logo

V December AD

A pogányság és a kereszténység harca a IV. században.

A pogányság még messze volt a kihalástól, amikor Konstantin áttért a keresztény hitre, és valószínűleg egészen a IV. század második feléig a többség vallása maradt a birodalomban. A keresztények mindig könnyen érveltek azzal, hogy az istenek ősi mítoszai sértik az erkölcsi érzéket, és hogy a pogány kultusz csupa babonaság és fekete mágia. Számos művelt és felvilágosult pogány is így gondolta. Ennek ellenére az egyház csak nehezen tudta leküzdeni a megkövesedett társadalmi szokásokat.
A régi politeizmus beépült a társadalom szerkezetébe, és bírálata veszedelmesen forradalmi dolognak, a szokások és az erkölcsi kötelékek meglazításának tűnt. Ez a konzervatív felfogás nem csupán a félművelteket jellemezte. A nagy műveltségű és magas rangú emberek is támogatták a régi vallást, s ebben gyakran segítségükre voltak a kozmikus és pszichológiai szempontból szimbolikusan újraértelmezett mítoszok. Ők azon az elvi alapon vettek részt a hagyományos kultikus cselekményekben, hogy e szertartások bevált módon szolgálják a láthatatlan hatalmak jóindulatának megőrzését, s hogy az ember nem lehet elég óvatos.

A hivatalos római vallás nem olyan jellegű volt, hogy a patriotizmustól eltérő vallásos érzelmeket ébresszen, tehát az izgalomra vágyó buzgó hívők inkább ízisz, Mithrasz, Attisz, Kübelé és a szíriai istennő keleti misztériumkultuszai felé fordulnak, melyek mind elterjedtek az egész birodalomban az Eufrátesztől a britanniai Hadrianus-falig (melytől északra állítólag csak rosszindulatú lények éltek). A különféle pogány kultuszok közt nem voltak éles különbségek, és egy Izisz-hívő számára az istennőhöz való hűsége nem zárta ki az Attisz vagy Mithrasz misztériumába való beavatást. A császárkultuszban mindenki patriotizmusból vett részt.
Jusztinosz vértanú és Alexandriai Kelemen idejétől a keresztény eljárás egyrészt a legjobb görög filozófia meg a rendfenntartó római kormány értékének elfogadása és védelmezése, másrészt a pogány kultusz és mítosz heves ellenzése volt. És ha kezdetben Konstantin nem is tudta könnyen megkülönböztetni a szoláris monoteizmust és a kereszténységet, püspöki tanácsadói bizonyosan hamar megmondták neki, hogy a keresztények nem tekintik a napot az istenség lakóhelyének.
Konstantin uralkodásának vége felé időnként felléptek a pogánykultusz ellen, ami abból állt, hogy a görög keleten (ahol a kereszténység elég erős volt) leromboltak néhány templomot, de semmit sem tettek az ősi, hivatalos római ünnepségek ellen. Konstantin megtartotta a pontifex maximus címet, és „feltéve, hogy babonás rítusok nem fordulnak elő", nem kifogásolta annak a szokásnak a gyakorlását, hogy a császár tiszteletére szentelnek fel templomokat. Konstantin fiainak uralkodása alatt határozottabb lépéseket tettek a pogányság ellen. Az áldozatokat megtiltották, és néhány jelentéktelen templomot leromboltak. Általában főleg a keleti misztériumvallások szenvedtek közvetlenül kárt.

346 körül a megtért szenátor, Firmicius Maternus, aki 335-ben, megtérése előtt írt egy jelentős asztrológiai enciklopédiát, erőteljes röpiratot fogalmazott meg, melyben főleg a keleti misztériumkultuszokat támadta, de megvetése tárgyává tette a római Vesta-kultuszt és a házi istenek otthoni szent helyeit is. írásának végén azzal a kéréssel fordult a császárokhoz, hogy sürgősen és gyökerestül irtsák ki a pogányságot. Röpiratával talán a császárok tervezett politikájának igazolása volt a célja.
Amikor Constantius 357-ben Rómába látogatott, elrendelte a Victoria-oltár eltávolítását a szenátusi épületből, legalábbis addig, amíg ő ott tartózkodott. Mivel a bitorló Magnentius 351-ben úgy próbált támogatást szerezni Constantius ellen, hogy nemcsak olyan szakadár nikaiai püspökökhöz fordult, mint például Atanáz, hanem a pogány római arisztokráciához is, Constantius talán úgy vélte, hogy a Victoria-oltárt babonás és felségsértő áldozatokkal mocskolták be.

