logo

XXX Novembris AD

A donatista szakadás és a kényszerítés kérdése

Hippóban Ágostonnak közvetlenül kellett szembenéznie - úgy, ahogy még soha - a keresztény megosztottság fájdalmasságával; gyötrelmeit pedig nagyfokú felelősségtudata fokozta. A várost a két rivális észak-afrikai közösség osztotta meg, a régi sérelmeket nem feledő donatisták és a katolikusok csoportja.
Az elmúlt majdnem száz év sebeit úgy őrizték emlékezetükben, mintha csak egy nappal korábban szenvedték volna el. A forró numidiai nap alatt semmi sem bocsáttatott meg vagy felejtődött el. Pedig a donatisták és a katolikusok is ugyanazt a hitvallást követték, és ugyanazt a latin Bibliát olvasták.

A donatista templomok csak abban különböztek a katolikusokétól, hogy a donatisták fehérre meszelték a falakat (ennek az lehetett az oka, hogy mereven elutasították az emberi alakok templomfalra festésének újabb keletű gyakorlatát). Ezenkívül a donatisták népszerű ünnepeiket egy kicsit több lelkesedéssel tartották meg, hiszen különösen nagy tiszteletben tartották mártírjaikat, s szerintük a katolikusok ezt nem vették elég komolyan. A művelt felső osztályhoz legalább annyi donatista tartozott, mint katolikus, és ez még inkább megnövelte a két közösség közti feszültséget, mivel a társadalmi és gazdasági tényezők nem játszottak fontos szerepet a megosztottságban. Természetesen nem csak teológiai tényezők hatottak.
A tiszteletre méltó és becsületes donatisták számára kínos volt, hogy a circumcellióknak nevezett, vándorló berber csoportok kegyetlenkedéseikkel „támogatták" ügyüket. Mivel csak idénymunkát végeztek az olajbogyószüretkor, bőven volt szabadidejük, hogy terrorista támadásokat intézzenek a katolikus templomok ellen. A katolikusok számára pedig az volt legalább ennyire kellemetlen, hogy megmagyarázzák azokat a durva módszereket, melyeket 347 körül egy Makariosz nevű katonai parancsnok alkalmazott a donatistákkal szemben (akit Constans küldött elnyomó hadjáratba Afrikába).

Mindkét közösség azt állította magáról, hogy kizárólag ő Krisztus misztikus teste, az üdvösség Noé-bárkája és az Anya, aki nélkül az embernek nem lehet az Atyja Isten. A donatisták állhatatosan követték hősüket, Cipriánt, elvetettek minden szentséget a sajátjukon kívül, így azokat a katolikusokat, akik átpártoltak hozzájuk, „újrakeresztelték" (az ő szempontjukból ez volt az első keresztelés).
A donatisták szerint a katolikusok megalkuvók voltak, és megrontotta őket a karthágói Caecilianus, akit olyan emberek szenteltek püspökké (hangoztatták), akik szentíráspéldányokat és templomi edényeket szolgáltattak ki a nagy keresztényüldözés alatt. Az afrikai katolikusok viszont úgy emlékeztek meg Caecilianusról az eukharisztia ünneplésekor, mint olyan elhunyt szentről, aki közösségük tagja volt. A donatisták szemében ez egyet jelentett azzal, hogy ők is beszennyezik az erkölcsileg és rituálisan tiszta egyházat, melyről Szent Pál hirdette ki, hogy ne legyen rajta folt vagy ránc vagy bármi hasonló.

A katolikusok donatistáknak adott válasza nem csupán abból állt, hogy cáfolták a Caecilianus felszentelői ellen emelt vádak igazságtartalmát. Elutasították azt a szigorú felfogást is, hogy a földi egyház a maga empirikus valóságában szent és kizárólagos közösség. Szerintük inkább olyan, mint Noé bárkája volt, melyben tiszta és tisztátalan állatok egyaránt voltak, vagy mint a példabeszédbeli szántóföld, ahol a búza és a konkoly egymás mellett maradnak az utolsó ítélet aratásáig.
Másrészt azzal érveltek, hogy mivel a donatisták nincsenek közösségben Jeruzsálemmel, Rómával és az Afrikán kívüli egyházakkal, nem mondhatják, hogy ők a katolikus, azaz az egyetemes egyház. Harmadrészt másként értelmezték a szentségeket is.

