logo

IX December AD

A kereszténység, mint államvallás

Amikor Iulianus egy, a perzsák ellen rosszul előkészített és még pocsékabbul megvívott csatában életét vesztette, 361. június 26-án, egyik tábornoka, Iovianus lépett a helyére, Iovianus, és az őt követő összes római császár keresztény volt. Utódai közül sokan meglehetősen vehemensen nyilvánították ki a kereszténység iránti elkötelezettségüket, és a tradicionális pogánysággal szembeni ellenállásukat. Talán 1. (Nagy) Theodosius volt mind közül a legerélyesebb, aki 379-395 között uralkodott, és aki különböző okokból és megfontolásokból államvallássá tette a kereszténységet.
Theodosius édesapját szintén Theodosiusnak hívták, és Valentinianus császár alatt a hadsereg egyik parancsnoka volt, de 376-ban államellenes bűnök miatt halálra ítélték. Két évvel később fia a hadsereg egyik legfőbb parancsnoka, majd 379-ben augustus lett. A többi császárhoz hasonlóan uralkodása nagy része hadjáratokkal telt, ám a mi érdeklődésünket most a kereszténység iránti szenvedélyes elkötelezettsége köti le. Mire elfoglalta a trónt, a kereszténység már hatalmasra duzzadt, a hívek egyre csak özönlöttek az egyházba. Theodosius azt akarta, hogy folytatódjon ez a trend.
Uralkodása kezdetén elrettentő intézkedést hirdetett a pogányságra visszatérők ellen: a keresztény hitüket elhagyó aposztaták nem készíthettek végrendeletet. Ennek értelmében a keresztényből lett pogányok nem hagyhattak utódaikra semmilyen evilági tulajdont. Azok az aposztáták, akik már készítettek végrendeletet, meg kellett, hogy semmisítsék azt (Codex Theodosianus, 16.7.1; Kr. u. 381-es törvény).

Theodosius törvényben tiltotta az áldozatokat, a jóslást, és az ezekre a célokra használt templomok látogatását (Codex Theodosianus, 16.10.7, 381). Az addigi legátfogóbb törvényben pedig így rendelkezett: „Senki sem szennyezheti be magát áldozati állatokkal; nem mészárolhat le ártatlan áldozatokat; senki sem mehet a szentélyek közelébe, nem járhat a templomokban, és nem hódolhat halandó kezek által formált képmások előtt, ellenkező esetben vétkezik az isteni és emberi törvények ellen” (Codex Theodosianus, 16.10.10, 391) A törvény továbbá kikötötte, hogy a pogány templomokban zajló szertartásokon részt vevő bírák 15 font arany megfizetésére kötelezendők; a konzuli rangban lévő kormányzók és személyzetük hasonló esetben 6 font aranyat kötelesek befizetni.
Alig két évvel később az összes pogány kultuszt betiltották, még otthon is tilos volt a hagyományos vallások gyakorlása. „Senki, tartozzon bármilyen osztályba, bármilyen rendbe (...) nem áldozhat fel ártatlan áldozatokat élettelen képmások oltárán. Otthonának titkos rejtekében sem hódolhat tűzzel, borral vagy illatokkal a házi szellemek előtt. Tilos fáklyát, füstölőt égetni vagy koszorúkat aggatni a genius, a penates, vagy a lares tiszteletére.” A büntetés szigorú volt vagyonelkobzás, jelentős pénzbírság -, és a törvénytelenségek felett szemet hunyó bírák gyengekezűségét is komolyan szankcionálták: 30 font aranyat kellett befizetniük (Codex Theodosianus, 10.10.12).

A birodalom vallási élete szempontjából hasonlóan fontos volt, hogy a ke-reszténység mely ágát pártfogolta Theodosius. Egyes elődeivel ellentétben hevesen ellenezte az ariánus kereszténységet, és a niceai zsinaton győzedelmeskedő ortodox kereszténységet preferálta. Ezzel összhangban uralkodása kezdetén a következő törvényt hozta: „Akaratunk szerint a Kegyelmességünk alá tartozó népek a Péter apostol által a rómaiakra hagyományozott vallást kötelesek követni (...). Ennek értelmében, az apostoli hitvallás és az evangélikus doktrína értelmében, az Atya, a Fiú és a Szentlélek egyistenségében hiszünk, akiket egyenlően magasztalunk és akik együttesen alkotják a Szentháromságot.” (Codex Theodosianus, 16.1.2) A birodalomban tehát hivatalosan is a niceai ortodox lett a törvény. Ez pedig szintén nem kedvezett a pogányoknak.

Azt gondolhatnánk, hogy egy ilyen törvény egyszer s mindenkorra rendezi a kérdést. A birodalom keresztény lett, mégpedig niceai keresztény. Bizonyos értelemben ez igaz is volt, de a mindennapi valóság másként festett. Újra és újra láthattuk már, hogy a római törvények nem úgy működtek, mint korunk fejlett országaiban, ahol a nemzeti törvénykezés mindenkire egyformán érvényes, és a kilátásba helyezett büntetéseket mindenhol azonos módon hajtják végre.
A Római Birodalom hatalmas kiterjedésű volt, és minden régió, provincia, város, vagy kisebb közigazgatási egység olyan hatékonysággal működött, ahogy tudott. Nem voltak nemzeti szervek, amelyek kihirdették, törvénybe iktatták, vagy végrehajttatták volna a császár rendelkezéseit. Sok törvényt soha nem hajtottak végre, míg másokat meglehetősen rendszertelenül juttattak érvényre, az idő és a hely függvényében.

Továbbá, ahogy azt mind a pogány, mind pedig a keresztény szerzők hang-súlyozták, lehetetlen volt, hogy törvényi úton szabályozzák az alattvalók személyes vallási meggyőződését. Theodosius idejében a birodalom legtöbb lakója még mindig pogány volt. A pogányok, ha alkalmuk volt rá, továbbra is folytatták hagyományos gyakorlataikat. Nincs bizonyítékunk arra, hogy a pogányokat tömeges áttérésre kényszerítették volna. Ez felveti a kérdést, amire a keresztény vezetőknek kellett választ találniuk: megkíséreljék-e a kényszer alkalmazását? Érdekes látni, hogy kontextustól függően mennyire másként közelítették meg a problémát.

A 4. század elején a keresztények szinte teljesen egyöntetűen a teljes vallásszabadságban hittek, és az apologétákhoz hasonlóan, ellenezték, hogy a pogány állam rájuk kényszerítse vallási nézeteit. A század vége felé már találkozhatunk olyan hangokkal is, amelyek a vallásszabadság ellen szólnak, és amellett érvelnek, hogy az államnak kötelessége lenne erővel rábírni a pogányokat, hogy azok akaratuk ellenére is a kereszténységet válasszák. Nem ez volt az utolsó eset, hogy egy csoport hirtelen megváltoztatja álláspontját egy nagy horderejű kérdésben, amikor végre hatalomra kerül.


Forrás: részletek Bárt D. Ehrman A kereszténység diadala című munkájából (Fordította: Beke Ádám)