logo

IX December AD

Az első vértanúk

A keresztények ellen felhozott, konkrét törvényszéki vádak között nem szerepelt szexuális visszaélés vagy egyéb kirívó erkölcstelenség. Ezt az ókorból fennmaradt, a keresztények üldözéséről, elfogásáról és kivégzéséről szóló beszámolókból tudhatjuk. Sajnos a peres eljárások feljegyzései nagyon hiányosak. Ahogy a korai kereszténységet kutató történész, Candida Moss írta, mindössze hat vértanúságról szóló leírásunk van 250 előttről, és ebből kettő vagy három eredetisége is kérdéses. Akad azonban olyan, amelyik valódi szemtanúk vallomását is tartalmazza, és mindegyikben találhatunk olyan történelmi információkat, amit érdemes tüzetesen átvizsgálnunk.
Ezek lényegében azt támasztják alá, amit már Pliniusnál is láttunk: Jézus követőinek bűne abban merült ki, hogy nem voltak hajlandóak káromolni Krisztus nevét, ez pedig azt jelentette, hogy nem imádnak más istent, csak a sajátjukat. A pogányoknak nem esett volna nehezükre elfogadni azt, hogy a keresztények azt imádják, akit akarnak, feltéve, hogy közben nem tagadják meg, hogy más isteneknek is hódoljanak. Mindenki ezt tette, kivéve a zsidókat, akik évszázadok óta az egyetlen kivételt jelentették. A keresztényeknek viszont nem volt ilyen lehetőségük. Ők nem zsidók voltak, így nem tagadhatták meg a hagyományos vallásokat. Vétségük büntetendő volt.

Az egyik legelső, keresztény vértanúságról fennmaradt beszámoló az anatóliai Szmirna város 2. századi püspökének, Polükarposz-nak az elfogását és kivégzését dolgozza fel. A Polükarposz vértanúságáról sokáig úgy tartották, hogy egy szemtanú leírása, amely nem sokkal az esemény után, Kr. u. 155-ben vagy 156-ban keletkezett. Egy közelmúltbeli kutatás azonban arra jutott, hogy a szöveg hamisítvány, és valójában a 3. század elején írták. Bármi legyen is a pontos dátum, a szövegből kiderül, miként látták a keresztények az ellenük felhozott vádakat, valamint azt is, hogy az ítéletet kihirdető római magisztrátusok gyakran meglehetősen kelletlenül, a tömeg nyomására hozták meg az ítéletet.
A szöveg egy levél, amelyet a szmirnai keresztények küldtek philomeliumi társaiknak. A szöveg elején a névtelen szerző megfogalmazza szándékát: „Megírtuk nektek, testvérek, a vértanúk és a boldog Polükarposz történetét, aki tanúságtételével mintegy megpecsételte és megszüntette az üldözést. Talán mindaz, ami korábban történt, arra szolgált, hogy az Úr fentről mutassa meg az evangéliumi tanúságtételt.”

Egyértelmű, hogy nem pártatlan leírással van dolgunk. A szerző szándéka, hogy megmutassa, Polükarposz halála Jézuséhoz volt hasonlatos, hiszen „az Evangéliumhoz illő” módon történt. Céljának eléréséhez több ponton is összefűzi a két karaktert: Jézushoz hasonlóan Polükarposz sem adja fel magát, hanem megvárja, amíg elárulják; ő is megjósolja követőinek közelgő kivégzését és annak módját is; elfogatása előtt buzgón imádkozik azért, hogy az Úr akarata megvalósuljon; egy Heródes nevű férfi tartóztatja le; végül Polükarposz egy szamár hátán érkezik meg a városba. Hovatovább, Jézushoz hasonlóan a vértanú Polükarposz is nyugodtan és félelem nélkül várja a halált. A szerző az isteni sugallató bátorságot több, kínzástól szenvedő keresztény rövid történetével vetíti előre:

„Hisz ki ne csodálná ezeknek (a vértanúknak) a nemességét, kitartását és Urunk iránti szeretetét? Némelyeket annyira megkorbácsoltak, hogy húsukat egészen a vénákig és artériákig látni lehetett, s ezt elviselték, úgy, hogy még a körülállókat is irgalomra és könyörületre indították. Ilyen bátorságot mutattak, hogy nem jajongtak, s még csak nem is nyögtek ők, bebizonyítván mindannyiunknak, hogy Krisztus tanúi a kínzás azon óráiban nem a testben időznek, hanem sokkal inkább a jelenlevő Úr társalkodóit velük.” (Szent Polükarposz vértanúsága, 2.2)

A tömeg nem elégszik meg vértanúk szörnyű halálával, a vezetőjük elfogását követeli: „Le a keresztényekkel! Kutassátok fel Polükarposzt!” (Szent Polükarposz vértanúsága, 3.2) Miután felkutatják és elfogják, a fogságba került Polükarposzt elfogó! arra biztatják, hogy tegyen eleget annak, amit kérnek tőle: „Mi rossz van abban, hogy azt mondod: »A császár az Úr«, s tömjént áldozol, és így tovább, és megmenekülsz?” (Szent Polükarposz vértanúsága, 8.2) Polükarposz azonban határozottan elutasítja ezt a lehetőséget.
A sebtében rendezett tárgyaláson, a teltházas cirkusz közönsége előtt, a prokonzul újra felszólítja, hogy tagadja meg hitét: „Esküdj a császár boldogságára, térj észre, mondd: Le az istentelenekkel!” Stílusos iróniával Polükarposz a közönségre tekint, felsóhajt, és széles mozdulatokkal szól az ég felé: „Le az istentelenekkel!” (Szent Polükarposz vértanúsága, 9.2)
A prokonzul újra és újra megkísérli jobb belátásra bírni a püspököt. Azt tanácsolja, próbálja meggyőzni a tömeget, hogy nem érdemel halált. Megfenyegeti Polükarposzt, hogy ha nem tagadja meg hitét, a vadállatok elé veti, de ha ez nem tetszik neki, akkor tűzzel emészti el. Semmi sem használ. A prokonzul elképedve küldi az aréna közepére Polükarposzt, aki „megvallotta, hogy keresztény!” (Szent Polükarposz vértanúsága, 12.1). A felbőszült nép éktelen haragra gerjed, nagy hangon kiáltják: „Ez Ázsia tanítója, a keresztények atyja, isteneink lerombolója, aki sokakat arra tanított, hogy ne mutassanak be áldozatot, és ne fejezzék ki hódolatukat." (Szent Polükarposz vértanúsága, 12.2)

