logo

V December AD

Az egyház, az állam és a társadalom Julianustól Theodosiusig.

Bár mind a pogányok, mind a keresztények olyan társadalmat képzeltek el, amely megkövetel valamiféle vallásosságot, az ókorban általános vélemény volt, hogy a vallásos meggyőződést nem lehet kierőszakolni, és hogy a Constantius és Julianus alatt felkeltett szenvedélyek hatása maradandó. I. Valentinianus, a 364-től 375-ig uralkodó keresztény császár politikája a szigorúan érvényesített tolerancia volt.
Az ariánus nyugati püspökök - például a mediolanumi Auxentius (355-374) akik most kisebbségben voltak, védelmet élveztek a politikával szemben. Valentinianus félt a fekete mágiától, és helytelenítette a manicheizmust, de nem akadályozta meg a hivatalos pogány szertartásokat Rómában, Eleusziszban és máshol. Az a rendelkezés, amely megtiltotta az afrikai donatistáknak, hogy újrakereszteljék a katolikus egyházból áttérteket, nem érhette el célját, amely a vallási semlegesség érvényesítése lehetett.

Egy esetben az államnak mégis be kellett avatkoznia egy helyi egyházi vitába a közrend fenntartása érdekében. Rómában, a Liberius pápa 355-től 358-ig tartó száműzetésének idején létrejött két párt elkeseredett harcot kezdett egymás ellen, mihelyt Liberius meghalt (366). Mindkét rivális párt megválasztott egy- egy püspököt, Ursinust és Damasust, egy templomban pedig durva zendülés tört ki, ahol 137 ember meghalt.
A városi prefektus segítségével Damasus szerezte meg a pápai trónt, de azon a súlyos áron, hogy egyháza hitelét vesztette. Kétes erkölcsi helyzetét tovább rontotta, amikor egy új városi prefektus őt tette felelőssé az öldöklésért, és Damasus csak úgy tudta elkerülni a megaláztatást, hogy gazdag barátai kérésére a császár személyesen lépett közbe az érdekében. Damasus azzal ellensúlyozta kevéske világi hatalmát és kicsiny erkölcsi tekintélyét, hogy mint Szent Péter utóda tisztségének magasztosságát hangoztatta.
Mindenekelőtt pedig sokat tett azért, hogy Róma templomai szebbek, a szertartások díszesebbek legyenek. Megbízta Dionüsziosz Philokaloszt, a kalligráfust, hogy epigrammákkal díszítse a mártírok és pápák sírhelyeit, és arra ösztönözte a csodálatos dalmáciai tudóst, Jeromost, hogy készítse el a latin Biblia javított változatát, mely fokozatosan kiszorította a régi fordítást, és általánosan elfogadott változattá (Vulgata) vált. Damasus közönyössége és értetlensége a kaiszareiai Vazul egyházi egységre irányuló törekvései iránt talán gyenge hatalmi helyzetének volt tulajdonítható, amely miatt állandó védekezésre kényszerült, és Vazul számára vaknak és pökhendinek tűnt.

Számos pogány és keresztény a római társadalomban vélte úgy, hogy Damasust világi becsvágy fűtötte az előkelőek tetszésének megnyeréséért. A pápai vendéglátások pompája állítólag felülmúlta a császáriakét. A gazdag arisztokrata, Praetextatus, aki számos istenkultusznak volt a papja, azt mondogatta tréfásan Damasusnak: „Tegyél meg Róma püspökévé, és keresztény leszek." A keresztény kritikusok egyébként Damasust rosszmájban a „hölgyek fülcsiklandoz ójának" nevezték.
De Damasus jóindulatúbban is megítélhető. Ugyanis mindent megtett, amit egy IV századi pápa megtehetett, hogy a nagy arisztokrata családok természetes módon fordulhassanak a kereszténység felé anélkül, hogy úgy éreznék, valami szégyenleteset és a rómaisággal összeegyeztethetetlent cselekszenek. Először a nők tértek meg, a férfiak általában sokáig pogányok maradtak.

