logo

IX December AD

A keresztény intolerancia megnyilvánulásai

A vallási erőszak kérdésében a keresztények hivatkozhattak a Szentírás soraira, ahogy azt Firmicus Maternus és mások is tették, így gyakran idézték az Exodus 34:13, 14 tömör parancsát: „Sőt romboljátok le oltáraikat, törjétek össze szent oszlopaikat, és vágjátok ki szent fáikat! Ne imádj másik istent, mert az Úr, akinek Féltőn-szerető a neve, féltőn szerető Isten.” A pogányok szerencséjére, a Mózes ötödik könyvének 17. fejezetében álló előírásokat csak ritkán teljesítették, és a bálványimádókat a legtöbb esetben nem végezte ki a közösség. Azonban a pogány szokásokat így is ellehetetlenítették, templomaikat bezárták, kultikus szobraikat lerombolták. A pusztítás nem volt általános, de akadt rá bőven példa. Az erőszakos megnyilvánulásokat egyes esetekben az állami hivatalnokok követték el, de gyakoribb volt, hogy egyszerű helyi keresztények éltek frissen szerzett jogaikkal, jól ismerve a felsővezetés vallási irányultságát.
Nemrég született, megvilágosító és egyben lelombozó tanulmányában Toels Kristensen számos példán keresztül mutatja be a keresztények pogány helyekkel és tárgyakkal szembeni erőszakosságát. Különösen érdekes egy 1904-es epheszoszi ásatásból származó felirat, amely a város védőistenének, Artemisznek a szobrán olvasható. „A démoni Artemisz hamis képmását lerombolva, Demeász állíttatta annak helyébe az igazság jelét, tisztelegve a bálványt elűző Isten, és Krisztus halhatatlan szimbóluma, a győzelmet hozó kereszt előtt.”

Ez az egyébiránt ismeretlen férfi, Demeász tehát ledöntötte az istennő szobrát, és keresztre cserélte, amely később nem tudott ellenállni az idő vasfogának. Vajon azt gondolhatta, hogy a szobor ledöntésével megfoszthatja az istennőt annak hatalmától? Hogy ezzel elűzte a démont? Artemisz szobrait Epheszosz-szerte megcsonkították, Artemisz nevét pedig eltávolították a feliratokról. Kristensen szerint „Demeász a korszakra jellemzően reagált, a képmások és felíratok eltüntetése pedig bevett módszer volt a pogánysággal való szakításra és a keresztény jelképek bevezetésére.
Számos kultikus szobrot nem egyszerűen csak ledöntöttek, de szisztematikusan megrongáltak, méghozzá egyes testrészeik megcsonkításával. Ezek a csonkítások egyértelmű üzenetet hordoztak. A szobor szemeinek, füleinek, szájának, és orrának eltávolításával a keresztények szemléletesen mutatták be, hogy a pogány istenek nem látnak, nem hallanak, nem beszélnek és nem is érzékelnek semmit. A kezeket letörték, demonstrálva, hogy az isten tehetetlen; a nemi szerveket szintén eltávolították, bemutatva, hogy nem lehetnek termékenyek sem. Az efféle csonkítások mögötti eszmerendszer a bibliai időkből ered. A héber Bibliában az áll, hogy „A pogányok bálványai ezüstből és aranyból vannak, emberi kéz csinálmányái. Van szájuk, de nem beszélnek, van szemük, de nem látnak, van fülük, de nem hallanak, lehelet sincs szájukban" (135. zsoltár)

De a keresztény támadások nem csak a rombolásban nyilvánultak meg. A bálványok helyébe új dolgok kerültek. Demeász egy keresztet rakott Artemisz helyére. Olykor a megcsonkított szobor homlokára keresztet véstek, így a pogány bálvány Krisztus tanúja lett. Hasonlóan jártak el a szent épületekkel is. Az Artemisznek szentelt epheszoszi templom helyére a keresztények felépítették saját templomukat, így „Anatólia egyik legtöbbre becsült pogány szent helye” is az ő birtokukba került.
Máskor a szobrokat egyszerűen megszentségtelenítették, elvitték őket a szent helyeikről, és egyszerű művészeti tárgyként alkalmazták, ahogy azt Constantinus is tette az ő Új Rómájában. A keresztény Prudentius (349-413) így énekelte meg a dolgot:

Áldozati vértől tisztán
Csillog majd a márvány oltár,
S az istenként tisztelt szobrok
Csak elnémított bronzalakok.

