logo

XXX Novembris AD

A monarchiánus vita

Viktor pápasága alatt egy másik vita is kitört Rómában, de Iréneusz ebben nem vett részt, talán meg is halt, mire az utóhatása a Rhône völgyének lévő egyházközségeibe eljutott. Ez volt az úgynevezett „monarchiánus vita", amely Jusztinosz és az apologéták logoszteológiája elleni lázadással kezdődött. Jusztinosz az isteni logoszt bátran az Atya mellett létező „másik Istennek" nevezte, azzal a magyarázó jegyzettel, hogy „úgy értem, számszerűen, de nem az akarat tekintetében".
Jusztinosz vitába szállt a hellenizált zsidókkal, akik szerint az isteni logosz csak abban a kifinomult értelemben különbözik Istentől, ahogy a nap és a napfény között gondolatilag különbséget teszünk, és azt hangsúlyozta, hogy sokkal megfelelőbb az egyik fáklyáról meggyújtott másik fáklya analógiája, mert ez helyesen szemlélteti a logosz függetlenségét (a későbbi teológia Órigenésztől kezdve a hüposztaszisz szakkifejezést használta).

Az efféle szavak nyugtalanságot váltottak ki. A gnoszticizmussal való küzdelem során az egyik központi kérdés az volt, hogy van-e egynél több végső alapelv. Az ortodoxok kitartottak amellett, hogy a teremtő Istenen kívül nincs más alapelv, nincs vele egyenrangú ördög, nincs egyképpen örökkévaló anyag, csak egyetlen monarchia. Jusztinosz stílusa úgy látszott, károsan hat erre a felfogásra, és nem igazán védhető a kétistenhit vádjával szemben.
Az antiokheiai Theophilosz, akinek szavait Iréneusz hálásan vette át, óvatosabban beszélt Isten értelméről és bölcsességéről úgy, mint a teremtés érdekében kinyújtott két kézről. Theophilosz használta elsőként Istennel kapcsolatban a triász kifejezést, de kézanalógiájából egyértelműen kitűnik, hogy ez a pluralitás a sokkal alapvetőbb egységhez képest másodlagos. Iréneusznál a Fiúnak és a Léleknek egymást követő küldetése van a megváltás isteni tervében, és a triász e terv megvalósulásában nyilvánul meg.

Alogoszteológia monarchiánus kritikusai előtt két út állt. Vagy azt mondhatták, hogy Isten, aki a világot teremtette, oly mértékben testet öltött Jézusban, hogy semmilyen különbség nem állapítható meg a Fiú és az Atya között (hacsak a Fiú név nem Krisztus fizikai testét vagy ember voltát jelenti, az Atya pedig a benne rejlő isteni Lelket); vagy azt mondhatták, hogy Jézus olyan ember volt, mint a többi, csak abban különbözött, hogy Isten lelke lakozott benne abszolút és egyedülálló módon.
Az utóbbi nézet nagymértékben alátámasztható volt a szinoptikus evangéliumokkal, de komoly ellenvetések is érték, melyeket már Jusztinosz vértanú megfogalmazott. Ő kitartott amellett, hogy Krisztus nem pusztán ember volt, hanem Isten is; születésekor a mágusok (napkeleti bölcsek) hódoltak neki, és nem vonható kétségbe, hogy a szent életének jutalma az isteni rangra emelés.
Jusztinosz úgy fogta fel az evangéliumi történetet, mely szerint az Űr „gyarapodott bölcsességben", hogy tudása mindig megfelelt elért fejlődési fokának. Megkeresztelték, nem mintha neki szüksége lett volna rá, hanem értünk. Valóban Szűz Máriától született, és szűzi születése abban különbözik minden pogány analógiától, hogy itt szó sincs semmiféle istenapaságról.

