logo

XXVIII Novembris AD

Plinius keresztényüldözése

Az első részletes lejegyzés a római hatóságok keresztényüldözéseiről előrevetíti, mi zajlott a későbbi években. A történteket az ifjabb Plinius, Bithünia kormányzójának kora 2. századi leveleiből ismerhetjük. Ifjabb Pliniust nagybátyja, idősebb Plinius nevelte, aki hasonlóan ismert római tisztségviselő és író volt, neve leginkább természettudományos írásairól és halálának körülményeiről ismert.

A Vezúv Kr. u. 79-ben bekövetkező kitörésekor idősebb Plinius a tengeren próbálta menteni a csapdába esett embereket, de végül ő maga is kora legkatasztrofálisabb természeti csapásának áldozata lett. Unokaöccse a távolból írta le a vulkán kitörésének jellegzetességeit, és ezen kívül is sok mindent feljegyzett az utókornak. írásai tízkötetnyi levélben maradtak fenn, ami az egyik legbővebb, leginformatívabb és legérdekesebb ókori levélgyűjtemény.
A tizedik könyv egy 61 levélből álló levelezést tartalmaz, amelyet Plinius Traianus császárral folytatott Kr. u. 110-113 között. Számunkra különösen fontos a 96. és a 97. levél: előbbi Plinius egyetlen, a keresztényekről és az ellenük alkalmazott törvényi fellépésről szóló levele, a második pedig a császár nagyon rövid válasza.

Plinius azért ragadott tollat, mert felfigyelt a keresztény csoportokra, és nem volt biztos benne, hogy mi a megfelelő eljárás velük szemben. Nyilvánvalóan nem létezett keresztények elleni „törvény” és nem volt hivatalos eljárási rend sem, amit követni kellett volna, máskülönben Plinius nem fordult volna a császárhoz. Tudta, hogy valamit tennie kell, de nem volt biztos benne, hogy mit. Ahogy azt levele elején írja, „Uram, alapelvnek tekintem, hogy minden kétes ügyet eléd terjesszek. Mert hiszen ki tudna jobban eligazítani bizonytalanságomban, vagy segíteni tájékozatlanságomban? Keresztények ügyében folytatott törvényszéki eljárásokon még sohasem vettem részt; ezért nem is tudom, mit és milyen mértékben büntessek vagy akár nyomoztassak”.
Tudjuk, hogy korábban is voltak már keresztények elleni eljárások, de ezek viszonylag ritkán fordultak elő. Plinius, magas rangú római tisztségviselő mivolta ellenére, soha nem vett részt hasonlóban, és nem is tudta, mit von maga után az ilyesmi. Azt kérdezi a császártól, hogy tekintettel kell-e lennie a keresztény hívő életkorára, beismerés esetén ejthetik-e a vádat, illetve, hogy a kereszténység miatt kell-e büntetni vagy a konkrét bűntett miatt, amelyet a kereszténység nevében követtek el?

Ezután elmagyarázza, hogy törvényes szabályozás híján miként kezelte az ügyet. Ha valakit megvádoltak azzal, hogy keresztény, és elé vezették, Plinius megkérdezte tőle, hogy igaz-e a vád. Ha a vádlott kereszténynek vallotta magát, felhívta a figyelmét, hogy büntetés vár rá, ha kitart hite mellett, és még két lehetőséget adott, neki, hogy megtagadja kereszténységét. Aki harmadszor is kitartott vallása mellett, azt kivégeztette a birodalom hatalmával szembeni makacsságáért. Azokat a keresztényeket, akik bizonyítani tudták római polgárságukat, Rómába küldte, hogy az ottani törvények szerint járjanak el velük szemben.
A keresztény név jelentése, és hogy miért is volt ez főbenjáró bűn, Plinius részletesebb leírásából derül ki. Ha valaki azt vallotta, hogy nem keresztény, annak be is kellett bizonyítania ezt az állítását. A vádlottak az istenek bálványai és a császár képmása előtt voltak kötelesek tömjén és boráldozatot bemutatni, valamint káromolniuk kellett Krisztus nevét. Aki ezt megtagadta, kétségtelenül keresztény volt, és kivégezték. Aki engedelmeskedett, szabadon távozhatott.

