logo

XXVIII Novembris AD

Pál, a keresztényüldöző

A kutatók nemigen vitatják Pál keresztényüldözésben való részvételének kronológiáját. Jézus halálát a konszenzus szerint 30-ra teszik; lehetett 29-ben vagy 33-ban, de hozzávetőlegesen ez az időpont. A többi nagyjából kiszámolható adat és Pál leveleinek bizonyos kronológiai referenciái alapján („három év múlva” ezt tettem, „Li2ennégy év múlva” az történt 1. Gál 1:18, 2:1) szinte mindenki egyetért abban, hogy Pál három vagy négy évvel Jézus halála után tért meg. Tegyük ezt az időpontot 33-ra. Ez azt jelenti, hogy Pál a keresztény egyház létezésének első három évében keményen üldözte azt.
Nem tudhatjuk, hogy erőszakos tevékenysége néhány hónapig tartott vagy éveket ölelt-e fel. Továbbá azt sem tudjuk, hol zajlott. A Cselekedetek azt állítja, hogy Jézus halálának helyszínén egész pontosan Jeruzsálemben illetve Damaszkusz környékén volt ekkoriban (ApCsel 8:1-3; 9:1, 2), de ez erősen vitatható.

Ahogy azt már megjegyeztem, Pál állítása szerint, megtérése után nem sokkal „Júdea Krisztusban hívő egyházaiban személyesen ismeretlen voltam” (Gál 1:21). Ez alapján nem valószínű, hogy bárányok közé tévedt farkasként a keresztények között élt volna. Ráadásul azt is kijelenti, hogy nem Jeruzsálemben tért meg, bár a pontos helyszínt nem jelöli meg. Az Apostolok Cselekedeti szerint ez „Damaszkusz közelében” történt meg. Ezek alapján nem tudhatjuk, hogy meddig jutottak el Jézus követői az első néhány év alatt, sem azt, hogy Pál hol hallott róluk először. Azt már nem olyan nehéz megfejteni, hogyan hallott róluk.
Jézus eredeti követői a tanítványok, akik hittek a feltámadásában, és akiket elsők között sikerült meggyőzniük mind zsidók voltak. Új hitüket így elsőként zsidó társaikkal kezdték megosztani. Ez egyben azt is jelentette, hogy az „örömhírt” a zsidó kontextusnak megfelelően terjesztették. Sábát napján a zsidók a zsinagógákban gyülekeztek Izraelben, Szíriában, Kilikiában és a környék többi régiójában egyaránt. Itt mondták meg egymásnak Jézus hívei, hogy ő volt a messiás, aki hónapokkal, illetve pár évvel korábban meghalt, majd feltámadt halottaiból.

Fontos kitérnünk arra is, hogy ez az üzenet miért is vezethetett erőszakos üldözésekhez nem csak Pál esetében, de más, hozzá hasonló elveket valló zsidók esetében is. Ebben a szakaszban még szigorúan belső, vallási testvérharcról beszélünk. A birodalom hatóságai ekkor még nem foglalkoztak az üggyel, lévén nem volt szó törvénytelenségről. Az üldözés vallási ellenszenvből fakadt, ami pedig az üzenet természetéből volt eredeztethető. Az üzenetből, amit Jézus követői az egyszerűség kedvéért hívjuk őket ebben a korai szakaszban is keresztényeknek hirdettek.
A feszültség forrását nem nehéz azonosítani: a keresztények központi ki-nyilatkoztatása volt a fő probléma. Jézus követői ugyanis azt állították, hogy ő volt a messiás. Nyilvánvaló, hogy mi volt ezzel a gond. A messiás nem lehetett olyan férfi, akit keresztre feszítettek. Ahhoz, hogy maradéktalanul megértsük a korai zsidó felháborodást, amit Jézus messiássá való kikiáltása okozott, többszáz év keresztény gondolkodásán és teológiai spekulációján kell keresztülverekednünk magunkat.

A mai keresztények többsége el sem tudja képzelni, miért lehetett olyan nehéz az ókori és akár a mai zsidóknak megérteni, hogy Jézus volt a megváltó, akinek az eljövetelét a Szentírásban megjövendöltek. A bevett keresztény nézőpont egyszerű és világos: a zsidó Szentírás megjósolta, hogy a messiás egy szűz anya gyermekeként Betlehemben születik majd, nagy gyógyító és tanító lesz, és gyötrelmes halált hal mások bűneiért, majd feltámad halottaiból. Ez a zsidók saját Bibliájában is így szerepel. Hogy lehet, hogy nem bírják ezt megérteni? Nem tudnak olvasni?