A donatista (és cipriáni) nézet szerint a szentség érvénye a pap megfelelő helyzetétől függ; csak az egyházon belül kiszolgáltatott szentség érvényes, ha azon kívül szolgáltatják ki, érvénytelen. Ha tehát Caecilianus felszentelői halálos bűnbe estek, nem tartoznak azoknak a mártíroknak az egyházához, akik inkább meghaltak, mint hogy bibliákat és szent edényeket szolgáltassanak ki a rendőrségnek.
Az afrikai katolikusok az arelatei zsinaton (314) azt a tant fogadták el, melyet István pápa védelmezett Ciprián- nal szemben 256-ban, vagyis hogy a szentség nem a papsághoz, hanem Krisztushoz tartozik; tehát érvénye attól függ, hogy az Úr parancsát a vízzel való keresztségre a Szentháromság nevében teljesítik-e. (A középkori skolasztikusok úgy fogalmazták meg találóan a két tan közti különbséget, hogy Ciprián nézete szerint a szentség ex opere operantis érvényes, vagyis a pap érdeme és rangja alapján, István nézete szerint pedig ex opere operato érvényes, vagyis a végrehajtott cselekmény alapján.)

Ágoston István pápa római hagyományát követte, tehát a donatista ke- resztséget fogadta el; de annyiban elismerte a cipriáni felfogást, hogy a szakadárok közt végzett keresztség mindaddig hatástalan kegyelmi eszköz, amíg a megkereszteltet vissza nem veszik a katolikus egyház közösségébe.
A szentségek kiszolgáltatásakor, érvelt Ágoston, a pap cselekménye Istenhez tartozik, aki a felszentelés pillanatában kitörölhetetlen jellel (kharaktér) látta el a papot; ezért a felszentelés független a felszentelt személy erkölcsi és szellemi állapotától, a szentségek hatékonysága pedig nem függ a keresztelő vagy miséző pap vallásosságától, A papnak csak azzal kell tisztában lennie, hogy amikor kiszolgáltat valamilyen szentséget, az az egész egyház cselekedete.

Amikor Ágoston Hippo püspöke lett, a szakadás Afrikában már nyolcvanöt éve tartott, és a két szemben álló közösség belenyugodott az egymás mellett élésbe, a kölcsönös utálatot az időnkénti durvaságok tartották fenn, melyek általában nem voltak tűrhetetlenek. Ágoston úgy érezte, hogy nem lehet tétlenül nézni az efféle patthelyzetet.
A karthágói metropolita által irányítandó zsinatokat kezdeményezett, hogy a katolikus püspökök egyezségre jussanak az egyházfegyelmi kérdéseket illetően, és egységes álláspontot alakítsanak ki a donatistákkal szemben. Ekkor a hatalmi körökben az volt az elfogadott álláspont, hogy újra meg kell kísérelni a más nézetet vallók eltiprását.

A IV. század utolsó évtizede volt a pogányság és eretnekség ellen hozott császári rendeletek virágkora. Nyugaton I. Valentinianus egy ideig türelmi politikát folytatott, de ez kivételes dolognak számított. A birodalomban az emberek nem tehették azt, amit akartak, mint egy liberális demokráciában, hiszen a személyes szabadság alig számított. Újabb meg újabb törvényekkel és rendeletekkel próbáltak megakadályozni mindenfajta társadalmi mozgást, a foglalkozás és a társadalmi helyzet kényszerűen szállt apáról fiúra, mindenütt ott volt a titkosrendőrség (agentes in rebus), s a bíróilag elrendelt kínzások és önkényes kivégzések mindennaposak voltak. Ha a napi politikában ilyen kemény eszközöket alkalmaztak, igazán nem tűnt helytelennek, hogy kevésbé durva, talán csak anyagi károkat okozó és polgári jogokat korlátozó lépéseket foganatosítsanak azokkal szemben, akikről úgy érezték, hogy eltérő vallási nézeteikkel veszélyeztetik a társadalom egységét.

Ágoston eleinte erősen ellenezett minden kényszerítő eszközt a donatistákkal szemben, nem azért, mert úgy gondolta, hogy a császárnak elvileg nincs joga az erőszak alkalmazásához a béke és rend fenntartása érdekében, hanem főleg azért, mert úgy vélte, a hatalom nyomására sokan lesznek sértett látszatmegtérők, akikkel a katolikusok egyszerűen nem fognak boldogulni. Ágostont fokozatosan vették rá véleményének megváltoztatására.
405-től kezdve a kormányzat egyre nagyobb nyomást gyakorolt a donatista közösségre, ami meglepő sikerrel járt, Ágoston pedig egy idő után képtelen volt bármit is felhozni püspöktársainak gyakorlati érvei ellen. Az őszinteség és becsületesség kérdését Istenre bízta. Ágoston tudta, hogy az igazság keresésének bonyolult indítékai között szerepelhet a félelem vagy az önérdek is, melyet a teljes, boldog és önkéntes elfogadáshoz vezető út átmeneti állomásának kell tekinteni. Ezenkívül a büntetések legmagasabb rendű szerepe az erkölcsi nevelés: a szigor és elrettentés javító hatására, ha a vétkes felismerheti a büntetés igazságosságát és jótékony társadalmi célját. És nem azt mondta-e az Úr a példabeszédben, hogy „kényszeríts bejönni mindenkit"? Az efféle érvelés hatására Ágoston nagy nehezen és vonakodva elfogadta a kényszerítés módszerét, és az atyai fenyítés eszközének fogta föl. A császári politika végzetes elméleti igazolása volt ez. A Priscillianus elítélése által kiváltott tiltakozások feledésbe merültek. De legalább a donatistákat sújtó szankciók nem voltak olyan szigorúak. Még éppen megfeleltek Ágoston elvének, hogy elegendő a „megrovás", a fizikai erőszakot kerülni kell.