A görög kelet értelmiségiéihez hasonlóan - akiknek a szónok Libaniosz volt akkoriban a legjobb képviselőjük - esztéticizmusuk és a régi dolgok iránti érdeklődésük miatt a múlthoz kötődtek. Elegáns és illúziótlan szkepticizmusuk miatt Julianus lelkesültségét csaknem olyan zavarónak találták, mint a legbuzgóbb keresztény vándorprédikátorokét.
Az osztály és a vagyon kötelékei erősebbek voltak, mint a vallási különbségek okozta megosztottság. Egy pogány arisztokrata például gyönyörűséggel hallgatta kis lányunokáját, aki keresztény himnuszokat énekelt. Ezeknek az embereknek a vallásosságában valamiféle szomorú konzervativizmus nyilvánult meg a la recherche du temps perdu: Róma dicsőségének idealizálása, mely együtt járt valamilyen egyéni miszticizmussal, mely Cicero Scipio álma című művének spekulatív, újplatonikus szövegmagyarázatából és Vergilius Aeneisénék hatodik (az alvilágba való leszállásról szóló) könyvéből táplálkozott.
A keresztények ugyanezeket a szövegeket már úgy értelmezték, hogy beleilleszkedjenek felfogásukba. Vergilius negyedik Eclogájában például messiási jóslatot találtak. 360 körül egy kiváló római hölgy, Próba, akinek a férje 351-ben Róma prefektusa volt, még egy versbe szedett történetet is írt a vergiliusi cento formájában - azt kell mondjuk - egy riasztóan leromlott keresztény teológiának hangot adva.

Damasus érdeme volt, hogy egyesítette a régi római polgári és birodalmi büszkeséget a kereszténységgel. Konstantin bizonyos értelemben már megkezdte ezt, amikor megépítette a Szent Péternek és Szent Pálnak ajánlott, nagyszerű bazilikákat azokon a sírhelyeken, melyeket úgy 160-170-től a két apostol nyughelyének tartottak. A Szent Péter-templom alatti újabb ásatások során egy Kr. u. II. századi, pogány nekropoliszt tártak fel, melynek közepén Szent Péter tiszteletére állított emlékmű állt. Nem biztos, hogy ez valóban Péter sírja fölött állt; de építői valószínűleg így hitték, és valószínűleg (sajnos ennél többet mi sem állíthatunk) igazuk volt.
200 körül egy Gaius nevű római író megemlíti, hogy az emlékmű a Vatikán hegyén állt, egy másik pedig, amely Szent Pálé volt, az Ostiába vivő út mentén, azaz a falak nélküli Szent Pál-templom mai helyén. Aromái egyháznak volt egy harmadik sírhelye is a harmadik mérföldkőnél a Via Appián, ahol Szent Péterről és Szent Pálról egyszerre emlékeztek meg június 29-én (azon a napon, mely Augustus ideje óta egybeesett egy Romulus-ünneppel a pogány városi naptárban). Ennek a Via Appián levő kettős sírnak az eredete és kapcsolata a két külön helyen levő sírral - egyik a Vatikánon, a másik pedig az Ostiába vivő úton volt - rendkívül problematikus.

A legelfogadottabb magyarázatok egyike, hogy a kettős sírhely a Via Appián valamikor riválisa volt a másik kettőnek, vagy pedig a hamvakat a két sírhelyről ideiglenesen átvitték a Via Appiára, talán 258-ban, a Valerianus-féle keresztényüldözés alatt (a 354- es naptár - 258. június 29-ét a kettős sírral hozza kapcsolatba).
Az ókori bizonyítékok azonban ezt az átte- metést nem támasztják alá. Damasus pápa idejében a június 29-i ünnepség során a körmenet a Szent Péter-templomtól a Szent Pál-templomig, majd a Via Appián levő kettős sírig haladt. Mivel a hosszú ünneplések fárasztóak voltak, 400 előtt döntés született, hogy a Via Appiához nem kell többet menni; nem sokkal ezután a Szent Pál-templomnál tartott ünnepet áttették június 30-ára, és 600-ra a templomot inkább az utazók, mint az ottani rómaiak látogatták.

