logo

I December AD

Az egyház Konstantin fiainak uralkodása alatt

Az ariánus vita második szakasza egybeesik Constantius uralkodásával (337-361), és mind a politikai, mind az egyházi élet zűrzavara jellemzi. Konstantin azt akarta, hogy a birodalmat, melynek 324-től egyedüli ura volt, újra tetrarchia kormányozza, ahogy azt Diocletianus megvalósította. Azt javasolta, hogy az imperium három fia és az unokaöccse közt legyen felosztva, de a hadsereget nem irányíthatta más, csak Konstantin fiai. Két kisfiún, Galluson és Julianuson, Konstantin féltestvérének fiain kívül meg is öltek minden férfirokont.
A vérfürdő után Konstantin három fia felosztotta egymás közt a birodalmat: II. Constantinusé lettek a nyugati tartományok, II. Constantiusé a keletiek és a legfiatalabbé, Constansé lett Itália és Észak-Afrika. A testvérek viszonya nem volt felhőtlen. A II. Constantinus és Constans közti háború 340-ben az előbbi halálával végződött, és Constans lett az összes nyugati tartomány uralkodója egészen 350-ig, amikor a lázadó Magnentius megölte.

A politikai zavarok közvetlenül hatottak az egyház életére is. 337 nyarán a száműzött püspökök, Atanáz, Marcellus és mások megpróbáltak visszatérni püspöki székeikbe. De Constantius keleten a nikomédeiai Euszebioszt pártolta, aki ekkortájt tette át püspöki székhelyét a kormányzati szerepét elvesztő Nikomédeiából Konstantinápolyba, az új fővárosba. így a visszatérő száműzötteket ellenségesen fogadták, és végül kénytelenek voltak visszamenni nyugatra. 340-ben Atanázt és Marcellust mint üldözött menekülteket Gyula pápa (337-352) felvette a római egyház közösségébe. Már önmagában ez is olaj volt a tűzre.

Róma számára súlyos kérdés volt olyan papok felvétele az egyházba, akiket a görög zsinatok hivatalosan kiközösítettek. Atanáz és Marcellus úgy vélte, hogy ezek a zsinati ítéletek érvénytelenek, mivel eretnekek hozták őket, de keleten akkoriban ez az állítás egyáltalán nem volt magától értetődő. A másik érv szerint Rómának megvolt a kánoni joga, hogy fellebbviteli bíróságként járjon el. A görög keleten az efféle igény még kevésbé volt kézenfekvő.

341. január 6-án kilencvenhét görög püspök gyűlt össze Gonstantiusszal együtt Antiokheiában az új katedrális felszentelésére, melyet még Konstantin kezdett építtetni. Zsinatot is tartottak, hogy rosszallásukat fejezzék ki az egyre jobban elmérgesedő helyzettel kapcsolatban. Visszautasították azt a vádat, hogy ariánusok („hiszen hogyan követhetnének a püspökök egy presbitert?") illetve hogy fel akarták adni a nikaiai hitvallást, melyet csak azért bíráltak, mert nem szolgáltatott elég alapot az olyan nyilvánvaló eretnekek kizárására, mint Marcellus. Róma azon igényére, hogy fellebbviteli bíróságként járhasson el, a görögök azt válaszolták, hogy nem lenne új dolog, hogy egy nyugati zsinat bírálja felül a keleti döntéseket.
Nagy tiszteletben tartják ugyan a római egyházat az apostoli tanítás hagyománya miatt, ámde az apostolok a görög keletről mentek Rómába - vagy talán Gyula pápa most a város világi tekintélye miatt igényli a felsőbbséget? Róma teológiai éleslátása nagyobb hatást tett volna a görögökre, ha kevésbé naiv módon, az egyszerű római keresztségi hitvallásnál szigorúbb hitelvi vizsgálat alapján fogadják be Marcellust.
A görög teológusok szerint Marcellus tagadta az Atya és a Fiú különbözőségét, és azonosságuk nikaiai megerősítését szabbelliánus eretnekségének leplezésére használta fel. Az antiokheiai zsinat végül megszövegezett egy kiegészítő hitvallást, melynek minden főbb szakasza Marcellus ellen irányult. Ebben szerepel először az a kijelentés, hogy Krisztus „országának sosem lesz vége". Úgy vélték, Marcellus tagadja ezt a tételt.