Jellemző volt Ágostonra, hogy úgy érezte, elméleti igazolást kell találnia arra, ami történt. A donatista-katolikus vita azonban ritkán folyt a mélyenszántó gondolkodás szintjén. Nagyrészt abból állt, hogy mindkét fél vég nélkül a maga véleményét hajtogatta a szakadás okairól. A donatisták a 411 május-júniusában, egy császári megbízott elnökletével tartott nagy karthágói konferencián kaptak utoljára lehetőséget arra, hogy nyilvánosan előadhassák álláspontjukat. A tanácskozás megmaradt jegyzőkönyvei élénk képet adnak a felbőszült résztvevőkről, akiket a nyári hőségben és porban tovább dühített, hogy a donatisták nem voltak hajlandók leülni az „istentelenek" mellé, és ad nauseam (a rosszullétig) vitatkoztak arról, hogy mi történt és mi nem történt dédapáik idejében.
Az olvasót elszomorítja az ülések hiábavalósága és tragikussága, bár a konferenciának voltak komikus pillanatai is. Mindenesetre a hatalomnak előre meghatározott célja volt a tanácskozás összehívásával: igazolni akarta a meddő és ingerült vitának véget vető, erőteljes császári beavatkozást.

412 januárjában Honorius császár egy rendeletével törvényen kívül helyezte a donatistákat, társadalmi helyzetüknek megfelelően különböző nagyságú pénzbírságokat szabott ki rájuk, száműzte papjaikat, és elkoboztatta vagyonukat. A hajthatatlan és felbőszült circumcelliók még egyszer utoljára kegyetlenkedésekkel próbálkoztak, Ágoston pedig belátta, hogy a látszatmegtérések problémája nem olyan aggasztó, mint ahogy korábban gondolta. Nem kellett sok évnek eltelnie, és a viszály, mely olyan régóta megosztotta az afrikai egyházakat, a pusztító idegen betörések miatt ideiglenesen háttérbe szorult.
429-ben az ariánus vandálok, akik 407-ben beözönlöttek Galliába, majd 409-ben Hispániába, átkeltek a Gibraltári-szoroson, és nem kímélték sem a katolikusokat, sem a donatistákat. Ágoston utolsó leveleiben azzal a lelkiismereti kérdéssel foglalkozott, hogy a papság csatlakozhat-e a menekültekhez. Galliában és Hispániában számos város - például Tolosa - püspöke szembeszállt a megszállókkal, és az ellenállás fő szervezője volt; más püspökök viszont elmenekültek a gyilkoló és fosztogató hordák elől. Mit tegyenek az afrikai papok?

Ágoston nem akarta minden kiváló papját elveszíteni a közelgő mészárlásban. Az is világos volt, hogy gondoskodni kell majd azokról is, akik meg akarnának keresztelkedni, vagy utolsó kenetre lenne szükségük, mielőtt a kegyetlen megszállók elvágják a torkukat. Ágoston azt javasolta, hogy néhányan maradjanak, mások pedig menjenek, s a rosszindulatú döntések elkerülése végett, a papok vessenek sorsot. Ő maga Hippóban maradt, hogy bevárja a vandál ostromot, de 430. augusztus 28-án meghalt, mielőtt a barbárok áttörtek volna a védelmi vonalakon.

A donatista közösség, bár megtizedelte a császári hatalom és a vandál támadás, túlélte ezeket a csapásokat, sőt azt is, amikor Iusztinianosz a VI. században visszahódította Észak-Afrikát. Numídiában továbbra is olyan erősek maradtak, hogy 590-ben komoly fejfájást okoztak Nagy Szent Gergelynek, aki különösen ; felháborítónak találta, hogy a helyi hatóságok Afrikában húzódoznak a donatista ellenes törvények bevezetésétől. Száz évvel később azonban a katolikusok is és a donatisták is engedtek az iszlám áradatnak. Maghrebben egészen a XII. századig voltak katolikus keresztények, a donatisták viszont eltűntek a történelemből.

Forrás: Henry Chadwick - A korai egyház Fordította: Ertsey Krisztina, Tornai Szabolcs