Damasus a mártírok sírjainak és az alapító apostolok kultuszának ápolásával azt akarta megmutatni, hogy Róma igazi dicsősége nem pogány, hanem keresztény dicsőség. Egy epigrammában - mely az ariánus vita miatti, kelet-nyugati feszültséget tükrözi - Damasus megjegyezi, hogy „bár a kelet küldte az apostolokat, mártíromságuk értéke miatt Róma több jogot szerzett ahhoz, hogy polgárainak tekintse őket".
A város biztos lehet a Krisztussal bizalmas viszonyban levő apostolok pártfogásában, biztonsága és dicsősége tovább fog tartani, mint a régi istenek oltalma alatt. Elődjéhez, Liberiushoz hasonlóan, Damasus is tudatosan úgy beszélt Rómáról, mint az apostoli székről. Nem Damasus volt a meglehetősen újszerű társadalmi jelenség elindítója.

Origenész már a III. században keményen bírálta, hogy a nagyvárosokban a „vagyonos és kifinomult hölgyek" püspökökkel barátkoznak. Konstantin után a főpapság társadalmi rangja gyorsan megnövekedett. Egyre ritkábban fordulhatott elő, hogy egy felszabadított rabszolga - mint például Callixtus - pápa vagy püspök legyen, az viszont egyre általánosabb lett, hogy egy Cipriánhoz hasonló, (feltehetően) szenátori ranggal rendelkező személy a papi rend tagjává váljon. Konstantin elöljárói hatalommal ruházta fel a püspököket: végrendeletek érvényességét állapíthatták meg, és vitás ügyekben dönthettek. Talán már 313-ban a viri illustres magas világi rangot adományozta a főpapoknak.
314-ben az arelatei zsinat Róma püspökét a „legdicsőbb" címmel szólította meg, amely az olyan egészen kiváló személyiségeknek járt ki, akiket méltóságban csak a császári család tagjai előztek meg. A püspökök a társadalmi rangokkal együtt szert tettek megfelelő jelvényekre is. Ezeket még jóval azután is viselték, hogy már nem voltak világi használatban. így kezdték a püspökök hordani a pásztorbotot, a mitrát és talán a palliumot is. A püspököket megillető kézcsók szokására először a IV. századból van bizonyíték. A gyűrű viselése a hetedik századig nem volt általános, és a XIII. század előtt a mellkereszt még nem kifejezetten püspöki jelvény.

Cipriántól kezdve a püspököket elvont kifejezésekkel (szentséged stb.) szólították meg, kisajátítva a korabeli udvariassági szabályokat. A császári udvar etikettje még az eukharisztikus szertartás néhány külsőségére is hatott, így például gyertyák használatával kellett megfelelő módon megadni a tiszteletet a királyok királyának. De nyugaton a papok még az istentiszteletek alkalmával sem hordtak megkülönböztető öltözéket.
Egy figyelemre méltó, 428-as levélben I. Celesztin pápa megrótta a dél-galliai klérust az efféle zavaró újítások miatt. A nyugati miseruhák egyszerűen az ókor világi öltözékeiből alakultak ki, s viselésük szokását az egyházak konzervativizmusból tartották meg. Máshol kimentek a használatból. Természetesen sokan kételkedtek a világi pártfogás egyházra gyakorolt jótékony hatásában.

A IV. század végén Aranyszájú János, Konstantinápoly pátriárkája helytelenítette az udvari protokollt, amely a legmagasabb rangú állami hivatalnokokkal szemben megillette őt. A pogány történész, Ammianus gúnyos tárgyilagossággal meséli el Damasus római pápává választásának történetét, és szembeállítja a nagyvárosok püspökeinek magas életszínvonalát a vidékiek szegényes életmódjával. Persze a nagyvárosok püspökei nem tudtak úgy élni, hogy ne érte volna őket bírálat.
Aranyszájú János főként azért volt népszerűtlen Konstantinápolyban, mert aszketikus módon nem volt hajlandó a pazarló vendéglátásra, s emiatt sokan sértve érezték magukat. Nagy Szent Gergely idejében egy dalmát metropolita fényűző lakomáit azzal igazolta, hogy így sok ember tért vissza az egyházba, és egykoron Abrahám is megvendégelte az angyalokat. Az aszketikus Gergely keményen megrótta ezért a védekezésért: azt hiszi-e, minél mélyebbre süllyed, annál több halat fog?