A prokonzul elrendeli, hogy elevenen égessék el a püspököt. Isten azonban közbelép és meggátolja, hogy a lángok érintsék a szent testét, ezért a hóhér egy tőrrel leszúrja. Ám a csodák sora még ezzel sem ér véget: annyi vér ömlik ki a püspök testéből, hogy eloltja a tüzet, és ezzel egy időben a szúrás helyéről egy galamb repül ki és felszáll a mennybe. Polükarposz lelke megtért az Úrhoz.
A teológiai indíttatású részletek ellenére a leírás fellebbenti a fátylat a keresztényekkel szemben alkalmanként tanúsított ellenségességről és az ehhez kötődő jogi következményekről. Ez, mint már említettük, nem más, mint a hagyományos istenek iránti hódolat rendületlen elutasítása. Legalább ennyire fontos és a szöveg erre is rávilágít -, hogy a hatalomban lévő vezetőket nem a vérontás vezérelte. Fenn akarták tartani a békét, és azt részesítették volna előnyben, hogy a keresztények jobb belátásra térjenek és vegyenek részt az egyszerű szertartásokban.
Az általuk ismert világban szinte senki sem akadt, akinek ezzel szemben ellenérzése lett volna. A keresztényeket akkor miért zavarta mindez? A korai mártírokról fennmaradt beszámolók alapján egyértelmű, hogy a keresztények üldözői nem ellenezték a vallást. Épp ellenkezőleg, legtöbbször ők maguk is rendkívül vallásosak voltak, akik éppen emiatt ellenezték a keresztény hitet. A keresztények ugyanis hallatlan mód a saját Istenükön kívül mindenki más imádatát elutasították.

Egy második vértanúságról szóló leírás szintén ezeket a következtetéseket igazolja. Ebben az esetben valódi szemtanúi beszámolóról beszélhetünk, vélhetően egy igazi per átiratáról van szó. A dokumentum Kr. u. 180. július 17-én kelt, az észak-alrikai Karthágóban. A kormányzó egy Saturninus nevű pogány férfi volt. Egy keresztény férfi, Speratus és még tizenegy másik ügyét tárgyalták, akik a közeli Scillium városából származtak. A Polükarposz vértanúságáról hírt adó levéllel ellentétben a Scilliumi vértanúk aktája rövid és látszólag tárgyilagos szöveg, viszont annál pontosabb képet fest a valóságról.
Saturninus kitartóan ragaszkodik ahhoz, hogy a tizenkét keresztény tagadja meg hitét, és fogadja el a Birodalom vallási hagyományait: „Urunk és császárunk megbocsájtását érdemelhetitek ki, ha józan belátásra tértek.” A keresztények azonban hajthatatlanok, mondván, ők semmi rosszat nem tettek, és nem hajlandók lemondani vallási elkötelezettségükről. Saturninus azt is megemlíti, hogy ő maga szintén vallásos:
„Mi is vallásosak vagyunk és a vallásunk egyszerű, esküszünk urunk, a császár géniuszára, imádkozunk a ő szerencséjéért, amint nektek is meg kell tennetek." (1.3) Speratus felajánlja, hogy elmagyarázza vallásának egyszerűségét, de Saturninus figyelmezteti: „Nem tartom oda neked a fülemet, mert téged rosszindulatúan tájékoztattak a mi szent szertartásainkról. Inkább esküdj urunk, a császár géniuszára.” (1.6)

A keresztények azonban hallani sem akarnak erről. Saturninus újra és újra próbálja meggyőzni őket: „Szakíttok-e ezzel a meggyőződéssel?” „Ne akarjatok ezen esztelenség részesei lenni.” „Kitartasz amellett, hogy keresztény vagy?” „Nem kívántok valamennyi meggondolás! időt?” (1.7-11) Végső elkeseredésében ad nekik harminc napot, hogy elgondolkodjanak a dolgon. Azonban a keresztények nem tartanak rá igényt. Ők keresztények, és nem fogják megtagadni vallásukat. így Saturninus kénytelen elrendelni a kivégzésüket: a helyszínen fejüket veszik.

Az eddig bemutatott, vértanúkról szóló leírások Plinius bithüniai ítéletei, a szmirnai Polükarposz vértanúsága és a scilliumi keresztények pere mind helyi ügyek voltak, helyi elöljárók hatáskörében. Azaz egyik esetben sem volt szó birodalmi szintű, a felsővezetés által elrendelt üldözésről. Voltak azonban esetek, amikor a császárok is kivették a részüket a keresztények elleni hadviselésből. Eleinte ezek is helyi ügyekhez kötődtek, majd a 3. század közepétől már birodalmi jelleget öltöttek. Az üldözések mértéke és intenzitása magától értetődően összefüggésben volt az egyház növekedésével is. A kereszténység apró, helyi kellemetlenségből birodalmi problémává nőtte ki magát.


Forrás: részletek Bárt D. Ehrman A kereszténység diadala című munkájából (Fordította: Beke Ádám)