A 341-es antiokheiai kiáltvány jól mutatja a vita súlyosságát és bonyolultságát. Ez már nem elvont és jelentéktelen disputa volt egy kissé neurotikus, de népszerű alexandriai prédikátor téziseiről. Az ariánus vita a kelet és a nyugat közti szakadással fenyegetett. A keletiek sérelmezték Róma felülbírálási jogra vonatkozó igényét, egyáltalán nem látták igazolhatónak. A görögök lenézték a latinok intellektuális képességeit is, és naiv szabellianizmusnak tartották teológiájukat.
A nyugat viszont nem bízott a görögökben, akik túlságosan is okosak voltak, és olyan kifejezéseket használtak, melyek latinra fordítva, mintha a trietizmusra vallottak volna: a három hüposztaszisz három szubsztancia volt latinul. Az a tény, hogy a keleti egyházpolitikai életet a nikomédeiai Euszebiosz uralta (most már mint Konstantinápoly püspöke), természetessé tette Róma számára azt a feltételezést, hogy a görög püspökök az arianizmus támogatói; s ameddig Euszebiosz hatalmon volt, addig az arianizmus minden görög cáfolata valószínűtlennek tűnt.

A keleti vezetők sokáig ellenállhattak volna a nyugati követeléseknek, ha a körülmények nem változtak volna meg. 341 /42 telén Euszebiosz, Konstantinápoly püspöke meghalt; a püspöki székért induló heves harc azzal végződött, hogy két egymással vetélkedő püspök (Paulosz és Makedoniosz) több éven át felváltva ütötte ki a másikat a nyeregből.
Euszebiosz követői vezető nélkül maradtak, és a betöltetlen püspökség hatalmi űrt eredményezett. A birodalmi politika is gyöngítette a keletiek helyzetét. 340 után Constans a nyugati tartományok egyeduralkodója lett, és azt akarta Constantiustól, hogy görög püspökeit tegye engedelmesebbé.

340/41-es tárgyalások minden eddiginél nagyobb szakadással fenyegettek. A császárok sürgősen kelet-nyugati zsinatot hívtak össze Szerdikába, melyet 342/43-ban tartottak meg. A zsinat két tábora nyíltan elátkozta egymást, és fenyegető szakadás valósággá vált. A most már két külön zsinat nem csak azzal fecsérelte az idejét, hogy anatémákat szórjon a másikra. A görögök írtak egy hitvallást is, antiariánus anatémával és egy jól megszerkesztett húsvéti táblázattal.
A latinok egy sor kánont adtak ki, melyeknek fő célja az individualista és túlságosan becsvágyó püspökök megfegyelmezése volt. A nyugati kánonok közt volt egy szabály, mely szerint Róma püspöke kinevezhet olyan bírákat, akiknek a feladata a saját tartományukban elítélt püspökök fellebbezésének vizsgálata.

A nyugati kánonok helytelenítették a püspökök társadalmi rangjának és tekintélyének csökkenését, melyet az eredményezett, hogy a jelentéktelen városok püspökségi rangra akartak emelkedni. Sajnos a nyugati zsinat kiadott egy naiv teológiai kiáltványt is, hogy igazolja az ankürai Marcellus felvételét az egyház közösségébe.
A résztvevők szerint ez a nikaiai hitvallás kiegészítő értelmezése volt, és az eredeti dokumentumot nem pótolja. Továbbá elítélték a Duna-vidék két püspökét, Valenst, Mursa püspökét és Ursaciust, Singidunum püspökét, akik csatlakoztak a görög püspökökhöz. A kiáltvány azonban a szabellianizmus gondos álcázása volt. Atanáz bánta is kiadását, mert egyáltalán nem segítette elő, hogy a keletiek méltányolják a nyugati teológiát.

A szerdikai patthelyzet után erőteljes császári nyomásra, ám | mindkét fél számára fájdalmas és el nem ismert áldozatok árán | jött létre az új egység. A keletiek beleegyeztek abba, hogy Atanáz visszatérjen Alexandriába, míg a nyugatiak csendben ejtették az ankürai Marcellus ügyét. Atanázt 346-ban lelkesen fogadták Alexandriában, és az elkövetkező tíz év során zavartalanul ülhetett a püspöki székben. Az újraegyesülésről szóló hallgatólagos megállapodás azonban csak tűzszünetet jelentett.
350-ben Constans elesett a bitorló Magnentiusszal vívott galliai csatában. Constantius nem volt hajlandó elismerni Magnentiust, és véres polgárháború következett, amelynek során a döntő győzelmet Constantius aratta Mursánál. A csata helyszínéhez közeli kápolnában senki sem imádkozott buzgóbban Constantius győzelméért, mint az ariánus mursai püspök, Valens, aki ettől fogva a császár tekintélyes tanácsadója lett egyházi ügyekben. Valens szenvedélyesen támadta Atanázt, s immár Constantius volt az egyeduralkodó.