Természetesen nem minden keresztény gondolkodott így. Aki igen, az már eleve ebben a szellemben olvasta az Ótestamentumot, így természetes, hogy az eljövendő messiásra való utalásokat látja ott is, ahol a zsidók semmilyen messianisztikus próféciát nem észleltek.
A történelem folyamán, valahányszor „Jézus megjövendölésére" mutattak a keresztények az Ószövetségben, a zsidók tagadták, hogy az adott passzus valóban a messiásról szóló jóslat lenne. Sokáig élt például az a keresztény nézet, hogy Ézsaiás próféta Jézus eljövetelére utalt, amikor évszázadokkal a keresztre feszítés előtt azt írta: „Pedig a mi vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze. Ö bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen, az ő sebei árán gyógyultunk meg" (Ézs 53:5, 6). Erre a zsidó olvasók rámutattak, hogy Ézsaiás egyszer sem említi, hogy ezzel a messiásra utalna.
Épp ellenkezőleg, olyasvalakiről ír, aki már túl van a szenvedésen, és ezt a valakit sem hívja messiásnak. Sőt, mi több, ugyanezen könyvének egy korábbi fejezetében meg is nevezi „az Úr szenvedő szolgáját,” aki pedig nem más, mint maga Izráel nemzete, aki az emberek bűne miatt szenvedett (Ézs 49:3).

Pál korában a messiás eljövetelében bízó zsidók nem várták el, hogy a messiás szenvedjen mások bűneiért, és feltámadjon halálából. Sőt, ennek épp az ellenkezőjét várták. A Holt-tengeri tekercsekből tudjuk, milyen követelményeket támasztottak a messiással szemben. A „messiás” kifejezés szó szerinti jelentése „a felkent”. Ez eredetileg Izrael királyára utalt, akit a koronázási szertartáson olajjal szenteltek fel, hogy megmutassák, Isten őt választotta, hogy vezesse népét. Az 1. század folyamán a zsidóknak egy ideig nem volt királyuk, hiszen egy idegen hatalom, Róma uralma alá tartoztak. Sok zsidó ezt szörnyűséges és tarthatatlan állapotnak vélte, és arra számítottak, hogy Isten hamarosan kijelöl egy zsidó királyt, aki legyőzi az ellenséget és szuverén állammá teszi Izraelt. Ö lesz majd Isten hatalmas és magasztos felkentje, a Messiás.
Mások úgy képzelték, hogy a zsidók eljövendő megmentője sokkal kozmikusabb karakter lesz, egy mennyei alak, aki felhőkből alászállva jön el, hogy ítéletet mondjon a gonosz földi királyságok felett, és a helyükbe Isten saját királyságát állítsa. Ezt a királyságot aztán ez a kozmikus bíró vezeti majd, vagy valaki, akit Isten földi helytartójaként megnevez.
Megint mások úgy vélték, hogy Isten országának eljövendő uralkodója egy nagyhatalmú pap lesz, akit Isten bíz meg azzal, hogy helyesen és erélyesen tolmácsolja az ő törvényeit, az Úr nevében vezesse Izráel népét, megszabadítva őket az idegen erő elnyomásától.

A fenti elképzelések sokban különböznek, de az eljövendő messiással kapcsolatban mégis van egy közös pont. Egy nagyszerű és hatalmas alakot képzeltek el, aki erejével legyőzi majd Izrael ellenségeit, és vezeti majd Isten népét, az ígéret Földjén álló szuverén állam vezéreként.
És ehhez képest ki volt Jézus? Egy elítélt bűnöző. A nép szemében egy jelentéktelen és viszonylag ismeretlen apokaliptikus prédikátor a birodalom legeldugottabb csücskéből. Élete vége felé maroknyi követőjével, zarándokként érkezett Jeruzsálembe, ahol aztán összetűzésbe került a törvénnyel, dicstelenül elfogták, elítélték és halálra kínozták bűnei miatt. Ö lett volna a messiás? A messiás pont nem ilyen.
Okkal feltételezhetjük, hogy élete során Jézus követői közül sokan gondolták, hogy ő lesz a messiás. Reményeiket erőszakosan és ellentmondást nem törően rombolta porrá vezetőjük kivégzése (elvégre az igazi messiást nem végezhették ki csak úgy). Azonban a követői közül néhányan úgy vélték, hogy Jézus halála után hatalmas csoda történt, és Isten feltámasztotta Jézust, aki aztán megtért a mennyországba. Ez az elképzelés megerősítette korábbi várakozásaikat: Jézus csakugyan Isten kiválasztottja volt! Ö volt a felkent! Ö volt a Messiás!