Okos próbatétel volt, és az is kiderül belőle, hogy miért volt büntetendő önmagában a keresztény név. Azok, akik őszintén kereszténynek vallották magukat, elutasították az istenek és a császár imádatát, azaz nem követték a Róma által elfogadott kultikus gyakorlatokat. Ez veszélyes és büntetendő magatartás volt, Plinius pedig tudta, hogy derítheti ki egyértelműen, hogy valaki keresztény-e vagy sem. A nem-keresztényeknek nem lehetett ellenvetésük a hagyományos kultuszokban való részvételben, míg a hithű keresztények inkább a halált választották.
Így aztán felmerült a kérdés, hogy mi legyen azokkal a keresztényekkel, akik nem tartottak ki nézeteik mellett. Mi a teendő, ha valaki korábban bevallottan keresztény volt, de azóta elhagyta a hitét? Plinius úgy döntött, hogy az ilyen személyek nem bűnösök, ezért büntetlenül elengedhetők. Ez rendkívül érdekes fejlemény, ugyanis azt jelenti, hogy a kereszténység különbözött az összes többi bűncselekménytől. Ha valaki, teszem azt, gyilkosságot követ el, nem kérheti a felmentését arra hivatkozva, hogy jelenleg épp nem öl meg senkit, és később sem fog. A gyilkosság, a többi bűntettel egyetemben, az elkövetés után büntetendő volt. A keresztények esete azonban merőben más volt. Ha valaki egykor keresztény volt, az nem számított bűnnek. Ha jelen pillanatban keresztény volt, az viszont igen. Aki visszakozott és visszatért a hagyományos vallásokhoz, azt felmentették.

Plinius logikáját később más római hivatalnokok is követték. Ez a logika a vallási szertartásokon alapult. Ha valaki elutasította a hagyományos isteneket, az nem csak az adott személy magánügye volt. Társadalmi és politikai vetületet is kapott a dolog, elvégre az istenek katasztrófákat idézhettek elő, ha a közösség nem megfelelően hódolt előttük. Az olyan közösség, amelyik megtűrt maga között olyanokat, akik valamilyen nem tradicionális kultuszt követtek, és elutasították a közösség vallási életében való részvételt, komoly fenyegetésnek voltak kitéve. Akik azonban felismerték tévedésüket, többé nem jelentettek már veszélyt, és ezzel okafogyottá vált a további erőszakos kényszerítés. Az istenek örültek, a vezetők örültek, a közösség örült. Nem volt szükség büntetésre.
Levelében Plinius azzal folytatja, hogy a kihallgatások során fontos információkra tett szert a keresztények szokásairól és szertartásairól. Szavaiból nem csak az derül ki, hogyan zajlottak a keresztények gyűlései, de arra is utal, hogy mivel vádolták meg őket rendszeresen és alaptalanul.
Plinius azt írja, hogy a keresztények napkeltekor összegyűltek, és az istennek hitt Krisztus tiszteletére himnuszokat énekeltek. Esküt tettek arra, hogy nem lopnak, nem rabolnak, nem követnek el házasságtörést, nem szegik meg esküjüket, és nem tagadják meg a rájuk bízott letét visszafizetését. Ha ezzel végeztek, szétszéledtek és később újra összegyűltek, hogy elfogyasszák Plinius szerint „közönséges és ártatlan lakomájukat”

Ezek a keresztény cselekvéseket leíró sorok kézenfekvőnek és banálisnak tűnhetnek, pedig távolról sem azok. A 2. századi keresztény írások alapján könnyen kiolvashatjuk a sorok között, hogy mire gondolt valójában Plinius. Lényegében azt állítja, hogy a keresztény vallási szertartásokról keringő mendemondák alaptalanok. A fejezetben később láthatjuk majd, hogy a keresztényeket vad éjszakai rituálékkal amelyek során züllött erkölcstelenség, gyermekgyilkosságok és kannibalizmus dúlt vádolták. Plinius semmi ilyesmit nem talált. A keresztények esküvel kötelezték magukat arra, hogy a szokásosnál is erkölcsösebbek lesznek, és teljesen átlagos ételeket ettek nem pedig csecsemőket rendszeres ünnepeik alkalmával.
Olybá tűnik, Plinius elsőre nem hitt saját értesüléseinek. Talált két szolgálólányt, diakonisszát, akikből kínvallatás árán kívánta kiszedni az igazságot. Aromái antikvitásban azt hitték a mi gondolkodásunkkal merőben ellentétesen hogy az ember csakis extrém kínzás hatására mond minden esetben igazat. A rabszolgákkal szembeni törvényi eljárás során ráadásul kifejezett elvárás volt a kínvallatás. Plinius tudni akarta az igazságot. Azonban a megkínzott szolgák nem tártak fel semmilyen botrányt csak „ostoba, határtalan babonaságot”.