Atanáz száműzetései idején megbízható és biztos támogatókra tett szert nyugaton. Constantius világosan látta, hogy a nyugatot kell rábírni Atanáz elítélésére, s hogy ezt nem is lesz nagyon nehéz elérni, mivel a nyugati püspököknek csak halvány elképzeléseik voltak arról, valójában miről is folyt a vita. Az egymást követő, Araletéban (353) és Mediolanumban (355) összehívott zsinatokon Constantius kikényszerítette a befolyásolható püspökökből Atanáz elítélését.
Azt a néhány püspököt, aki erre mégsem volt hajlandó, száműzték - Lucifert, Carales püspökét, Euszebioszt, Vercelli püspökét, Dionüszioszt, Mediolanum püspökét (akit a megbízható ariánus Auxentiusszal helyettesítettek), Hilariust, Limonum püspökét és mindenekelőtt Liberiust, Róma püspökét, aki 352-ben lett Gyula pápa utóda. Csak a nyugat meghódolása után szakadtak rá végül Atanázra Egyiptomban a bajok, bár régóta világos volt számára, mi vár rá, s ezért jól fel is készült.

356 februárjában katonákra volt szükség eltávolításához és az ariánus utód, Georgiosz beiktatásához, aki nyilvánvalóan nem tudta megkedveltetni magát az alexandriaiakkal. Atanáz a sivatagba menekült - azokhoz a szerzetesekhez, akikkel mindig is a lehető legközelebbi kapcsolatban állt -, s aztán nem is sikerült nyomára bukkanni. Rejtekhelyéről ontotta a Constantius és ariánus tanácsadói ellen írt, maróan gúnyos pamfleteket, megdöbbentő képet festve azokról a szenvedésekről, melyeket az ortodoxoknak kellett elviselniük a fennálló hatalom alatt. A majdnem egyöntetű egyiptomi támogatásnak tulajdonítható, hogy soha nem árulták el az örökké éber hatóságoknak.

Az alexandriai Georgiosz radikális ariánus volt. 357-ben Antiokheia fontos püspöki széke is a hasonlóan radikális Eudoxioszé lett. A görög keleten nagy riadalmat váltott ki, hogy ezek a döntő fontosságú püspökségek szélsőséges ariánusok kezébe kerültek. Nem volt jellemző rájuk, hogy bármiféle engedményt tettek volna a vallásosságnak és a hitelvi hagyománynak. Felfogásukra az eszes antiokheiai laikus, Aetisz hatott, aki a logika szakembere volt.
Hajlíthatatlanul azzal érvelt, hogy a monoteizmus és az isteni szenvedésmentesség elvét csak akkor lehet következetesen fenntartani, ha az ember nyíltan kijelenti, a Fiú nem pusztán különbözik az Atyától, hanem valóban a teremtett rendhez tartozik; továbbá minden származott lény voltaképpen különbözik a nem származott első októl; röviden, a Fiú lényege nem hasonló (anomoiosz) az Atyáéhoz. Ez a hamarosan anomoiánusnak elnevezett álláspont nemcsak azzal a nikaiai tétellel állt szemben, hogy az Atya és a Fiú lényege azonos (homousziosz), hanem a görög püspökök nagy többségének azon uralkodó nézetével is, mely szerint a Fiú lényege hasonló az Atyáéhoz (homoiousziosz), ahogy a tökéletes képmás hasonlít az ősképre.
A homoiousziosz tétele azért tűnt vonzónak, mert a legnagyobb fokú hasonlóságot erősítette meg azon lényegbeli azonosság kiiktatásával, mely a nikaiai hitvallás segítségével veszedelmes védelmet nyújthatott a szabelliánusoknak, így például az ankürai Marcellusnak.