Az előzőleg porrá zúzott remény újbóli felélesztése arra késztette Jézus korai követőit, hogy járjanak utána a csodálatos jelenségnek a vallási igazság végső forrásában, a Szentírásban. Itt találtak fejezeteket, amelyek valakinek (egy-egy erényes személynek vagy Izrael egész népének) a szenvedését, majd Isten általi felmagasztalását taglalták. Ezek közé tartozott többek között a fent említett idézet Ézsaiástól.
Jézus követői azt állították, hogy a szóban forgó fejezetek az eljövendő messiásra vonatkoztak, azaz Jézus eljövetelét hirdették. Számukra ez volt az „örömhír" Jézus volt a messiás, de nem az, akit mindenki várt. Feltámasztásával Isten megmutatta, hogy Jézus halála sokkal nagyobb megváltást hozott, mint amire bárki számított. Jézus nem azért jött, hogy felszabadítsa Isten népét az idegen hatalom elnyomása alól; azért érkezett, hogy elhozza nekik az örök életet. Ezt hirdették a legelső keresztények.

Az ügybuzgó farizeus Pál szemében mindez eretnekség volt. Irtózatos és veszedelmes blaszfémia a Szentírás és Isten ellen egyaránt. Ennek a botrányos prédikálásnak megálljt kellett parancsolni. Nem tudjuk pontosan, hogy Pál milyen eszközökkel próbálta ezt elérni, mivel sajnos nem ír saját keresztény üldöző tevékenységéről.
Az Apostolok Cselekedetei megemlíti, hogy „sorra járta a házakat” és „elhurcolta”, „fogságba vetette” az embereket (ApCsel 8:3). Ez egészen biztosan kizárható: nem tudunk zsidó börtönök létezéséről, és okkal feltételezhetjük, hogy a római hatóságok sem pazaroltak cellahelyeket különböző zsidó szektásokra, akik valamiféle bizarr igét hirdettek.

Évekkel később Pál utal rá, a fejezet elején idézett soraiban, hogy megtérése után öt alkalommal kapott „egy híján negyvenet” (2Kor 11:24). Ez egy, a zsinagógákban kimért büntetésre utal: ha a zsidó vezetők istenkáromlás bűnében vétkesnek találtak valakit, az illetőt félholtra korbácsoltatták. A negyven korbácsütést túl súlyosnak találták, így a legmagasabb kiszabható büntetést harminckilenc csapásban határozták meg. Ha Pál valóban részesült efféle büntetésben márpedig ebben nincs okunk kételkedni -, az azt jelenti, hogy a zsidó vallással szembeni vétségen kapták. Ebből levonható a következtetés, miszerint ő maga is hasonló büntetéseket oszthatott ki másoknak, mielőtt áttért volna. Ha így volt, máris értelmet nyer az az állítása, hogy amikor „üldözte Isten egyházát” azt „könyörtelenül” tette (Gál 1:13).
Pontosan Pál eredeti, ádáz keresztényellenessége az, ami megtérését annyira meghökkentővé és jelentőssé teszi. Nem csupán annyi történt, hogy rájött, hogy talán túl elhamarkodottan ítélt, vagy jobban át kellene gondolnia a dolgot. Az egész életét feje tetejére állító, szédítő erejű hátraarc volt. A hit, amely ellen oly ádázán küzdött, rabul ejtette és mindent az ellenkezőjére fordított, amit valaha gondolt nem a zsidó vallásról, és a hitéről, hanem a keresztények által messiásnak hívott férfiról. Bármi okozta is ezt a teljes fordulatot, az nem csak Pál életét változtatta meg, hanem az egész emberi történelem folyamat is új mederbe terelte.


Forrás: részletek Bárt D. Ehrman A kereszténység diadala című munkájából (Fordította: Beke Ádám)