Bizonyos, hogy Constantius halála (361) előtt már tevékenykedtek keresztények a római szenátusban és a magas hivatalokban. 359-ben Róma prefektusát, Junius Bassust a halálos ágyán megkeresztelték, majd olyan szarkofágban temették el, melyet gyönyörűen megfaragott evangéliumi jelenetek díszítettek.
354-ben, Rómában egy hivatásos kalligráfus, Dionüsziosz Philokalosz részt vett egy almanach összeállításában, mely császárok, konzulok, városi prefektusok és római püspökök névsorát tartalmazta, valamint a 312 és a 410 közötti évekre vonatkozó húsvéti táblázatot, némi asztrológiai tanítást és két fontos naptárat, a római egyházi naptárat, valamint a hivatalos városi naptárat, melyben a régi római ünnepnapok a keresztény ünnepek hozzáadása nélkül voltak feltüntetve. Ennek az almanachnak a tartalma, a régi és az új egyszerű egymás mellé helyezésével s nem egybeolvasztásával jelképe a pogányságból a kereszténységbe való fokozatos átmenetnek, amely a római társadalom felsőbb rétegeiben ment végbe a ÍV. század második felében.

A fokozatos terjeszkedést a Julianus-féle pogány újjáéledés (361-363) okozta válság hirtelen megállította. Julianust keresztény házitanítók nevelték, akik a szabadelvűséggel rokonszenveztek, és Homéroszt meg a görög klasszikusokat tanulmányozták vele. Serdülőkorában egy kappadokiai vidéki palotában élt, teológiai tanulmányokba kezdett, megkeresztelkedett, sőt templomi felolvasó lett. De tizennyolc éves korában több szabadságra vágyott, mint amennyit Constantius egy herceg számára biztonságosnak tartott.
A pogányságról is többet óhajtott tudni, de nem régi könyvekből, hanem az akkori pogány apologétákkal való közvetlen kapcsolat révén. 350-351-ben Epheszoszban az újplatonikus filozófus, Maximus hatása alá került, akinek olyan mágikus képességei voltak, hogy tömjénégetéssel és a megfelelő varázsige elmondásával képes volt mosolyra fakasztani Hekaté szobrát, és lángra lobbantam a kezében tartott fáklyát.

351- re a lenyűgözött Julianus titokban elhagyta keresztény hitét, s a Constantius iránt érzett ellenszenve izzó gyűlöletté vált, miután a császár kivégeztette bátyját, Gallust (354) egy összeesküvésben való részvétele miatt.
355-ben cézárrá nevezték ki és a Rajna menti határra küldték, hogy visszaverje a germán betörésekét. Amikor a hadsereg augustusszá kiáltotta ki 360 februárjában, a Constantius és közte levő feszültség miatt támadó szándékkal keletre vonult hadseregével A polgárháborút csak Constantius halála akadályozta meg (361. november 3.).

Julianus trónra lépése közvetlen következményekkel járt az egyházra nézve. Az új császár még 360 vízkeresztjekor is részt vett az istentiszteleteken Galliában, de talán csak azért, mert szüksége volt a keresztények támogatására Constantiusszal szemben a közelgő küzdelem során, vagy talán azért, hogy kedvében járjon keresztény feleségének, Helénának, aki gyermektelenül halt meg 360-ban.
361-ben nem titkolta tovább, hogy támogatja a régi vallást, és megtagadja a keresztény hitet. A pogány remények az egész birodalomban újraéledtek. Amikor Constantius halálhíre eljutott Alexandriába, az ariánus püspököt, Georgioszt - akinek a keresztények között kevés híve volt, a pogány tömeget meg azzal bőszítette fel, hogy sajnálkozott a város géniuszának ajánlott templom megléte miatt - 361. december 24-én agyonverték. Julianus alig reagált. Finoman megfeddte az alexandriaiakat az önbíráskodásért, de jobban érdekelte, hogy megszerezze Georgiosz kiváló könyvtárának ritka kincseit.

Kezdetben Julianus hivatalos politikája a pogány templomok újbóli megnyitása és helyreállítása volt. Mindenki számára toleranciát hirdetett, és a kereszténységgel nem erőszakkal s nem is annyira érvekkel szándékozott szembeszállni, mint inkább gúnnyal. Eltökélte, hogy nem teszi vértanúkká Galileai követőit. De még neki is olyan fanatikus keresztényeket kellett eltipornia Szíriában és Kis-Ázsiában, akik újonnan épített templomainak és felállított szobrainak meggyalázására és lerombolására ragadtatták magukat.
A görög keleten több egymáshoz közeli városban voltak efféle esetek, melyeket a keresztény lakosság pogány újjáéledés miatti felháborodása váltott ki. Amikor egy pogány hívő gondatlan módon nem oltotta el az éjféli gyertyákat Apollón szobra előtt a szíriai Orontész menti Antiokheia közelében fekvő Daphné nagytemplomában, s az egész épület leégett, Julianus a keresztényeket tartotta felelősnek a szerencsétlenségért, és megtorlásként elrendelte az antiokheiai katedrális bezárását. A császár és a keresztények közti keleti összetűzések miatt néhány újabb vértanú neve került az egyházi naptárba.

