logo

IX December AD

Az utolsó pogány császár

Iulianus azért úszhatta meg a hercegek mészárlását, mert akkoriban mindössze hatéves volt. II. Constantius potenciális utódjaként tekinthetett rá, és gyámsága alá helyezte. Az elkövetkező 18 évben Constantius elrejtette a fiút a nyilvánosság elől mindvégig ügyelt rá, de azért viszonylagos távolságban tartotta őt. Iulianus fiatalkorának nagy része, valamint taníttatása elszigeteltségben telt.
355-re a Galliát fenyegető barbár betörések egyre nagyobb gondot okoztak, ám II. Constantius a birodalom keleti végén, a perzsák elleni védekezéssel volt elfoglalva. így hát a teljesen tapasztalatlan Iulianust Caesarrá nevezte ki, és őt bízta meg a nyugati probléma megoldásával. Későbbi írásaiban Iulianus azt állította, hogy címével nem járt valódi hatalom, de ez nem tűnik igaznak. Ellenkezőleg, bár valóban híján volt a harctéri tapasztalatnak, a könyvekből sok mindent magába szívott. Meglepő, de ez a tudás valóban hasznára vált. Hosszasan tanulmányozta Julius Caesar hadjárataihoz fűzött kommentárjait, és az ott látottakat eredményesen használta fél.

358-ra Iulianus vitézsége mindenki előtt nyilvánvaló lett, és a gyanakvó Constantius figyelmét sem kerülte el, aki ezután még inkább szemmel tartotta unokatestvérét, nehogy annak harctéri sikerei politikai ambícióba csapjanak át. Kettejük kapcsolata 360-ban romlott meg végképp. II. Constantiusnak egyre súlyosabb gondokat okoztak a perzsák, miközben a nyugati helyzet jelentősen enyhült. A császár megparancsolta unokaöccsének, hogy csapatainak harmadát, vagy akár a felét is, helyezze át keletre.
A nyugati seregek, amelyek nagy része gall katonákból állt, nem repestek az örömtől a parancs hallatán, és augustus.szá kiáltották ki parancsnokukat. Az nem világos, hogy ez spontán és váratlan húzás volt-e részükről ahogy azt Iulianus később állította -, vagy a caesar maga alakította így a dolgokat. Mindenesetre a közfelkiáltás híre Constantiushoz is eljutott, így a két vezér közötti ellentét pattanásig feszült, sőt, el is pattant. A polgárháború maradt az egyetlen megoldás. Iulianus seregével útnak indult, hogy megütközzön unokatestvérével, de a sors közbelépett, amikor II. Constantius 44 éves korában váratlanul meghalt.

Iulianus a következő hat hónapot, immár császárként Konstantinápolyban töltötte, majd kilenc hónapon át boldogtalanul és gondoktól űzve Antiókhiában állomásozott, mielőtt a perzsák ellen indult volna. A harcokban hamar elesett, így mindösszesen csak 19 hónapig állhatott a birodalom élén. Ugyanakkor elmondható, hogy eseménydús 1,5 év volt ez, főleg a pogány-keresztény kapcsolatok szemszögéből. Trónra lépésekor Iulianus kijelentette, hogy évekkel korábban pogány hitre tért. (A tény, hogy a pogányságot ekkorra már önálló hitként azonosította, bizonyítja, hogy mekkora változások zajlottak le az évek során.)
Egyik fő céljaként tűzte ki, hogy visszaállítja a hagyományos pogány áldozati gyakorlatokat a birodalom egész területén. Ehhez viszont el kellett nyomnia a virágzó keresztény mozgalmat.
Nem tudjuk pontosan, miért vált Iulianus a pogány hagyományok ilyen szenvedélyes hívévé.

Annyit tudunk, hogy tanulmányai során a keresztény irodalom olvasása mellett mohón falta a pogány klasszikusokat is, és vonzotta az ezekben lefestett erkölcsi világ. Ennél is jobban befolyásolhatta döntését a keresztényekkel való rossz tapasztalata is. Elvégre megrögzötten keresztény unokatestvére, II. Constantius az összes férfi rokonát kegyetlenűl megölette. Bizonyos értelemben Iulianus pogány elkötelezettsége egy mai szemmel is ismerős indíttatásra vezethető vissza: szerinte az istenek „megjutalmazzák a fáradozásainkat, ha nem vagyunk restek.” Ö pedig semmi szín alatt nem volt rest.
Uralkodása kezdetén kinyittatta a pogány templomokat, visszaállította a pogány rítusokat és általános vallási türelmet hirdetett. Pozitív tetteinél azonban sokkal nagyobb visszhangot váltottak ki a kereszténységgel szemben hozott döntései. Nem állt szándékában üldözni a keresztényeket, nem akart senkit bebörtönözni vagy vértanúvá tenni, jobban ismerte a történelmet annál, hogy újra elkövesse annak hibáit, de megnyirbálta az elődei által a keresztényeknek tett engedményeket, és számos, az egyházat segítő intézkedést visszavont. Egyes döntései kevésbé voltak látványosak.
Ariánus elődje, II. Constantius több keresztény vezetőt száműzött, aki nem állt be az általa preferált ariánus nézetek mögé. Iulianus ezeket a papokat visszahívta. Ez a lépés nem feltétlenül a vallási tolerancia jegyében született: sőt, épp az egyház gyengítését kísérelte meg elérni azzal, hogy a korábban vehemensen ellenzett vezetőket visszahelyezte azokba a közösségekbe, amelyek tagjai korábban elkergették őket. A megosztott keresztény egyház sokkal kevesebb gondot jelentett a pogányságnak, mint egy egységes front.