Az egyház nemsokára felismerte, hogy a keresztény császárok alatt bizonyos szempontból kevesebb a szabadsága és önállósága, mint a pogány kormányzatok idején volt. Már Konstantin uralkodása alatt megnyilvánult a császári befolyás a jelentősebb püspöki kinevezéseknél. Eredetileg a püspököt szabadon választotta a gyülekezet, és a laikusok véleménye lényegesen többet jelentett, mint pusztán hozzájárulást és a jelölt alkalmasságának tanúsítását. De a helyi gyülekezetek választási joga már nem volt kizárólagos, akit megválasztottak, a szomszédos gyülekezeteknek is el kellett ismerniük.
A máshonnan érkező püspökök, akik imádsággal és kézrátétellel felszentelték a jelöltet, lassan fontosabbá váltak, mint a helyi gyülekezet. Ha egy helyi gyülekezet megosztott volt, a külső elismerés döntött. Anikaiai kánonok (325) alapján vétójog illette meg a metropolitákat. 381-től számítható a hatalom koncentrálódása a metropolitákénál magasabb szinten, a keleti patriarkátusokban, Alexandriában, Antiokheiában és Konstantinápolyban.

Az V. század során Jeruzsálemnek is sikerült ezeknek a városoknak a rangjára emelkednie. Konstantinápoly V. századi pátriárkáinak (Aranyszájú Jánosnak és Nesztoriosznak) népszerűtlenségét részben az okozta, hogy a kis-ázsiai metropoliták meg akarták őrizni függetlenségüket. A görög egyházak püspöki kinevezéseibe általában nem szólt bele az állam, csak a konstantinápolyi jelöltre tettek szívesen javaslatot a császárok.

Az állam és az egyház kapcsolatának nyugati, dualista felfogását szembe szokták állítani a keletivel, megállapítva, hogy az utóbbi jobban elismerte a császár tekintélyét vallási ügyekben. Persze a különbség nem ilyen egyszerű. Keleten elvi kérdés volt, hogy a császár ortodox legyen. Ha nem volt az (mint például az ariánus és a képrombolási viták idején), szenvedélyes volt az ellenszegülés.
A „cezaropapizmus" kifejezés nem igazán alkalmas annak megvilágítására, amit nagy általánosságban a görög kelet politikai elmélete jelentett. Éppen a nyugati Nagy Szent Leó pápa mondta az ortodox görög császárról, hogy nemcsak imperiummal van fölruházva, hanem papi tisztséggel (sacerdotium) is, és hogy a Szentlélek minden hitelvi tévedéstől megóvja. Gelasius és Nagy Szent Gergely pápa is elismerte a császár tekintélyét világi ügyekben.

A kelet és a nyugat közti különbség leginkább abban rejlik, hogy a bizánci világ nem két társadalomnak, szentnek és profánnak, tekintette önmagát, hanem egynek, amely összhangban van a császárral mint az isteni monarcha földi megfelelőjével. Ezt az egyensúlyt az állam egyház feletti uralma boríthatta föl; a dualista nyugati elmélet pedig egyházi uralmat eredményezhetett a laikus társadalom fölött. Ennek ellenére nyugaton, főleg a meroving Galliában, s nem a görög keleten, alakult ki a VI. században a püspökök királyi kinevezésének rendszere. És az is jellemző, hogy a koronázási szertartásokat a nyugat vette át Bizánctól Nagy Károly alatt.

A pogány császárok a több-istenhitet azonosították a honpolgári érzülettel. Nem sok idő kellett ahhoz, hogy a keresztény császárok uralkodása alatt az eretnekeket vagy a hitetleneket a birodalom iránti hűtlenséggel vádolják. Hogy az emberek milyen hamar rájöttek, hogy a császár különösen a keresztény alattvalókat pártfogolja, az abból a feliratból derül ki, mely egy frígiai város 325-ben benyújtott kérvényét örökítette meg. Ebben különleges adómentességért folyamodtak Konstantinhoz azon az egyszerű alapon, hogy a lakók egytől egyig keresztények. Ugyanígy a palesztinai Maiuma, Gáza kikötőjének lakosai tömegesen a keresztény hitre tértek, s ennek megfelelően a pogány Gázától független városi rangot kaptak, melyet Julianusig meg is őriztek.
A szakadárok jogfosztása egyre fontosabb helyet foglalt el a birodalmi törvények közt. Az arelatei zsinattól (314) kezdve az egyházi tanácsok által letett püspököket a polgári hatóságok száműzték, nehogy zavart keltsenek. Az ortodox birodalom gondolatának fő nyugati megalkotója a mediolanumi Ambrus volt. Az általa elképzelt társadalomból ki kellett zárni a vallási tévelygést (vagy hirdetőit legalábbis másodrendű polgárrá kellett tenni).