363-ban Julianus elhatározta, hogy megnyeri a zsidók jóindulatát. Már korábban tervezett egy hadjáratot a perzsák ellen Nagy Sándor keleti hódításainak mintájára, ugyanis úgy gondolta, hogy a világhódító lelke benne testesült meg újra. Tervbe vett útvonala mentén nagy számban éltek zsidók. S bár Julianus a megvetésen kívül alig érzett mást a judaizmus iránt, tisztában volt azzal, hogy az áldozatok újbóli bevezetése az újjáépítendő jeruzsálemi templomban érzékenyen fogja érinteni a keresztényeket.
A templom újjáépítésének terve nyilvánvalóan összekapcsolódott azzal a politikai és kvázicionista javaslattal, hogy Palesztinában legyen egy zsidó pátriárka által kormányzott terület. Az újjáépítés tervét azonban egy kisebb földrengés miatt elvetették. Mivel Julianus elképzelése azt is magában foglalta, hogy a szórványban élő zsidók nem támogathatják pénzzel a patriarkátust, feltehetően maguk a palesztiniai zsidók sem voltak igazán lelkesek.
A hitehagyott császár és a judaizmus szövetségének még így is kellemetlen következményei lettek a zsidók számára, mert később azt hányták a szemükre, hogy a keresztényellenes kormánnyal való együttműködésük túlságosan is emlékeztetett a korai keresztényüldözésekre.

A pogányság érdekében Julianus hátrányosan megkülönböztette a keresztényeket a polgári közigazgatás és a hadsereg magas állásainak betöltésekor. A hittagadás különösen előnyös volt az előléptetés szempontjából, és néhány látszat-keresztény ki is használta ezt. Mivel a császár tűrhetetlennek érezte, hogy a keresztények úgy tanítják a pogány klasszikusokat, hogy nem hisznek az istenek mítoszaiban, kiadott egy rendeletet, mely megtiltotta a keresztényeknek a tanítást.
Ezt a határozatot még egyes pogányok is ostobaságnak tartották, így például Ammianus, a történész, és sértőnek érezték a művelt keresztények is, mint például Nazianoszi Gergely, aki ugyanúgy értette és szerette a klasszikus irodalmi hagyományt, mint Julianus. Talán ironikus jeu d esprit-ként a laodikeiai Apollinarisz hexameterbe írta át Pentateuchust és az evangéliumokat, a leveleket pedig a platóni dialógusok formájában adta közre. Julianus a görög keleten utazgatott, s minden fenntartás és méltóság nélkül szenvedélyes buzgalommal prédikálta a politeizmus szent igazságát a keresztény városi tanácsosoknak; viselkedése miatt kinevették, ami ellen nem tudott védekezni.
Panaszkodott Kappadokiára, hogy e tartományban annyira túlsúlyban vannak a keresztények, hogy azon kevesek, akik pogány áldozatot akarnak bemutatni, már nem is tudják, hogyan tegyék. Egy mezopotámiai városban, ahova ellátogatott, a pogány tanács annyira túlbuzgó volt, hogy a tömjénfüsttől alig lehetett látni, s Julianus úgy érezte, a szertartást kontár módon végezték és túlzásba vitték.

A pontifex maximus címét komolyan véve, hozzáfogott a pogányság újjászervezéséhez. Úgy látta, hogy a pogányság csak akkor képes felvenni a harcot a kereszténységgel, ha gyűlölt ellenfeleinek példáját követi. Barátja, Sallustius írt egy rövid (ma is meglevő) katekizmust a pogány dogmákról.
A Julianus által kinevezett főpapoknak a keresztény metropoliták feladatát kellett elvégezniük. Rendszeres fizetés járt a papoknak, akiknek a prédikálás és a jótékonykodás, a szegények megsegítése volt a dolga: „Egyetlen zsidó sem koldul, az istentelen galileaiak pedig nemcsak a saját szegényeiket, hanem a mieinket is támogatják."

A pogány papok felelősségérzetét és erkölcsi érzékét igencsak növelni kellett. Mintha keresztény papok lettek volna, megkövetelték tőlük, hogy ne látogassák a szeméremsértő rendezvényeket, a kocsmákat, és ne végezzenek semmiféle szégyenletes munkát. A templomokban a papoktól elvárták, hogy juttassák érvényre tekintélyüket.
A keresztény szokás mintájára nem engedhették meg a magas rangú tisztségviselőknek, hogy katonák kíséretében menjenek be a templomba, és emlékeztetniük kellett a méltóságokat, hogy amint a templomba lépnek, egyszerű polgárokká válnak. Julianus naponta mutatott be áldozatot. Fontos döntések előtt kikérte az augurok és jövendőmondók tanácsát, akiknek meglehetősen nagy csoportja kísérte el a perzsiai hadjáratába.