Mindazonáltal Plinius hangsúlyozza, hogy ez a babona igenis jelentős gondokat okozhat. „Mindenféle korú, mindenféle társadalmi osztálybeli emberek, férfiak és nők” érintettek, és a kultusz igencsak elterjedt: „Nemcsak a városokban, hanem a falvakban és a tanyákon is elharapódzott ennek a babonaságnak a ragálya.” A helyi pogány templomok szinte teljesen elnéptelenedtek, és az áldozati húsra sincs igény. Ezt a helyzetet azonban Plinius intézkedései orvosolni tudták. Közbelépése nyomán a templomok újra benépesedtek, és a húspiacok is fellendültek.
Plinius jól láthatóan a császár jóváhagyására vágyott, és ezt egy rövid válasz formájában meg is kapta. Traianus nem idéz fel egyetlen császári törvényt sem az esettel kapcsolatban ez pedig a legegyértelműbb bizonyíték arra, hogy nem is létezett ilyen törvény, hiszen ha valaki, a császár nyilván tudott volna róla. Épp ellenkezőleg, Traianus azt írja, hogy a keresztényekkel szemben „általánosságban nem is lehet megfogalmazni valami meghatározott szabályt." Plinius eljárása helyénvaló volt. Aki megtagadta kereszténységét és „kézzelfoghatóan bizonyítja, azaz áldozatot mutat be isteneinknek”, felmentendő, még akkor is, ha korábban fennállt a gyanú, hogy az eltévelyedett hitet követte.

Traianus két feltételt szab meg. A keresztények után nem kell nyomozni. Nem szabad követni őket, mint a bűnözőket szokás. Másodszor, és erre Traianus különös hangsúlyt fektet, nem fogadható el a névtelen feljelentés. Ha valaki megvádol egy másik embert, annak személyesen kell megjelennie a mondandójával; „Névtelen följelentéseknek azonban egyetlen ügyben sem szabad helyt adni, mert ez a leggyalázatosabb módszer és semmiképpen sem méltó korunkhoz” — zárja levelét a császár.
Világosan látszik, hogy a 2. század elején nem volt lefektetett procedúra a keresztények elleni fellépésre. Plinius hozzáállása okos és hatékony volt, de ad hoc módon történt. Nem precedensek alapján döntött, mert nem volt mire alapoznia. Egyes tudósok ugyanakkor azt állítják, hogy épp az ő eljárása vált precedenssé később több elöljáró is hasonló módszereket alkalmazott.
A keresztényeket arra kötelezték, hogy tagadják meg hitüket és imádják a hagyományos isteneket. Bárki, aki ellenállt, bűnös volt mai szemmel nézve furcsa lehet, hogy vonatkozó törvény nélkül hogy lehet bűncselekményről beszélni és ennek megfelelően bűnhődnie kellett, esetenként kínzással és akár halállal. Ez nem gyakran ugyan, de előfordult. Előfordult, mert az emberek tudták, hogy mivel járt, ha valaki keresztény, de még inkább azért, mert tudni vélték, hogy mit jelent.

Nem Plinius volt az egyetlen, aki megértette, mivel jár a kereszténység, ahogy azt 2. és 3. századi keresztény gondolkodók írásaiból is tudhatjuk, akik esetenként beszámoltak róla, hogy milyen eljárásban részesültek a római hatóságok jóvoltából. Ezekből egyebek mellett kiderül, hogy a keresztényeket ateistáknak tartották, akik rendszeres erkölcstelenségekben vettek részt.


Forrás: részletek Bárt D. Ehrman A kereszténység diadala című munkájából (Fordította: Beke Ádám)