Ambrus sok szempontból jellegzetes személyisége volt a IV. század utolsó negyedére kialakult társadalmi és politikai helyzetnek. Egy Augusta Treverorum-i prétor prefektus fiaként jogi és közigazgatási vonalon kezdte meg pályafutását, s gyorsan a tartományi kormányzóságig vitte Mediolanumban.
374-ben, az ariánus Auxentius halálakor közfelkiáltással püspökké választották, bár még nem volt megkeresztelve. Egy héttel azután, hogy egy nem ariánus, rangidős pap megkeresztelte, fel is szentelték. Hamarosan egyre nagyobb befolyást gyakorolt Gratianus, II. Valentinianus és Theodosius nyugati császárok valláspolitikájára.
382-ben Gratianus eltávolíttatta a Victoria-oltárt a szenátusi épületből (bár érintetlenül hagyta a Victoria-szobrot, melyet a keresztény szenátorok boldogan tekintettek angyalszobornak).

A Szümmakhosz által vezetett vagyonos, pogány arisztokratáknak Gratianus haláláig (383-ban meggyilkolták) kellett elviselniük a sértést; 384-ben Szümmakhosz ékesszóló beadványban kérte az ifjú császártól, II. Valentinianustól az oltár visszaállítását, mondván, ez mindannak a szimbóluma, ami Rómát naggyá tette, s toleranciát is kért, mivel „nem lehet csak egyetlen úton ily nagy misztériumig eljutni". Ambrus válasza rábírta Valentinianust, hogy ne tegyen semmit.

385-ben Ambrus mozgósította Mediolanum lakosságát, szálljon szembe I. Valentinianus özvegye, Justina követelésével, hogy az egyik mediolanumi templomot adják át a hadseregben szolgáló ariánus gotoknak. Ambrus számára ez egy felszentelt templom megszentségtelenítését jelentette volna.
388-ban az Eufrátesz menti Kallinikosz egyik zsinagógáját keresztény fanatikusok felgyújtották. Theodosius megparancsolta a helyi püspöknek, hogy az egyház pénzéből fizessenek teljes kártérítést. Ambrus drámai módon addig nem volt hajlandó folytatni egy eukharisztikus szertartást, amíg Theodosiust rá nem vette, hogy jobb belátása ellenére vonja vissza kártérítési rendeletét.

Még inkább növelte Ambrus tekintélyét, hogy 390-ben bátran kiközösítette Theodosiust, mivel az felindultságában több ezer polgárt mészároltatott le a thesszaloniki cirkuszban, mert megöltek egy barbár hadseregparancsnokot. Ambrus nyilvános bűnbánatot kívánt meg a császártól, ha vissza akar kerülni az egyház közösségébe, s ezzel kinyilvánította, hogy az egyház nemcsak saját érdekében tud fellépni, hanem az olyan tettek ellen is, melyek ellenkeznek a természeti joggal és embertelenek.
Magától értetődő összefüggés aközött, hogy Theodosius 390-ben Ambrus befolyása alá került, és aközött, hogy 391-től a császári kancellária egymás után hozta a pogányság elleni rendeleteket. Keleten sorozatos templomrombolások voltak a 384-388-ig tisztségben levő pogányellenes prefektus, Künégiosz idején, aki időnként a dühös parasztokat katonákkal tartotta sakkban, hogy a fanatikus szerzetesek nyugodtan rombolhassanak.
A nagy Szerapisz-templomot Alexandriában 391-ben Theophilosz püspök vezetésével lebontották. A város géniuszának templomából kocsma lett, hiába sajnálkozott Georgiosz. Theodosius nem adott parancsot ezekre a tettekre, de mindenki tudta, hogy súlyos büntetéstől nem kell tartania. A legszebb templomok rongálását, melyekben mesterművek voltak, különleges rendeletekkel tiltották. Ámde a heves erkölcsi helytelenítéssel szemben az esztétikai érvek gyengék voltak.

