logo

IX December AD

Térítés és kényszerítés - A keresztény birodalom hajnala (bevezetés)

A 4. században ugrásszerűen nőtt a keresztények száma. Az ebben az időszakban végbemenő áttérések az egyház létszáma 2-3 millióról 30 milliósra duzzadt nem jelentik azt, hogy a kereszténység növekedésének mértéke tovább fokozódott volna. Épp ellenkezőleg, lelassult. A növekedés mértéke főleg azért lassulhatott le, mert minél többen csatlakoztak a valláshoz, annál kevesebben maradtak, akiket át lehetett még téríteni. Ezzel együtt, a növekedés ütemének csökkenése mellett is egyre könnyebb volt új híveket szerezni. Egyre egyszerűbb volt kereszténnyé válni. Constantinus uralkodásával megszűntek az üldözések. Az áttérés immáron nem volt életveszélyes döntés. Épp ellenkezőleg, a császár maga is hűséget fogadott az egyháznak; nap mint nap egyre többen csatlakoztak a kereszténységhez; templomok épültek; és az arisztokrácia tagjai is kezdtek áttérni.
Az új vallási meggyőződés olyan előnyökkel kecsegtetett, hogy hamis áttérésekre is akadt példa. Constantinus életrajzírója, Euszebiosz is említ olyanokat, akik a keresztényeknek szánt előnyökből akartak részesülni, és csakis ezért tértek át (Constantinus élete, 4.54.2). A pogány szónok, Libaniosz amellett érvelt, hogy a kényszerített áttérések fantomkeresztényeket szültek: „Ha [a keresztények] azt állítják, hogy valaki kényszerből tért meg, és magáénak vallotta az ő nézeteiket, ne feledd, hogy ez csak látszólagos megtérés lehet, nem valódi. Az ő térítettjeik valójában nem lettek új emberek csak azt mondják magukról, hogy azok lettek". (Beszédek 30,28) Ambróz, Milánó püspöke pedig olyan pogányokat emleget, akik azért választották a kereszténységet, hogy jobb esélyük legyen az általuk meghódítani kívánt keresztény nőknél.

Az áttérések zöme azonban kétségtelenül valódi volt. A legtöbben azért fordultak a kereszténységhez, mert meggyőzte őket annak üzenete, és várták a keresztény Isten által megígért jutalmat. Ha egy család áttért, akkor a gyerekeiket is keresztényként nevelték, és családon belül, értelemszerűen már nem volt szükség újabb térítésekre. Ez igaz volt a legtöbb, Constantinus utáni császári családra is, kezdve az ő fiaival és örököseivel, akik már csecsemő koruk óta keresztények voltak.
A Constantínust követő császárok unokaöccse, Iulianus kivételével nyilvánosan elköteleződtek a keresztény Isten felé, hirdették az új vallást, és egyre sűrűbben léptek fel a tradicionális pogány kultuszok és azok áldozati szokásai ellen. Azonban nem volt egyetlen meghatározott pillanat, amikor a világ egy csapásra megszűnt volna pogánynak lenni, hogy azután mindenki, kivétel nélkül keresztényként éljen tovább. A birodalom lakóinak többségében nem tudatosult, hogy épp egy monumentális változás kellős közepébe csöppentek, sem az, hogy élet-halál harcot vívna egymással a két tábor, ahol a pogányság léte a tét.
A 4. század végéig az emberek többsége még mindig pogány volt, és sokan azt követően is pogányként éltek. A lakosság többségének a teológiai kérdések és a vallásos hűség valószínűleg nem voltak annyira fontosak, jóllehet, a hatalom birtokosainak, így a császárnak is, nagyon lényeges volt.

Még a nagy hatalmú elit köreiben is rendkívül változatos vallási meggyőződésekkel találkozhattunk, mind pogány, mind keresztény részről. A késő ókor történelmét kutató Peter Brown állítása szerint még a 390-es években is igaz volt, hogy „a politeizmus a kelet-római társadalom minden szintjén vezető szerepben maradt."
Valóban: ha a pogányok, nem verték nagy dobra hitüket, általában békében élhettek, és elkerülték a zaklatásokat, annak ellenére, hogy ekkorra már törvények tiltották szokásaikat, és előfordultak erőszakos megnyilvánulások is velük szemben. De ahogy a pogányok kénytelenek voltak átadni a vezetést a keresztényeknek, főleg a kormányzat felsőbb köreiben, ahogy a keresztény császárok, Constantinushoz képest egyre vehemensebben fejezték ki vallási nézeteiket, a törvények valóban elkezdtek megjelenni, és az erőszak is felütötte a fejét.


Forrás: részletek Bárt D. Ehrman A kereszténység diadala című munkájából (Fordította: Beke Ádám)