Julianus buzgalma iránt, mellyel a pogányság újjászervezésének szentelte magát, sokan, bár nem voltak keresztények, olyan közömbösséget és értetlenséget mutattak, mely elszomorította a császárt. Pedig olyan nagy számban ölette le áldozati célra az állatokat, hogy ez néhány helyen a húspiacra is kihatott. Az ingerlékeny császár a rokonszenv hiányát a keresztények „züllesz- tő ostobaságának" tulajdonította. Néha még a pogányok is nevetségesnek tartották, mert annyira komolyan vette a jövendőmondókat, mégis őszintén támogatták a múlt megőrzésére tett kísérletét. Julianus barátja, Libaniosz felfogását tekintve inkább az esztétika, mint a vallás embere volt, de ő is elborzadt attól a vandalizmustól, mellyel a gyönyörű templomokat és bálványokat elpusztították.
Julianus teljesen azonosult vallása ügyével. Mind a keresztények, mind a pogányok számára a politeista hagyományt testesítette meg, melynek újjáéledése az ő törekvésein állt vagy bukott. A császár jövendőmondói által irányított perzsiai hadjáratnak a régi isteneket kellett igazolnia mint a katonai siker igaz előmozdítóit, A hadjáratot ostoba módon vezették, nem törődtek eléggé az összeköttetési vonalakkal és a bekerítés veszélyével.

363. június 26-án egy kétségbeejtő küzdelem során Julianust halálosan megsebesítette egy oldalába fúródott lándzsa. Senki sem tudta biztosan, hogyan történt, és nyomban különböző beszámolók terjedtek el. De a legáltalánosabb vélemény az volt, hogy a lándzsa Julianus seregének egyik ügyetlen vagy ellenséges érzületű katonájáé, esetleg a szaracén segédcsapat egyik tagjáé volt. Amikor Julianus holttestét Nisibisbe vitték, az ottani piacon már azt mesélték, hogy a császár szinte öngyilkos módra dobta el életét, amikor rájött, hogy hadserege reménytelen helyzetben van. Öt évvel később Libaniosz a keresztényeket tekintette felelősnek.
Az biztos, hogy a keresztények egyáltalán nem leplezték örömüket, melyet a hitehagyott bukásakor éreztek, és a sajnálat teljesen nyilvánvaló hiánya miatt természetesen nekik tulajdonították a szándékos emberölést, melyet buzgóbbjaik habozás nélkül az antikrisztus zsarnokságával szembeni jogos ellenállásként igazoltak volna. De a számos korabeli beszámoló közül csak Libanioszé az, amely felveti, hogy „talán" egy keresztény ölte meg Julianust; s ezt még ő is csak mint valószínű hipotézist tételezi föl.
A pogány történész, Ammianus Marcellinus a császár halálát egyszerűen tragikus véletlennek tartotta, melyet gondatlanság okozott. Julianus pogány testőrségének egyik tagja szerint a balesetet egy irigy gonosz szellem idézte elő.

A haldokló császár utolsó szavairól is eltérőek voltak a beszámolók, hamar legendák születtek. Az egyik V. századi forrás elég hihető történettel szolgál, mely szerint Julianus sebéből vért fröcskölt fel a napisten felé e keserű szavak kíséretében: „Légy elégedett!" Aküroszi Theodorétosz egy 450-es írásában elsőként közli azt a híres, de valószínűtlen változatot, hogy miközben a császár vérét a levegőbe fröcskölte, azt kiáltotta: „Győztél, Galileai!"
Bár a Julianus-féle pogány újjáéledés bukása súlyos csapást jelentett a régi politeizmus hívei számára, a császár szavai halála után tovább éltek. Leveleit és beszédeit továbbra is széles körben olvasták. Több mint ötven évvel később az alexandriai Kürillosz szükségesnek érezte, hogy hosszú választ írjon Julianus A galileaiak ellen című röpiratára.

A pogányok emlékezetében Julianus eszményi szentként maradt meg. Emlékbeszédében (mely 365 vége felé hangzott el) a szónok Libaniosz azt állította, hogy Julianus isteni rangot kapott a mennyben, és hogy a jámbor lelkek neki szánt könyörgései már meghallgatásra találnak.


Forrás: Henry Chadwick - A korai egyház Fordította: Ertsey Krisztina, Tornai Szabolcs