Az V. század során több pogány templomot keresztény templommá alakítottak át. Ez lett a sorsa Ma istennő gazdagon díszített szentélyének a kappadokiai Komanában. Ahol a nép szokásos kötődése egy szent helyhez erőteljesebb volt, a megszüntetés helyett az egyház a régi helyet igyekezett megtisztítani és keresztény jelleget kialakítani.
Theophilosz utóda, az alexandriai Kürillosz úgy cserélte fel Izisz kultuszát Menuthiszban, hogy két népszerű egyiptomi szent, Kürosz és János ereklyéit helyeztette el. Athénban a Parthenon úgy maradt meg, hogy végül Szűz Mária-templom lett belőle.
Vidéken a nép erősen kötődött a régi, főként a születést, a házasságot és a halált övező pogány szokásokhoz. A nyugati tartományokban évszázadokon át a parasztok babonáinak kiirtása volt a lelkipásztorok fő gondja. A városokban, még az olyan keresztény fellegvárakban is, mint Szíria és Kis-Ázsia, legalább a VII. századig nem szűntek meg a titkos szertartások, az alkalmi áldozatbemutatások.

Az eretnek szekták elleni Theodosius-féle törvények a manicheusokkal - a szír anyanyelvű, babilóniai Mani (216-276) követőivel - bántak a legkeményebben. Mani egy dualisztikus, gnosztikus típusú vallást alkotott meg az iráni zurvanizmus alapján.
Azoroasztrizmusból, a buddhizmusból és a kereszténység gnosztikus változataiból származó elemeket azzal a határozott céllal olvasztotta egybe, hogy egy keleten és nyugaton is érvényes, egyetemes vallást hozzon létre. A fény és a sötétség ősi harcáról szóló manicheus mítosz magyarázatot adott arra, hogy a jelen élet miért a jó és a rossz keveréke, és megalapozta az aszketikus erkölcstant, melynek követésével a kiválasztottak végzetszerűen elérik, hogy a testük börtönében levő isteni fény részecskéi kiszabaduljanak.

Az alsóbbrendűektől csak egyszerű erkölcsi törvények betartását várták el; ösztönözték őket, hogy reménykedjenek a reinkarnációban, ahogy a kiválasztottak az újramegtestesülés taposómalmából való kiszabadulást várják. Titkos szertartásaik miatt a manicheusokat gaztettekkel és fekete mágiával gyanúsították.
Diocletianus már 297-ben kemény rendeletet adott ki ellenük. I. Valentinianus elkoboztatta vagyonukat, Theodosius pedig további büntetésekkel sújtotta őket, s a közösség néhány helyen a föld alá kényszerült. Bár Ágoston Afrikában nyugodtan élt mint manicheus hallgató, amikor 383-ban Rómába költözött, azt látta, hogy a közösség rejtőzködik.

Az V. század közepén egy vizsgálat során felfedeztek egy titkos manicheus mozgalmat, mely mélyen beszivárgott a római egyház tagjai közé. A manicheusokkal szembeni ellenségesség a 380-as években tragédiához vezetett. Hispániában egy befolyásos laikust, Priscillianust akinek aszketikus életére teozofikus, dualista elméletek hatottak - manicheizmussal gyanúsították. Ennek ellenére barátai 381-ben be tudták iktatni az avilai püspöki tisztségbe.
Négy év után ellenségei elérték, hogy egy burdigalai zsinat elítélte őt. Amikor Priscillianus a nyugati császárhoz, Maximushoz fellebbezett (aki a 383-ban meggyilkolt Gratianust követte a trónon), boszorkánysággal vádolták meg, és a caesarodunumi Márton püspök tiltakozása ellenére kivégezték. Az eset, vagyis hogy egy püspököt egy másik főbenjáró vétség címén feljelentett, akkora felháborodást keltett, hogy Priscillianus vádlóit Ambrus meg Siricius pápa (Damasus utóda) kiközösítették.

