logo

IX December AD

A keresztény intolerancia terjedése (Összefoglalás)

A kereszténység történetében a 4. század hozta messze a legnagyobb átalakulást. 303-ban Diocletianus háborút hirdetett a keresztény egyház ellen, és a történelem legnagyobb keresztényüldözését rendelte el. 312-ben Constantinus császár maga is keresztény hitre tért, majd 313-ban ő és társcsászára Licinius kihirdették a mind a pogányokra, mind a keresztényekre vonatkozó szabad vallásgyakorlást. 325-ben Constantinus Niceában összehívta a püspököket, akik néhány csekélynek tűnő, ugyanakkor mégis fontos teológiai vitában fontos határozatokat hoztak.

341-ben II. Constantius meghozta az első, pogány kultikus gyakorlatokat tiltó törvényeket. 361-ben a pogány Iulianus került a császári trónra, ám uralkodása mindössze 19 hónapon át tartott, így eredménytelenül próbálta visszaszorítani a kereszténységet, és visszaállítani a pogány vallások uralmát. 363-ban Iovianus követte őt, és ettől kezdve soha többé nem állt pogány császár a birodalom élén.
391-392-ben a megrögzött ortodox keresztény Theodosius törvénytelennek nyilvánította a pogány szokásokat, és gyakorlatilag államvallássá tette Rómában a kereszténységet. A birodalom fennállása során nyugaton 456-ig, míg keleten a 15. századig mindvégig meg is maradt a kereszténység, mint hivatalos vallás. A kereszténység a nyugati civilizáció valaha volt legnagyobb és leghatalmasabb intézményévé vált.

A kereszténység terjeszkedésével egyre fokozódott az íntolerancia. Ez olykor kifejezetten csúnya erőszakkal, elnyomással és kényszerítéssel járt. Természetesen a keresztények nem voltak egyedül az intoleranciájukkal. A század elején ők maguk is szenvedtek az erőszakos kényszerítéstől. Azt is hiba lenne kijelenteni, hogy a keresztények többsége intoleráns volt. A legtöbben kizárólagos vallási nézeteket vallottak, úgy hitték, egyetlen Isten létezik, és csakis egyféle teológiai hitrendszer fogadható el (jóllehet, az egyházon belül megoszlottak a vélemények arról, hogy mit takar ez a hitrendszer). Az igazsághoz tehát csak egyféle út vezethetett. Azonban, ahogy az korábban a zsidókra is igaz volt, sok keresztény esetében ez a kizárólagosság nem jelentette azt, hogy rá akarnák erőltetni a hitüket másokra.

A 4. század végére a birodalom fele keresztény volt. A keresztény ügy elő-menetelének győzelmi narratívája fényes diadalként ünnepelné ezt a tényt. Ugyanakkor fontos észben tartani, hogy a birodalom másik fele még mindig nem volt keresztény. A zsidók a teljes lakosság 5-7 %-át tették ki, a maradék továbbra is pogány volt. Az esetenkénti keresztény erőszak ellenére az emberek zsidók, pogányok, keresztények többnyire békében éltek egymás mellett. Hiba lenne azt gondolni, hogy Theodosius törvényei amelyeket többek között Maternus Cynegius vezetésével szórványosan sikerült betartatni végérvényesen megtörték volna a pogányságot, és a hagyományos vallások minden követője rejtőzködésre kényszerült volna ezek után.

Épp ellenkezőleg, ahogy a Princeton Egyetem történésze, Peter Brown is számos publikációjában kifejtette: a pogányok és a keresztények a 4. és 5. század során viszonylagos békében éltek egymás mellett, és képesek voltak együttműködni. A császári kormányzat magasabb szintjein egészen biztosan ez volt a helyzet, főleg, hogy a birodalomnak a vallási ügyeken túl is megvoltak a maga égető gondjai. Egyrészt működtetni kellett az államot. Ehhez bevételekre volt szüksége, el kellett fojtania a belső lázongásokat, és meg kellett védenie a határokat.
A birodalom vezetői politikusok voltak, akik felismerték, hogy a hatékony kormányzáshoz kompromisszumokra van szükség. Brown szavaival élve, ha a vágyott célok eléréséről volt szó, ezek az uralkodók pontosan értették „a lehetőségek művészetét. Ezek a célok a legfelső elit tagjai számára lényegében ugyanazok voltak, függetlenül attól, hogy pogányokról vagy keresztényekről beszélünk-e. Valójában Brown és más tudósok is arra a megállapításra jutottak, hogy a tanult és uralkodó osztályhoz tartozó keresztények sokkal közelebb álltak pogány társaikhoz, mint az alacsonyabb osztálybeli, tanulatlan keresztényekhez.

Mégis, hiába nem beszélhetünk nagymértékű kényszerítésről, nem hallgathatjuk el, hogy a keresztények száma ugrásszerűen megnőtt. Ugyan nem voltak szervezett, katonai támadások, hogy minden egyes pogány szentélyben rajta üssenek a nem keresztényeken, azonban a pogány gyakorlatokat tiltó törvények és alkalmankénti erőszakos megnyilvánulások tagadhatatlanul léteztek. És bár rövid távon az efféle kényszerítés szinte semmilyen hatással nem volt a hagyományos vallások gyakorlására, könnyen belátható, hogy hosszabb távon igenis megtették a hatásukat. A kereszténységgel ellentétben a pogányságot soha többé nem nyilvánították „törvényesnek" egy-egy rövidebb üldözést követően. A birodalom élén keresztény császárok váltogatták egymást, alattvalóik pedig egyre nagyobb számban tértek át.

Egyes helyeken bezárták a pogány templomokat. A kultikus szobrokat le-rombolták, megcsonkították, megszentségtelenítették és közönséges művészi alkotássá tették. A legfontosabb lépés az volt, hogy a hagyományos vallások többé nem részesültek pénzügyi támogatásban. Ez részben annak volt köszönhető, hogy a keresztény vezetésű kormányzat visszavonta azt, de ennél is fontosabb, hogy a legfelső rétegben egyre többen tértek át. A helyi pogány kultuszokat szinte minden esetben a helyi pogány arisztokraták pénzelték. Ahogy a római vezetés felső rétege kereszténnyé vált, úgy vándoroltak át a forrásaik is az egyházhoz.
A hagyományos vallások összeomlását nem csak a hívek elvesztése hozta közelebb, de a pénzügyi stabilitás megszűnése is, miközben a keresztény egyház szó szerint exponenciálisan növekedett. A pogány vallások elpusztításához nem volt szükség a keresztény intolerancia erőszakos tetteire. A pogányság halála természetes úton jött el, ahogy elapadtak a forrásai, és a közvélemény fokozatosan elpártolt tőle.


Forrás: részletek Bárt D. Ehrman A kereszténység diadala című munkájából (Fordította: Beke Ádám)