A pogányok szent helyei és tárgyai elleni erőszak Theodosius alatt még ádázabbá vált. A pogányok szokásai és templomai ellen hozott törvényeit ugyan lehetetlen volt birodalmi szinten végrehajtani, mégis meghozták a kívánt hatást a császári intézkedések és a helyi szintű erőszak fellángolásai révén.
Császári szinten a leghíresebb Theodosius egyik magas rangú tisztségviselőjének, a hispániai Maternus Cynegiusnak a hadjárata volt, aki a keleti provinciákat járta, és sorra záratta be a templomokat. Cynegiusnak nem volt kidolgozott terve; egyszerűen felkeresett néhány fontos helyet és a hadsereg segédletével bezáratta vagy lerombolta az ott talált szentélyeket.

Szórványos akcióinál sokkal jelentősebb volt az általa teremtett precedens. Egyes kutatók szerint az ő uszító tevékenysége vezetett a pogány szónok, Libaniosz által is sokat szidott népi erőszakhoz. Az összeverődött helyi csoportok gyűlölettel teli fellépése sokkal pusztítóbbnak bizonyult, mint a hivatalos birodalmi intézkedések.
Ez Libaniosz fennmaradt beszédeinek egyikéből tudható, amelyet Theodosiusnak címzett. Ebben arra kéri a császárt, hogy állítsa meg a portyázó szerzeteseket, akik sorra dúlják fel a szentélyeket, és nyomukban csak pusztítást hagynak. A fékezhetetlen, iskolázatlan, talpig feketébe öltözött keresztények bosszút esküdtek a pogányok szent templomain:

„Ez a fekete köntösbe burkolózó banda, amelynek tagjai többet zabáinak, mint az elefántok, és a nagy vedelések közepette soha nem hagyják abba himnuszaik éneklését, (...) bunkókkal, kövekkel és vasrudakkal felszerelve a templomokra törnek, és akár puszta kézzel is nekiesnek az épületeknek. Szörnyű dúlást rendeznek, leszakítják a tetőt, összedöntik a falakat, lebontják a szobrokat és szétzúzzák az oltárokat. A papok, ha csak pisszenni mernek, a szobrokkal együtt halnak. Ha egy templomot elpusztítottak, máris a következőre támadnak, majd még tovább állnak, így halmozzák zsákmányukat, a törvény ellenében cselekedve”. (Beszéd 30.8-9)

A szerzetesek nem csak a tulajdonokat rongálták meg: „Le sem merem írni, hányakat gyilkolnak meg felkeléseik során, szégyent hozva nevükre”. (30.20.) De a legnagyobb kárt a szent helyekben tették: „Birtokról birtokra járnak, és egymás után törlik el a föld színéről a szentélyeket, ezek az arcátlan, erőszakos, irigy és zabolátlan bitangok” (3.21.) „Az elnyűtteknek vigaszt nyújtó szentélyeket kicsit, nagyot egyaránt mind a földdel teszik egyenlővé” (30.24)
Egyéb forrásainkból tudhatjuk, hogy a fosztogató-pusztító szerzetesek nyomában rögtön feltűntek a keresztény püspökök, hogy átvegyék a pogányok szent helyei feletti ellenőrzést, és ott helyben, azonnal felszenteljék őket. Az epheszoszi Artemisz templom mellett, az achaeai Pánhellén templomok is hasonló sorsra jutottak, amelyek nevükhöz híven nem csak a helyi közösséget szolgálták ki, hanem az egész görögséget. A legtöbb ilyen szent hely a 3. század végén még a pogány ünnepségek otthona volt, ám alig kétszáz évvel később, Amelia Robertson Brown szavai szerint, „már minden főbb achaeai szent helyen állt legalább egy keresztény bazilika."

A pogányok szent helyeinek keresztény kisajátítása olykor még kíméletlenebb gyalázkodásokkal járt. Erre példa a gázai Zeusz-templom, amelynek 402-es lerombolása után Porphüriosz püspök a templom maradványaiból kövezte ki az új keresztény templom átriumát, hogy ne csak a keresztény hívek, de a kutyák és a disznók is azon járjanak. Porphüriosz életrajzírója szerint „ez még mélyebb fájdalmat okozott a bálványimádóknak, mint templomuk felgyújtása.
A fájdalmakat átélő bálványimádók, mint Libaniosz is, tiltakozhattak ugyan, de ez szinte sohasem vezetett eredményre. Az 5. század elején, a legnagyobb presztízsű, Karthágóban álló pogány templomot is keresztény templomnak szentelték fel, mire a pogányok heves tiltakozásba kezdtek. A császári hivatalnokok erre válaszul teljesen lerombolták az épületet.


Forrás: részletek Bárt D. Ehrman A kereszténység diadala című munkájából (Fordította: Beke Ádám)