logo

IX December AD

A tolerancia védelmében

A Constantinus előtt üldözéstől szenvedő keresztények több ízben is kérlelték pogány ellenfeleiket, hogy gyakoroljanak némi toleranciát velük szemben. Tertullianus a 2-3. században még a vallásszabadságot hirdette. Karthágó kormányzójához, Scapulához szóló levelében azt írja: „Mindenkinek azonban emberi jogán és szabadságán múlik, mit tart, az egyik vallása nem árt, nem használ a másikénak. De nem is a vallás kikényszerítése a vallás feladata (...) Ezért, ha minket az áldozat bemutatására kényszerítetek, semmit sem nyújtotok isteneiteknek" (Scapulához 2).
Máshol arra inti pogány vetélytársait, hogy ne sértsék meg az emberi szabadságot azzal, hogy „elveszitek a vallás szabadságát és megtiltjátok, hogy valaki maga válassza meg a vallás szabadságát. (...) Senkinek nincsen ínyére, még az embernek sem, ha valaki ímmel-ámmai, akarata ellenére tiszteli" (Védőbeszéd, XXIV).

A védőbeszédek azonban süket fülekre találtak. Évekkel később fordult a kocka, immár a keresztények voltak hatalmon, és vissza is éltek azzal, kényszerítve a pogányokat, hogy hagyják el hagyományos vallásaikat. Ekkor a pogány értelmiségen volt a sor, hogy toleranciáért folyamodjanak. A nagyszerű szónok, Themistius (317-388) több mint harminc éven át kiemelkedő szerepet játszott a római kormányzatban, II. Constantius uralkodásától egészen Theodosiusig. Amellett, hogy a keresztény császárok bizalmi emberének számított, Themistius nyíltan pogány nézeteket vallott, és a szabad vallásgyakorlást hirdette.
Themistius fennmaradt beszédeinek egyike 364. január 1-én hangzott el, Iovianus császár trónra lépésekor. A birodalom épp ekkor köszönt el története utolsó pogány uralkodójától. Ezt persze akkor még Themistius nem tudhatta. Azt viszont igen, hogy lovianus keresztény volt, és számíthatott a pogányellenes lépésekre. Beszéde részben arra épült, hogy az ilyen nem kívánt eseményeknek elejét vegye. Ebben azzal érvel, hogy az új császárnak tudnia kell, hogy „egy király nem erőltethet rá mindent az alattvalóira. Egyes ügyek kívül esnek a kényszerítés határain, lévén magasztosabbak annál, hogy fenyegetés és parancsszó felérhessen hozzájuk. Ilyen az erényesség és, mindenek előtt, az istenek tisztelete”. (Ötödik beszéd, 67 b-c)

Az erényről és a helyesnek vélt vallásról tehát még egy császár sem rendelkezhet törvényekkel. Themistius érvei szerint mindenkinek természetes vágya, hogy vallásos legyen, de fontos, hogy mindenki „az egyéni hajlamok függvényében választhassa meg annak módját" (68a). A kínzás nem változtatja meg a személy istenről alkotott véleményét, sem az égi hatalom imádásának módját.
Az sem igaz, hogy csakis egyetlen út vezet az igazsághoz. A vallások ehelyett úgy működnek, mint a versenyfutás, amelyben a résztvevők ugyanahhoz a versenybíróhoz akarnak eljutni, de mind más útvonalon teszik ezt. Ennek a feltételezett versenynek a szabályai szerint ez a különbözőség megengedett, még akkor is, ha egyes útvonalak rövidebbek és gyorsabbak a többinél. „így ráébredünk, hogy ugyan csak egy versenybíró van, aki hatalmas és igaz, de a hozzá vezető utak számosak.”
A toleranciáért folyamodó kérelmek az elkövetkező években egyre sűrűsödtek. Amikor a fiatal Gratíanus császár 382-ben eltávolíttatta a római szenátus épületéből Victoria istennő oltárát, a pogány értelmiségiek ismét felzúdultak. Az oltár már több mint négy évszázad óta díszítette a szenátust, még maga Augustus császár állíttatta uralkodása kezdetén. A hagyományok szerint a szenátorok a terembe lépve egy egyszerű áldozatot mutattak be, így bízva sikerükben.

A 4. század végén, a keresztény szenátorok már értelemszerűen nem éltek ezzel az áldozati rituáléval. Az ő nyomásuknak engedve, Gratianus elrendelte az oltár eltávolítását, ez pedig megdöbbentette a pogány tradicionalistákat, akik úgy érezték, hogy ezzel újabb csorba esett a szabad vallásgyakorlásukon.
Leghangosabban egy római államférfi és szónok, Symmachus szólalt fel. Gratianus halála után Symmachus rögtön utódjához, II. Valentianushoz fordult, és kérvényezte az oltár visszaállítását. Symmachus felhívta a császár figyelmét, hogy a rómaiak ősi vallási szokásai hosszú ideje a hasznukra váltak. „Ti legjobb uralkodók, a haza atyjai, tekintsétek éveim számát, amelyet a jámbor szokások ápolásával értem el. A magam módján akarok élni, mert szabad vagyok. Ez a kultusz késztette az egész földkerekséget arra, hogy nekem engedelmeskedjék, ezek a szentélyek űzték el Hannibált a falaktól, a gallusokat a Capitoliumtól (...) Ezért kérünk türelmet atyáink istenei számára. Amit mindenki tisztel, annak kell lennie az Egyetlennek. Ugyanazokra a csillagokra nézünk, egy égbolt borul fölénk, egy világ vesz körül mindnyájunkat. Mit számít, hogy milyen úton keresi ki-ki az igazságot? A titok túlságosan nagy ahhoz, hogy csak egyetlen út vezethessen hozzá..."

A legtöbb keresztény vezető püspökök és állami tisztviselők egyaránt, egészen a császárig homlokegyenest ellentétesen gondolkodott erről. Az ö vallásuk a kezdetektől fogva arra épült, hogy csak egyetlen igazság létezik. Egy helyes út volt, az összes többi rossz irányba vitt. Csak egy út vezethetett el Istenhez, mégpedig az, amelyik az ortodox keresztény hittételeket követte. Léteztek, persze, keresztények, akik úgy vélekedtek, hogy a vallás személyes ügy és a hit nem kényszeríthető rá másokra.
A többiek ugyanakkor teljes intoleranciával viseltettek a különbözőség bármilyen formájával szemben, akár a zsidók, pogányok vagy más keresztények követték el azt. A probléma nem szűnt meg egyhamar, a keresztény egyház pedig egyre több és több hatalomra tett szert, míg végül a nyugati világ legnagyobb hatalmú intézményévé vált, és sok-sok évszázaddal túlélte a Római Birodalmat.


Forrás: részletek Bárt D. Ehrman A kereszténység diadala című munkájából (Fordította: Beke Ádám)