Sokkal nagyobb port kavart az az intézkedése, hogy visszavonta a keresztény papság privilégiumait, amelyeket még Constantinustól kaptak: ennek értelmében a klérus tagjai többé nem mentesültek a civil életben való részvételtől, és vagyonuk egy részét a helyi közügyekre kellett áldozniuk. Ez a lépés egyszerre két igényt elégített ki: egyrészt gyengítette az egyházi elitet, mivel forrásaik jó részét elszívta tőlük, illetve megerősítette a városok kormányzatait. Emellett az egyház tőkéjének egy részét a helyhatósági kincstárakba helyezte át. Iulianus esetenként megtagadta a keresztény vezetőket is megillető igazságszolgáltatást.
361 decemberében, Alexandriában a pogány hordák meggyilkoltak egy György nevű ariánus püspököt. A keresztények tiltakozni kezdtek, de Iulianus nem volt hajlandó megbüntetni a tetteseket, és az okát sem titkolta: úgy vélte, György „az istenek ellensége volt." Iulianus nem rendelte el a keresztény vezetők halálát, de nem is ellenezte azt.

A legalattomosabb húzása talán a 362. június 17-én kiadott ediktuma volt, amelyben megtiltotta a keresztény oktatóknak, hogy a pogány klasszikusokat tanítsák a tanítványaiknak. A császár logikája szerint senki sem taníthatott olyasmit, amiben nem hitt; továbbá úgy vélte, a keresztények nem elég képzettek a klasszikusok tanításához, mivel nem voltak hozzá kellően erkölcsösek. A keresztény oktatók válaszút elé kerültek: vagy elismerik a pogány isteneket, vagy lemondanak. Ez a megoldás elsőre jóindulatúnak tűnhet, valójában azonban rendkívül ravasz volt.
A keresztények az ediktum értelmében nem taníthattak grammatikát, retorikát és filozófiát. Ez azt jelentette, hogy az arisztokrácia következő nemzedékét kizárólag pogány oktatók nevelték volna fel. Az ókorkutató Glen Bowersock megállapítása szerint, „Iulianus pontosan tudta, mit csinál. Egy generációnyi idő alatt a birodalom felső, tanult rétege ismét pogánnyá vált volna.”

Hogy növelje a pogány hagyományok vonzerejét, Iulianus változásokat sürgetett elsősorban a kereszténység legnagyobb erősségét, a társadalmi szerepvállalást próbálta meglovagolni. „Nem vesszük észre, hogy mi segíti leginkább az ateizmus [azaz, a kereszténység] gyarapodását? Az idegenek iránti emberség, a holtak eltemetése, és az emberi élet méltóságának tiszteletben tartása. Ezeket, véleményem szerint, mi magunk is megfelelően elláthatjuk.” Iulianus vendégházakat nyittatott a városokban, és ingyen búzát és bort osztott a szegényeknek. Ezek az intézkedések nem csak a császár jó szívéből fakadtak. így próbálta meg visszahódítani az embereket a pogány vallásokra, egyszersmind igyekezett megtizedelni általuk a keresztényeket.

Az ókori irodalom számos elveszett kincse közé tartozik az a könyv, illetve valószínűleg könyvsorozat, amelyet maga lulianus írt a kereszténység ellenében. A mű A galileaiak ellenében címen ismert, és sajnálatos módon csak egy későbbi keresztény szerző, Alexandriai Cirill révén maradt fenn belőle néhány részlet, amelyeket Cirill igyekezett megcáfolni. Iulianus igazán jó helyzetből támadhatta a keresztényeket, azok teológiai nézeteit és Szentírásukat, hiszen ő maga is keresztény nevelést kapott, és aktívan részt vett az egyház ügyeiben, még akkor is, amikor politikai okokból titkolnia kellett, hogy a lelke mélyén már rég pogány volt. Azonban már pogány császárként is jól tudta, hogy célszerűbb szavak és érvek mentén támadni a kereszténységet, mint a fizikai üldözés kíméletlenségével. Nagybátyjától, Constantinustól megtanulta, hogy nézeteit meggyőzéssel kell célba vinnie, nem pedig erőszakkal. Utódai erről már másként vélekedtek.


Forrás: részletek Bárt D. Ehrman A kereszténység diadala című munkájából (Fordította: Beke Ádám)