A zsidók úgy vélték, hogy a Theodosius-féle törvények némileg javítottak a helyzetükön. Az egyház és a zsinagóga kapcsolata a IV. század során szerencsétlenül alakult, főleg a zsidók Julianus Apostatával kötött szövetsége után, melyet a keresztény prédikátorok az aranyborjú imádásaként bíráltak. De a keresztény császárok judaizmuspolitikája egyáltalán nem volt ellenséges vagy elnyomó jellegű. Normális időszakokban a zsidók zavartalanul gyakorolhatták vallásukat.
Pátriárkáik, a viri illustres magas társadalmi rangot viseltek 429-ig (amikor a tisztséget eltörölték), a saját népük tagjaira vonatkozó fegyelmező döntéseket pedig a birodalom támogatta és érvényre juttatta. A törvény szerint a zsinagógákat szabad vallásgyakorlat illette meg. Amikor felgyújtottak egyet Rómában, 388-ban, kártérítést kellett fizetni. Ez Kallinikoszban is így történt volna, ha Ambrus nem hangoztatja meggondolatlanul, hogy egy keresztény császár bűnt követ el, ha segíti a zsidókat, hogy diadalmaskodjanak az egyházon, Valószínűleg ritkán és a különleges helyi körülmények következtében történt, ha felgyújtottak egy-egy zsinagógát.

A zsidóknak nem volt tanácsos körülmetélni keresztény rabszolgáikat, vagy feleségül venni keresztény nőket és áttéríteni őket. A misszionáló judaizmus vonzerejét már régóta veszedelmesnek érezték. Arany szájú János indulatos és visszataszító zsidóellenes beszédeivel le akarta beszélni az antiokheiai keresztényeket arról, hogy megtartsák a zsidó szokásokat és zsidó szertartásokat végezzenek.
Durva zendülés tört ki 414-ben Alexandriában, majd 418-ban Minorcában. Mindkét helyen a lakosság féktelen haragjának a felkeltése volt a cél, de nem állítható, hogy a fanatikus pogromok rendszeresek voltak. A gazdasági válságok idején a társadalmak általában bűnbakot látnak az olyan csoportokban, melyek nem asszimilálódtak; de általában a zsidók félelem nélkül élhettek és kereskedhettek.

A IV. század vége felé előfordultak kényszerkeresztelések, amit Nagy Szent Gergely helytelenített, bár a jóindulatú ösztönzést nem kifogásolta. A legsúlyosabb üldöztetést a zsidóknak a vizigótok alatt kellett elszenvedniük a VII. században Hispániában, ahol már régóta nagy számban éltek. Ahispalisi Izidor meg is jegyezte, hogy a vizigót királyok megtérésük utáni lelkesültsége nem állt arányban tudásukkal. Iusztinianosz megtiltotta a zsidóknak bizonyos magas állások betöltését. De nagy számban voltak olyan törvények is, amelyek védelmet nyújtottak nekik.
Röviden, a zsidók helyzete a keresztény birodalomban nem egyenletesen romlott, hanem hullámzó volt. Bizonyíthatóan voltak olyan esetek, amikor egy zsidó és egy keresztény közti kapcsolat bizalmas, baráti viszonnyá vált; és bár semmi sem csökkentette a judaizmus sajátos különállását, ebben a korszakban egyáltalán nem voltak gettók a városokban.

A pogány szertartásokat tiltó és templomok bezárását elrendelő Theodosius-féle törvények dacára a pogányságra még hosszú ideig nem nehezedett erőteljes nyomás. I. Theodosius fia, Arkadiosz nevelését a pogány szónokra, Themisztioszra bízta, akit Konstantinápoly városi prefektusává tett. Alexandriában a Szerapeion 391-es lerombolása után a légkör kevésbé volt liberális.
Az Anthologia Palatinában több keserűen ironikus epigramma maradt meg Palladasztól, egy alexandriai tanártól, aki nehezen tudta elviselni Theophilosz püspököt, és nem értette, hogy jól szervezett szerzetescsoportjai miként nevezhetik magukat remetéknek. Hüpatia alexandriai pályafutása nem sokkal később jól rávilágít a pogány tanítók szabadságára és az erőszak veszélyeire.
A filozófusnő meggyilkolása 415-ben elborzasztotta a konstantinápolyi keresztényeket. Egyiptom jóléte a Nílus éves áradásától függött; a Szerapeion lerombolását követő év nyarán az áradás olyan nagy volt, hogy Egyiptom lakosai nagy számban tértek át a keresztény hitre, a művelt arisztokrácia pedig elszigetelődve kitartott a pogányság mellett. Panopolisz Felső-Egyiptomban a pogányság védőbástyája maradt.

