logo

XXX Novembris AD

Jeromos és az érettség kezdete

A latin kereszténység a IV. század utolsó negyede előtt még messze volt a görög egyházak fejlettségétől. A magas szintű teológiai kérdésekről még mindig a montanistává lett Tertullianus tájékoztatott a legjobban. A továbbra is hatalmas tekintélynek örvendő Cipriánról a római eukharisztiában különös hangsúllyal emlékeztek meg. Hogy olvasták, bizonyítja műveinek megmaradt listája, amelyet 359-ben állítottak össze Rómában, s amely tartalmazta írásainak terjedelmét is, nehogy a gyanútlan vásárlókkal túl nagy árat fizettessenek az árusok.

A donatizmusnak a szentségi teológiára való hivatkozása, amely annyira elfogadhatatlan volt Rómában, nyilvánvalóan nem homályosította el Ciprián hírét. Ámde teológiai érdeklődése, eltekintve attól, amit az egyházról és a szentségekről írt, elhanyagolható volt. A nyugat sem a szentírástudományban, sem az elméleti gondolkodásban nem tudott olyan eredményeket felmutatni, mint Órigenész.
A legkorábbi latin exegéta, Victorinus poetoviumi püspök, aki a Diocletianus-féle üldözés alatt halt mártírhalált, egyszerű bibliakommentárokat írt a görög minták alapján. Ugyanebben az időszakban a pogány támadás okozta válság két tanulmányt hívott életre a kereszténység védelmében, az egyiket a numídiai Siccában elő Arnobius írta, a másikat pedig, mely minden szempontból jobb volt, Isteni tanítások címmel Lactantius, a nikomédeiai latin professzor, aki egy hát- borzongató röpiratot is írt az üldözők rettenetes haláláról. Ezen írások egyike sem tekinthető számottevő és erőteljes teológiai műnek. Az ariánus vita hatására nyugaton mélyebb gondolatok születtek az alapvető kérdésekről.

A IV. század ötvenes éveiben a Constantius által Kis-Ázsiába száműzött limonumi Hilarius megtanulta, hogyan kell elmagyarázni a tájékozatlan latin világnak egy bonyolult vitát. Ugyanekkor Rómában Marius Victorinus, újplatonista filozófus, akinek a megtérése 355-ben nagy feltűnést keltett, minden kifinomult szellemi képességét az ariánusok által felvetett, bonyolult logikai kérdéseknek szentelte, és határozottan a nikaiai formula mellett érvelt. A nyugati teológusok fokozatosan egyre nagyobb magabiztosságra tettek szert.

Eleinte a görög keletet utánozták. Ambrus kifejezetten Philónt, Origenészt és Plótinoszt követte, gyakran szó szerint. Az aquileiai Rufinus (kb. 345-410) a fogékony olvasóközönségnek klasszikus görög teológusok műveit fordította, főleg Vazul, Nazianszoszi Gergely munkáit és a kaiszareiai Euszebiosz Egyháztörténetét, melyhez kiegészítést is írt, egészen I. Theodosius haláláig (395) jutva el. Rufinus barátja, Jeromos hasonlóképpen Origenész prédikációinak fordítását adta ki és a kaiszareiai Euszebiosz Krónikáját, melyet szintén kiegészített; Jeromos erőteljes bibliamagyarázatokat is írt, elsősorban Origenészt követve.
Bár Jeromos nem messze Aquileiától született (347), és fiatal korában Rómában tanult, élete nagy részét, 386-tól haláláig, 419- ig görög környezetben töltötte Betlehemben. Mindamellett kritikusan szemlélte a keleti hagyományt, és gyakran feszült volt a kapcsolata a jeruzsálemi görögökkel. A jeruzsálemi liturgiát nem tekintette követendő mintának, szemben sok nyugati zarándokkal.
Betlehemben latin szerzeteseinek tartott egyik prédikációjában bírálta azt a görög szokást, hogy Krisztus születését január 6-án ünneplik december 25-e helyett. A szent helyek nyugati közösségei olyan enklávékban éltek, melyeknek nem sok közük volt a bennszülött keresztényekhez.