A II. század második felében, amikor Szent János evangéliumának tekintélye az egész egyházban megszilárdult, a Jusztinosz által felhozott fenti érvek elsöprőnek bizonyultak. De még mindig nyitva állt az út az előző változat előtt is, amely szerint az Atya és a Fiú egy és ugyanaz, pusztán az elnevezésekben van különbség, ugyanannak a személyes lénynek különböző aspektusait jelölik. Ezt a nézetet hirdette Rómában a III. században egy bizonyos Szabelliosz, akinek élete és gondolatai valójában oly kevéssé ismertek, hogy paradox dolog a nevét eme teológia állandó címkéjéül használni, legalábbis a görög keleten.
Nyugaton általában ezt a fajta felfogást „partipasszianizmusnak" nevezték a viták során, vagyis olyan tannak, amely szerint az Atya szenved. Újkori könyvekben ugyanezt a tant gyakran modalizmusnak hívják, amely eszerint az Atya, a Fiú és a Lélek ugyanannak a lénynek a különböző módozatai, talán a megváltás isteni tervének megvalósítása érdekében betöltött egymást követő, ideiglenes szerepek, de semmiképpen sincs megfelelőjük az Isten végső természetében, mivel a három név pusztán jelzőként szolgál.

Rómában Viktor utóda, Zephyrinus (198-217) alatt éleződött ki a vita. Szabelliosz a római közösség egyik végletét képviselte. A másikat Hippolütosz védelmezte, aki leszögezte, hogy az Atya és a logosz két külön „személy" vagy proszópon. (Hippolütosz csak a megtestesült Istenre alkalmazta a Fiú nevet, a preegzisztens Istenre nem.) Közöttük állt Callixtus diakónus, mintegy a középutat képviselve, aki - ha hihetünk Hippolütosznak - fiatal korában a császári házban rabszolgája volt egy vagyonos kereszténynek, és egy bankot irányított, amelybe az egyház tagjai tettek óriási összegeket. De az ifjú Callixtusnak anyagi gondjai támadtak, és gazdája sikkasztásért felelősségre vonta.
Az egyház tagjainak közbenjárására a megalázó büntetés elmaradt, s később a zsinagógától egy buta csínnyel hitelt szerzett, ezért bevádolták a városi prefektus előtt, és a szardíniái bányákba küldték. Amikor Marcia, Commodus császár ágyasa sikeresen járt közben az érdekében, így a keresztények érdekében másokkal együtt szabadon engedtek. Zephyrinus püspök alatt a Catacumbas nevű hely közelében levő új temető felügyeletével bízták meg.
Hippolütosz beszámolójában nem igazán tiszteletre méltónak mutatta be Callixtus szerepét a hitvitában, de valószínűleg sok mindent kell Hippolütosz iránta érzett bizalmatlanságának és ellenszenvének tulajdonítanunk. Hippolütosz szerint Callixtus úgy különítette el álláspontját Szabelliosz elfogadhatatlan nézeteitől, hogy elismerte az Atya és Fiú közötti tényleges különbséget; e különbség azonban azt jelentette, hogy az Atya a Fiúban lakozó isteni Lélek megnevezése, a Fiú pedig Jézus emberi teste. Callixtus nyilvánosan elítélte Hippolütosz nézetét mint merő két-istenhitet.

217-ben Callixtus követte Zephyrinust Róma püspöki székében. Hippolütosz rémülten úgy érezte, képtelen egy ilyen emberrel közösséget vállalni, és hogy legrosszabb balsejtelmei válnak valóra, különösen akkor, amikor Callixtus azt kezdte hirdetni, hogy - mivel az egyház előképének értelmezett Noé bárkája, melyben tiszta és tisztátalan állatok is voltak - az egyház akkor jár el helyesen, ha megbocsát azoknak is, akik a keresztség után estek bármilyen bűnbe. Sőt elismerte a felsőbb osztályba tartozó nők és alsóbb társadalmi helyzetű férfiak házasságát is, amely a római jog szerint súlyos büntetéseket vont maga után.
A monogám ágyasság elismerése fontos bizonyítéka az ekkor élt római keresztények társadalmi helyzetének, de nem bizonyítható az a feltételezés, hogy egynél több ilyen eset fordult elő. Hippolütosz még abban az évben (217) szakított Callixtus közösségével, és talán már saját független gyülekezetének írta Az apostoli hagyomány című egyházi rendtartását, amely értékes bizonyítékokat tartalmaz a liturgia korai fejlődésére. Talán szintén saját csoportja rendelte meg azt a szobrot, amelynek talapzatára feljegyezték legfontosabb munkáit. A szobor alsó részét 1551-ben találták meg, és ma a vatikáni könyvtárban áll.