Alexandriában az egyetemi kör továbbra is újplatonikus volt, és bírálta a kereszténységet, míg vezetését 517-ben át nem vette Ióannész Philoponosz, az Arisztotelész-kommentátor és monofizita teológus.
Athénban az újplatonikus iskola 529-ig maradt meg, ekkor szüntette meg Iusztinianosz, mert a keresztényellenes Proklosz (akinek művei megalapozták Dionüsziosz Areopagitész misztikus teológiáját, tanítványai rendületlenül kitartottak a pogányság mellett. De Iusztinianosz idejéig a pogány ok háborítatlanul tölthettek be magas kormányhivatalokat. Egy orvosra, aki a bizánci császárt kezelte 462-ben, nem annyira pogánysága, hanem inkább a beteggel való bátor viselkedése miatt emlékeztek vissza.

Az V. században a görög keleten számos értelmiségi tért át a keresztény hitre, néha szokatlan módon. 441-ben Konstantinápoly városi prefektusa az egyiptomi Panopoliszból származó pogány költő, Kürosz volt, aki valószínűleg sokat köszönhetett Eudokia császárnő jóindulatának. Rendkívüli népszerűsége felkeltette az udvari eunuch, Khrüszapiosz irigységét. O tervelte ki megbuktatását. Kürosznak úgy sikerült megmenekülnie, hogy keresztény lett. Erre Khrüszapiosz elintézte, hogy annak a bűnös fríg városnak a püspöke legyen, ahol a túl lobbanékony és garázda lakosság négy egymás utáni püspököt lincselt meg.
Kürosz ottani prédikációi igen rövidek voltak (az első karácsonyi homiliája mindössze egy mondatból állt), s ezzel sikerült megnyernie féktelenkedő nyája bizalmát. Furcsa módon ez az élménye tette igaz hívővé. 451-ben, Khrüszapiosz bukása után kilépett az egyházi rendből, és újra világi hivatalt vállalt Konstantinápolyban. Itt a szegények iránti nagylelkűségével vált híressé. Bizalmas barátja lett a város közelében élő oszlopos szentnek, Dánielnek, aki egyben lelki vezetője is volt.

Héliodórosz, a Theagenész és Kharikleia szerelméről szóló regény (Aithiopika) írója is olyan szokatlan személyiség volt, aki a pogányságból tért át a keresztény hitre. Ő a thesszáliai Trikka püspöke lett. Aztán Nonnosz, a Dionüsziaka szerzője, aki mesterségbeli tudását annak szentelte, hogy János evangéliumát verses formában ültette át görögre.
Figyelemre méltó azonban, hogy az utókor a pogány, klasszikus hagyományt és nem a keresztény irodalmat gazdagító teljesítményük miatt emlékezett rájuk. Általában nem voltak tilalmak a pogány gondolatok kifejezésére vonatkozóan, és a pogány irodalom terjedését nem korlátozták. Pedig Macrobius V. század elején született Saturnaliájához hasonlóan ez az irodalom is nyíltan a régi politeista hagyományt vallotta magáénak.

Az V. században a költészetet és a világi történetírást általában a pogányok művelték. A VI. század elején Zószimosz, aki valószínűleg a pogányság védőbástyájának, Gázának volt a szülötte, megírta a római birodalom történetét Konstantintól Róma 410-es bukásáig, hogy bebizonyítsa, a régi vallás elhagyása katasztrófát eredményezett.
Viszont 500-ra már a legkiválóbb íróember Gázában egy Prokopiosz nevű keresztény volt (nem tévesztendő össze a kaiszareiai Prokopiosszal, a történetíróval, aki talán a tanítványa lehetett), aki a szokásos pogány hagyományhoz igazodó verseket és teológiai kommentárokat írt, melyeket megbízható exegétáktól származó idézetekből állított össze. Ez a fajta kommentár catena, azaz lánc néven vált ismertté, és meglehetősen népszerű lett.

Jellemző, hogy a költészetben és a történetírásban a klasszikus konvenció maradt teljes fölényben, íusztinianosz idejében a kor két legfontosabb történetírója, a kaiszareiai Prokopiosz és Agathiasz még mindig úgy írtak, mintha a kereszténységről szégyellnének említést tenni, és csak körülírva beszélhetnének róla.


Forrás: Henry Chadwick - A korai egyház Fordította: Ertsey Krisztina, Tornai Szabolcs