy írásaival nagyobb hatást kelt, mint élőszóban), és képviselte érdekeiket a jeruzsálemi anyaegyházzal való tárgyalásai során.

Míg Pál levelei és az Apostolok cselekedetei valamelyest beszámolnak a pogány-keresztény közösségek fejlődéséről, viszonylag keveset tudunk a júdeai anyaegyházról. A tizenkét tanítvány közül a legtöbben eltűnnek a történelemből. Mindössze Péter, János és Jakab, az Űr testvére az, akinek nem csak a nevéről tudunk.
A III. századra regényes legendák keletkeztek a tizenkét apostol térítő útjairól - Tamás perzsiai és indiai, András szkítákhoz tett útjáról és így tovább. Ezek a történetek azonban a középkori legendákhoz hasonlatosak, amelyek Jakab apostolt Compostellával vagy Arimateai Józsefet Glastonburyvel kapcsolják össze. Ezek a legendák az apostolokról szóló apokrif regényekből alakultak ki, amelyek a II. század második felére széles körben elterjedt, népszerű olvasmányokká váltak.

Hitelesebb II. századi hagyományok szerint János, Zebedeus fia idős korában Epheszoszban élt, Fülöp evangélista és négy próféta leánya pedig Frígiában halt meg (ApCsel 21,9). A jeruzsálemi egyház valószínűleg a 66-70 közötti zsidó háború miatt vándorolt át Kis-Ázsiába. A negyedik evangélium János tanítványainak csoportjától ered, és a szeretett tanítvány tanításait őrzi számukra. 200 körül a kis-ázsiai egyházak már Szent Jánost tekintik alapítójuknak, és féltve őrzik sírját Epheszoszban.
Az epheszosziak valószínűleg úgy tartották, hogy Szűz Mária Epheszoszban élt Szent János házában és elsőként ők szenteltek templomot Mária tiszteletére az V. században. Más nézet szerint viszont, amelyet először Epiphaniosz fogalmazott meg 375-ben, rendkívül ezoterikus, számára is kétes misztériumként Mária nem ment el Epheszoszba, és nem érte utol a halál.

Az igazságos Jakab, az Ur testvére a jeruzsálemi egyház vezetője volt 62-ben bekövetkezett vértanúságáig amely számos nem keresztény zsidóban nagyon erős lelkiismeret-furdalást keltett. Csak homályosan ismerjük Jakab és Péter, a legfőbb apostol kapcsolatát, akit az Ur megbízott az egyház küldetésével. Pál leveleiben és az Apostolok cselekedeteiben a Szent Család és az apostolok egyenrangú, megkülönböztetett tekintélyként szerepelnek; ha bármikor is volt közöttük feszültség (amint azt a Mk 3,31-35 sejteni engedi), gyorsan megszüntették.
A hagyomány egyik ága szerint (Mt 16,18) az Űr Pétert nevezte annak a sziklának, amelyre az egyháznak épülnie kell; s talán voltak is olyan keresztények, akik nem Jakabot, hanem Pétert tartották az egyház legfőbb tekintélyének Krisztus mennybemenetele után. A korai egyházról szóló békítő jellegű leírás az Apostolok cselekedeteiben, amely valószínűleg egy vagy több nemzedékkel később keletkezett, csak megválaszolhatatlan kérdések feltevésére ad lehetőséget.

Péter és Pál kapcsolata szintén kétértelmű. Antiokheiai összeütközésük nyilvánvalóan kivételes lehetett, máskülönben nem az ismert formában írták volna le (Gál 2,11 skk.); ám halálukat illetően nem különböztek: mindketten Rómában haltak meg a Néró-féle keresztényüldözések vértanúiként. Kétségtelenül a pogány-keresztények iránti figyelmet jelzi, hogy Péter Rómában tartózkodott a 60-as években, de nincsenek ismereteink tevékenységéről vagy ott-tartózkodásának hosszáról. Harmadik századi legenda, hogy 25 évig Rómában élt.


Forrás: Henry Chadwick - A korai egyház Fordította: Ertsey Krisztina, Tornai Szabolcs