logo

XXVIII Novembris AD

A keresztény ateisták

Döbbenetesen hangzik, de a Római Birodalomban törvényszék elé állított keresztényeket ateizmusért ítélték el. A keresztényeket ateizmusért? A keresztény nem pontosan az ateista ellentéte? Manapság ez valóban így van: a keresztények hisznek Istenben, az ateisták pedig azt vallják, hogy nem létezik Isten. Az ókorban azonban még más volt a helyzet. Senkiben sem merült fel, hogy megkérdezze ismerősétől, hogy hisz-e istenben? A kérdés ebben a leegyszerűsített formájában olyan teológiai álláspontot feltételezett, amit gyakorlatilag senki sem osztott, nevezetesen azt, hogy az egész univerzumban egyetlen isteni lény van, és az ő létezését vagy el lehet fogadni, vagy épp el lehet utasítani. Az ókori világban az ilyen gondolkodást legjobb esetben is bizarrnak tartották volna.

Az ateista kifejezés ugyanakkor az ókorban is ismert volt, azonban ritkán használták olyan személyre, aki minden isteni lény létezését tagadta. Ehelyett inkább azokat hívták így, akik szerint az istenek alapvetően közömbösek voltak az emberekkel szemben ezt a nézetet vallották az epikureus filozófusok -, illetve azokat, akik nem tulajdonítottak isteni hatalmat a hagyományos isteneknek. Aki részt vett a birodalom megszokott vallási életében, az értelemszerűen nem tartozott ebbe a kategóriába.
A zsidók részleges kivételt képeztek ez alól, de még a zsidók többsége is elfogadta a pogányok vallásgyakorlását. Az ateizmus vádját az epikureizmus követői mellett a keresztényekkel szemben is gyakran alkalmazták. Ők ugyanis nemcsak ahhoz ragaszkodtak, hogy az övék az egyetlen igaz isten, de ahhoz is, hogy csak őt szabad imádni, míg a többi istenség nem is valódi isten. Ennél nagyobb bűn már csak az volt, hogy a keresztények nem vettek részt a mindenki más által elfogadott szertartásokban, különös tekintettel az áldozatbemutatásra. Sajátos nézeteik és szokásaik miatt a keresztényeket istenteleneknek, azaz ateistának tartották.

Ez pedig nem csupán szítokszó volt, hanem valódi törvényi vád is, ahogy azt az apologéták, a hit müveit védelmezőinek írásaiból egyértelműen láthatjuk. Közéjük tartozott például a szellemes, de viszonylag kevéssé ismert Athénagorasz, aki az ateizmust a keresztények elleni első számú vádpontként határozza meg (Kérvény a keresztények ügyében, 3). A 2. században élt Jusztinosz aki végül maga is vértanúhalált halt hitéért szintén világosan fogalmaz: „Csak azt az egyet vethetitek a szemünkre, hogy nem imádjuk a ti isteneiteket.” (1 Apológia, 24)
Láthattuk tehát, hogy ez nem csupán vallási megfontolásból vont maga után büntetést. A vallás nem az emberi lét egy elkülönült szelete volt, hanem szerves részét képezte a társadalmi-politikai életnek. Ha valaki nem tisztelte a városi vagy állami isteneket, az a városához vagy az államához volt hűtlen. Bizonyos értelemben olyan volt, mintha egy amerikai állampolgár nem lenne hajlandó letenni a Hűségesküt. Csakhogy a kultusz megtagadása ennél sokkal nagyobb kockázatot jelentett. Az istenek ugyanis megtorolhatták a hűtlenséget, ha a közösség nem tisztelte őket a megfelelő módon. Idézzük fel Tertullianus dermesztő szavait arról, hogy miért féltek a pogányok a keresztényektől, és miért gyűlölték őket:

„Meggyőződésük szerint minden nyilvános szerencsétlenségnek, a népre zúduló valamennyi csapásnak a keresztények az okai. Ha a Tiberis a városfalakig emelkedik, ha a Nílus nem árad szét a szántóföldeken, ha változatlan az időjárás, ha megmozdul a föld, ha éhínség, ha járvány lép föl, rögtön halljuk az üvöltést: »Oroszlán elé a keresztényeket!«” (Védőbeszéd, XL)

Öt évtizeddel később, a 3. század közepén Karthágó püspöke, Cyprianus azt írja, hogy sokan a keresztényeket vádolják a háborúkért, pestisjárványokért, éhínségért és a szárazságért: „Állítottad: miattunk történik és a mi számlánkra kell írni mindazt ami a világot szorongatja és nyomorgatja, mert mi nem tiszteljük az isteneteiket.”

Végül Cyprianus is mártírhalált halt. Tárgyalásának leirata változtatatlan formában fennmaradt. Ebből pontosabb képet kaphatunk a keresztények elleni jogi eljárások menetéről.

Cyprianus vagyonos és művelt arisztokrata volt, aki rétorként kereste a kenyerét. Kr. u. 245 körül, már felnőttkorában tért át a kereszténységre; két éven belül pedig már Észak-Afrika legnagyobb egyházközösségének felszentelt püspöke volt. Magas rangja miatt a 250-es évek üldözései során a római hatóságok célkeresztjébe került (ezzel a későbbiekben foglalkozunk részletesebben). 258. szeptember 1-én tartóztatták le, és két nappal később került sor ügyének tárgyalására. A magisztrátus így foglalta össze Cyprianus főben járó bűneit:

„Régóta szentségtörő meggyőződésben éltél és sok semmirekellő összeesküvő embert gyűjtöttél magad köré, s Róma, valamint a szent szertartások ellensége lettél. Még a legszentségesebb császárok, Valerianus és Gallienus augustus és a legnemesebb caesar Valerianus sem voltak képesek visszatéríteni téged az ő szertartásaik követésére. És mivel lelepleződtél, mint a legsemmirekellőbb vétek szerzője és zászlóvivője, ezért jel leszel azok számára is, akiket fertőzeteddel magad köré gyűjtöttél. A fegyelmet véreddel kell szentesítened. (...) Thascius Cyprianusnak kard által kell meghalnia."

Az ítéletet azonnal végrehajtották, Cyprianust lefejezték. Csupán annyi volt a bűne, hogy nem volt hajlandó Róma isteneit imádni.


Forrás: részletek Bárt D. Ehrman A kereszténység diadala című munkájából (Fordította: Beke Ádám)