Az, hogy Eudoxiosz az anomoiánus teológia lelkes támogatója volt, megdöbbenést keltett azon püspök közt, akik a „központi" konzervatív hagyományhoz tartoztak, melyet a homoiousziosz tétele jellemzett, vagyis hogy a Fiú lényege hasonló az Atyáéhoz. Vezetőjük 357/58-ban Baszileiosz volt, Anküra püspöke (Marcellus utóda), olyan aszkéta, aki szerint Eudoxiosz és az alexandriai Georgiosz hitetlenek, és tönkre akarják tenni az egyházat.
Baszileiosz jól kiismerte magát a császári udvarban, és azonnal Constantiushoz sietett Sirmiumba. Sikerült meggyőznie Constantiust, hogy a homoiousziosz az egyetlen formula, mellyel fenntartható mind az egyház, mind az igaz hit egysége. Egy ideig meg tudta őrizni a császár bizalmát, és el tudta távolítani az ariánus mursai püspököt, Valenst, aki az előző hat évben befolyásolta Constantiust az egyházi kérdésekben.
Valens csak néhány hónappal korábban érte el egyik legnagyobb győzelmét azzal, hogy a cordubai Hosiusszal, Nikaia veteránjával elfogadtatott egy olyan hitvallást, mely helytelenítette mind a nikaiai „lényegbeli azonosságot", mind az ankürai Baszileiosz „lényegbeli hasonlóságát" mint a Szentírásnak ellentmondó formulákat, melyek csak megzavarják a hívőket, és az emberi tudást felülmúló kijelentéseket eredményeznek.
Valensnek nem sikerült megszereznie a száműzött római püspök, Liberius hozzájárulását ehhez a hitvalláshoz. Liberiusnak azonban semmiféle hasonló kifogása nem volt az ankürai Baszileiosz tanításával kapcsolatban; s miután elfogadta Baszileiosz formuláját (ami öregbítette annak tekintélyét), Constantius 358-ban visszaengedte Rómába.

Valens és Baszileiosz egy éven át versengtek a császár kegyeiért. Valens nem akart többet állítani, mint hogy a Fiú hasonló az Atyához, a zavaró „lényeg" szó (uszia) használata nélkül. Baszileiosz úgy látta, hogy egy ilyen homályos formula megnyitná az utat az arianizmus áradata előtt, és kitartott amellett, hogy hangsúlyozni kell a Fiú lényegi hasonlóságát az Atyához. 359-ben Constantius egy nagyszabású, egyetemes, kelet-nyugati zsinat összehívása mellett döntött, a könnyebbség kedvéért két részre osztva.
A nyugati püspökök az itáliai Ariminumban ültek össze, a keletiek pedig a Kis-Azsia déli partvidékéhez közeli Szeleukeiában. Ez végzetesnek bizonyult Baszileiosz számára. Valens elérte, hogy a nyugati képviselők alázatosan meghajoljanak Constantius akarata előtt, és mert a nyugat nem tartott ki szilárdan hagyománya mellett, az antiokheiai Eudoxiosz és az alexandriai Georgiosz számára könnyű volt megsemmisíteni Baszileiosz minden reményét a császár további támogatását illetően.
360-ban Eudoxioszt Antiokheiából áthelyezték Kon s tantinápolyba. Egy ottani zsinat, mely azért gyűlt össze, hogy megünnepelje az új Szent Bölcsesség-templom, azaz a Hagia Sophia felszentelését, hivatalosan közzétett egy hitvallást, melyben minden magyarázat nélkül az állt, hogy a Fiú hasonló az Atyához. Ahogy Szent Jeromos írta az Ariminumban tartott zsinatról: „a világ felnyögött, látván, hogy ariánussá vált."

A 357 és 360 közötti évek áttekinthetetlen cselszövései az arianizmus csaknem teljes győzelmével végződtek. Bár a szélsőséges ariánus Aetioszt, aki még azt sem tudta jó lelkiismerettel kijelenteni, hogy a Fiú hasonló az Atyához, száműzték, de őt senki sem vette igazán komolyan.
360 gyötrelmes eseménye az ankürai Baszileiosz és párthíveinek teljes veresége volt; közülük sokat megfosztottak püspöki székétől és száműztek. Mindazonáltal Constantius egyházpolitikájának határozott és legfőbb célja egy olyan formula kidolgozása volt, amellyel a lehető legtöbben egyet tudnak érteni. A mursai püspök, Valens meggyőzte Constantiust, hogy az egész birodalomra kiterjedő egységes egyház megvalósításához egy nem pontos, tág definíció kell.