A monarchiánus vita nem ért véget a Callixtus javasolta elégtelen formulákkal, és ilyen vagy olyan formában továbbra is nyugtalanságot keltett az egyházban a III. század során. A monarchianizmus legyőzésének igénye vezette az Afrikában élő Tertullianust Praxeasz kis-ázsiai monarchiánus elleni röpiratának megírására, aki azzal is sértette Tertullianust, hogy igen ellenségesen viseltetett a montanizmussal szemben. Befolyásával megakadályozta, hogy a római egyház a legkisebb mértékben is elismerje az új próféciát.
Tertullianus szerint Praxeasz két dologban is az ördögöt szolgálta: „Elűzte Paraklétoszt és keresztre feszítette az Atyát." Tertullianus az Iréneusz által javasolt gondolatot követi, amikor az Atya, a Fiú és a Szentlélek hármasságát az isteni terv történelmi megvalósítása pluralizmusaként említi, „Mindhárom egy (unus)" - mondja Tertullianus. De úgy vélte, választ kell adni arra a kérdésre, hogy „három mi?", sőt „egy mi?" Ezért azt a megfogalmazást javasolta, hogy Isten „egy szubsztancia, mely három személyből áll".

Nem könnyű meghatározni a latin substantia és persona szavak pontos jelentését Tertullianus szóhasználatában. Inkább jól képzett szónok volt, mint aprólékos filozófus, és valószínűleg hiba volna terminológiáját szigorú arisztoteliánus rendszerben értelmezni. A sztoicizmus is hatott rá azzal a doktrínájával, hogy az immateriális egyszerűen nem létezik, és kész volt megmagyarázni, hogy az Isten mindhárom „személyben" „lélek", mely úgy tűnik, láthatatlan és megfoghatatlan, de végső soron nem anyagtalan életerő. Így a substantia szó filozófiai használatába materialista felhangot vitt.
A fejében mindig ott motoszkálhatott a görög uszia, vagyis a „lét" kifejezés, hasonlóképpen, mint Hippolütoszéban a persona, melyhez a görög proszópon adhatta az ötletet, s melyet Hippolütosz az Atyára és a Fiúra alkalmazott. Hippolütosz és Tertullianus kortársak voltak, de nem tudjuk megállapítani, hogy hatottak-e egymásra. Tertullianusnál a substantia jellem vagy természet értelemben is előfordul. Krisztusról szólva mondhatta azt, hogy ő egy személy, aki két szubsztanciát egyesít, az istenit és az emberit, amelyek megtartják létük, sőt tevékenységük különbözőségét, miközben egyetlen personaként léteznek.

Praxeasz elleni röpiratában Tertullianus előre meghatározta a latin teológia terminológiáját. O volt az első keresztény, aki latinul írt (bár görögül is ugyanolyan jól tudott, és néhány munkáját görögül jelentette meg az Észak-Afrikában élő, görög ajkú keresztények számára). Hippolütosz volt az utolsó olyan nyugati teológus, aki görögül írt.

A III. század elejéig a római egyház elsősorban a város görög nyelvű lakosságából állt. A III. században, ahogy az egyház tanítása behatolt a felsőbb osztályokba, Rómában a latinul beszélő keresztények lettek többen. A III. század derekán Novatianus római presbiter magabiztos és jól felépített latin nyelvű röpiratot írt A Szentháromságról címmel, amely Tertullianus tanítását foglalta össze, de megtisztította mind a sztoikus materializmustól, mind a montanista rajongástól. Novatianus írásainak higgadt hangvétele azt bizonyítja, hogy a Hippolütosz élénk beszámolójában megörökített heves római viták ekkor már a múlté voltak.

Forrás: Henry Chadwick - A korai egyház Fordította: Ertsey Krisztina, Tornai Szabolcs