Jeromos szellemi világa latin volt. A más nézetet vallók, akik kiváltották megsemmisítő polemikus támadásait, melyeket gyakran a barátait is megbotránkoztató hiperbolákban fogalmazott meg, a nyugathoz tartoztak: Helvidius, aki úgy vélte, hogy az Úr „testvérei" Mária és József fiai voltak; Vigilantius, aki helytelenítette a népi vallásosság bizonyos jelenségeit, a virrasztásokat, a szentek kultuszát a pogányság beszivárgásaiként értelmezte; Jovinianus, aki tagadta, hogy a nőtlenség szellemileg magasabb rendű a házasságnál; Pelagius, aki úgy látszott, kétségbe vonja a kegyelem szükségességét; és mindenekelőtt Rufinus, aki le merte fordítani Origenészt.
Jeromos jól tudott görögül (és héberül is), de nem ismerte közvetlenül a görög irodalom klasszikusait. Másrészt Cicerót, Sallustiust, Lucretiust, Vergiliust, Terentiust, Horatiust és Juvenalist jól ismerte és szerette, erről akaratlanul is számtalan nyomot hagyott írásaiban. Hogy ez egy szerzetesnek megengedhető-e, nem tudta eldönteni.

374 körül, amikor még csak kezdő aszkéta volt, nagyböjtkor megbetegedett, és egy rémálmában a végítélet bírói széke elé vonták, s hallotta a szörnyű ítéletet: „Ciceró-követő vagy, nem keresztény Aszketikus fogadalma hiábavalónak bizonyult. Szégyenkeznie mégsem kellett volna, hiszen írásainak nagy irodalmi értéke valószínűleg hozzájárult ahhoz, hogy a nyugati keresztények józanabbak és magabiztosabbak lettek. Megnyugtató volt, hogy a kor legműveltebb és legképzettebb embere nem görög, hanem közülük való.

A nyugat saját hagyományára való büszkeségét Damasus pápa növelte, aki szorgalmazta, hogy liturgikus keretek között emlékezzenek meg a szentekről és a mártírokról. Róma sírhelyeit hexameterben írt epigrammákkal díszíttette. Kortársa, Ambrus Mediolanumban himnuszokat írt a nagy szentek éves ünnepségeinek szertartásaira. A nyugati egyház ekkoriban egy nagy tehetségű és eredeti lírai költővel is dicsekedhetett, a spanyol Prudentiusszal (kb. 348-405). Őt főleg a spanyol és az olasz nép szentek és mártírok iránti egyre növekvő hódolata ragadta meg.
Ugyanez az érdeklődés jellemezte Sulpicius Severust is, aki azért írt, hogy megmutassa a világnak, Tours-i Márton bátor egyszerűségével a nyugatnak is van már olyan szentje, akinek a csodái egyenrangúak az egyiptomi Nagy Szent Antaléival. Sulpicius barátja, Paulinus, ez a gazdag aquitaniai földbirtokos lemondott a vagyonáról, és 395-ben Campaniában telepedett le a népszerű szent, Nolai Félix sírhelye közelében, akinek a tiszteletére az éves ünnepségre mindig írt egy hosszú verset. Két szent azonban mindnél jobban vonzotta a zarándokokat római sírhelyeikre: Szent Péter és Szent Pál.
Nolai Paulinus minden évben elzarándokolt az ünnepélyes, városi körmenetre, melyet június 29-én tartottak; Ambrus és Prudentius is verssel köszöntötte ezt a római patrónusi ünnepet. E kiváló apostolok és mártírok emlékével a nyugat magabiztosan nézhetett szembe a görög kelet régebbi egyházaival.

Megérett az idő a független latin teológia létrehozására. Jeromos megalkotta a szentírástudományt, de nem volt igazi gondolkodó. Ez a feladat egy fiatal afrikai teológusnak, Ágostonnak jutott, aki mélyreható és átfogó gondolkodói képessége révén nemcsak minden közvetlen kortársát szárnyalta túl, hanem a nyugati kereszténység későbbi eredményeit is.


Forrás: Henry Chadwick - A korai egyház Fordította: Ertsey Krisztina, Tornai Szabolcs