A császár a bőséges bizonyíték alapján meggyőződött arról, hogy a régi, 325-ös nikaiai formula, amellyel apja annak idején még rendkívüli sikereket ért el, mostanára heves viták forrása lett, és egyáltalán nem segíti a béke megvalósulását. Ezért ésszerűnek tűnt egy mindenki számára elfogadható, egyszerűbb hitvallást javasolni, amely kerüli a Szentírástól idegen szavakat, nem beszél olyan kérdésekről, amelyeket Isten nem kívánt kinyilatkoztatni, és elég tág ahhoz, hogy a hajthatatlan szélsőségeseken kívül mindenki elfogadja. Ennek a politikának a nehézségei a természetéből fakadtak. Constantius a hasonlóság homályos formuláját akarta használni, mert a birodalom érdeke szempontjából ez tűnt politikailag célszerűnek.
A keresztények vitáit nem lehetett derűs közömbösséggel vagy szomorú belenyugvással szemlélni. Politikai és társadalmi problémát jelentettek, s a hatalomnak legfőbb érdeke volt, hogy ezt megoldja. Az államérdek kompromisszumot kívánt, mely egyrészt elég határozott ahhoz, hogy ne lehessen kitérni előle, másrészt viszont nem jelent egyoldalú állásfoglalást. Sajnos a kompromisszum politikája feltételezte, hogy az Eudoxiosz és párthívei által képviselt ariánus teológia a kereszténység eltűrhető formája, és az ankürai Baszileiosz, - Atanázról nem is beszélve - éppen ezzel nem értett egyet. Így Constantius kénytelen volt üldözni azokat, akik nem akarták megtűrni az arianizmust. Ezek az emberek úgy vélték, hogy ez a teológia alapvetően hamis, és lelkiismeretük parancsára inkább vállalták a száműzetést, sőt a vértanúságot is, mint hogy behódoljanak a politikai célszerűségnek.

Ezek a meggondolások segítenek megérteni, hogy az ariánus vitának miért csak ebben a stádiumában kezdődött meg az igazán komoly és megfeszített gondolkodás. Azoknak, akik elutasították az ariánus teológiát, észérvekkel kellett bizonyítaniuk, hogy az ortodox út az igaz út. Paradox módon ezzel a kérdéssel viszonylag keveset foglalkoztak a ÍV. század 50-es évei előtt. Igaz, a vita korábban sem csak anatémák és jelmondatok kiáltozásából állt, 344-ben a keleti vezetők megszövegeztek egy hosszú és higgadt teológiai nyilatkozatot, mellyel az volt a céljuk, hogy tájékoztassák a nyugatot az alapvető kérdésekről.
A nikaiai tábort képviselő Atanáz több értekezést írt, főleg 350 után, részletes teológiai kifejtését adva az antiariánus álláspontnak. Ennek ellenére csak az 50-es évek vége után vált intenzívvé a szellemi erőfeszítés, részben az ankürai Baszileiosz hatására. Rómában az újplatonikus Marius Victorinus megtérésével egy éles eszű filozófus kapcsolódott be a vitába a nikaiai párt oldalán.

360-ban Atanáz felismerte, hogy az ankürai Baszileiosz és ő lényegében ugyanazért az ügyért harcolnak, ezért szövetséget ajánlott föl, még úgy is, ha Baszileiosz és hívei fenntartják aggályaikat a nikaiai formula kulcsszavával, az egylényegű (homousziosz) kifejezéssel kapcsolatban:
„Azokat, akik elfogadják a nikaiai hitvallást, de kétségeik vannak a homousziosz kifejezést illetően, nem szabad ellenségnek tekinteni; a kérdést testvérként tárgyaljuk meg velük; ők is ugyanazt gondolják, mint mi, csak a szó miatt vitatkoznak."

E békés szavak Atanáz leghosszabb és legjobb írását vezetik be a nikaiai formula jelentéséről. A kibékülés, bár az ankürai Baszileiosz teljes bukását jelentette, nagyban hozzájárult az arianizmus végső vereségéhez. Mindazonáltal a diadal órájára még húsz évig kellett várni, amíg keleten egy császár ki nem vívta.


Forrás: Henry Chadwick - A korai egyház Fordította: Ertsey Krisztina, Tornai Szabolcs