logo

XXVIII Novembris AD

A császárok által támogatott üldözések

Láthattuk, hogy a keresztények száma az 1. században még igencsak csekély volt. Ennek ellenére nem tartott sokáig, hogy a kormányzat legfelsőbb szintjein is tudomást szerezzenek a keresztények létezéséről, így 3 évtizeddel az első keresztények megjelenése után már Nero császár is tudott róluk. Ez pedig katasztrofális következményekkel járt az egyház tagjaira nézve, legalábbis Róma városában.


Nero (uralkodása: Kr. u. 54-68)

Nero keresztényekkel szembeni fellépéséről elsősorban nem keresztény forrásokból, hanem a római történetíró, Tacitus műveiből tudunk. Évkönyvek című munkájában a birodalom történetét dolgozza fel Tiberius, Caligula, Claudius és Nero idején. A tizenötödik könyvben kerül sor a Kr. u. 64-es nagy római tűzvész leírására.
A tűz a római cirkuszban ütött ki, majd átterjedt a szomszédságokra, és hamarosan elemésztette a város nagy részét, tönkretett lakóházakat, üzleteket, valamint sok emberéletet is kioltott. Nero ez idő alatt a fővárostól távol, Antium városában volt, de mivel a tűz az egyik villáját is fenyegette, visszatért a városba. Ennek ellenére végül a Palatínus dombon álló palotája is a tűz martalékává vált. A tűzvész hat napig tombolt, mire sikerült megfékezni, ám ezt követően ismét fellobbantak a lángok. A tizennégy római kerületből tízet érintett a katasztrófa, három kerület teljesen leégett, de „a többi hétben is kevés épületrom maradt fenn, csonkán és félig leégetten."

Senki sem tudta biztosan, hogy is tört ki a tűz. A fő kérdés az volt, hogy végzetes baleset történt-e vagy Nero maga állt a történtek mögött. Tacitus maga is hezitál: „Következik a csapás, véletlenül-e vagy a princeps alattomosságából, megállapíthatatlan (mert mind a kettőt szerzők hagyományozták).” (Évkönyvek, XV. 38.) Úgy tűnik azonban, hogy a szerző inkább az utóbbi felé hajlik, mert rögtön ezután arról számol be, hogy egyes helyeken többen megakadályozták az oltást, sőt, voltak, akik fáklyákat dobáltak az épületekre, és azt mondogatták: „Van, aki ezt parancsolta.”

Nero a rossz nyelvek szerint nem sokat tett, hogy a szóbeszédnek elejét vegye. „Miközben a város lángokban állott, ő házi színpadán fellépett és Trója pusztulását énekelte, az akkori csapást a hajdani szerencsétlenségek párjának tüntetve fel.” (XV. 39.) Míg Róma ég, ő hegedül. De miért is? „Az volt a látszat, hogy Nero új és önmagáról elnevezendő város alapításának dicsőségére pályázik." (XV. 40.) Ha csakugyan ilyen nagyszabású építészeti tervei voltak, azokat aligha tudta volna megvalósítani, amíg a régi Róma állt. Legalábbis ezt híresztelték.
Bárhogy is volt, Nerónak el kellett hárítania magáról a felelősséget, és Tacitus szerint „másokat tett meg bűnösnek” mégpedig a „bűneik miatt gyűlölt" keresztényeket. Ez a csoport, Tacitus leírása szerint Krisztustól „származik, [akit] Tiberius uralkodása alatt Pontius Pilátus procurator kivégeztetett.” Azonban Krisztus halála ellenére „az egyelőre elfojtott vészes babonaság újból előtört, nemcsak ludaeában, e métely szülőhazájában, hanem a városban is, ahová mindenünnen minden szörnyű és szégyenletes dolog összefolyik, s hívekre talál." (XV. 44.)

A keresztények tökéletes bűnbakok voltak. Az emberi faj gyűlöletéről hírhedt csoport nem számíthatott sok támogatóra. Nero a város minden pontjáról összegyűjtette őket, és véres, nyilvános kivégzéseket rendezett. Voltak, akiket vadállatok bőrébe burkolt, majd kutyákkal marcangoltatott szét, másokat keresztre feszített, megint másokból pedig élő fáklyát csinált, hogy velük világítsa ki a kertjét és a cirkuszt.
Ez volt az első eset, hogy egy római császár keresztényeket üldözött. Ezzel kapcsolatban több észrevételt is érdemes tennünk. Először is, semmi sem utal arra, hogy Nero bűncselekménnyé nyilváníttatta volna a kereszténységet. Épp ellenkezőleg, ahogy azt Traianus és Plinius levelezéséből láthattuk közel ötven évvel későbbről, ilyen törvény nem létezett. Másodszor pedig, és ez talán még fontosabb, Nero lényegében nem a kereszténységük miatt üldözte a keresztényeket. Gyújtogatásért végeztette ki őket. Igaz ugyan, hogy valószínűleg ártatlanok voltak, de a vád mégis ez volt.
A kereszténység nem ért büntetést, de Róma felgyújtása határozottan igen. Végül pedig, Nero üldözése helyi ügy volt, kizárólag Róma városára vonatkozott. Semmi sem utal arra, hogy a fővárosi események bármilyen következménnyel jártak volna a birodalom más részeiben.

Még ennél is lényegesebb, hogy Nero utódai, egészen Traianusig bezárólag (uralkodása: 98-117), nem folytattak keresztényüldözéseket. Későbbi keresztény legendákban felbukkan ugyan, hogy Domitianus az 1. század végén mégis tett ilyen lépéseket, de erre vonatkozóan nincs perdöntő bizonyítékunk. Fontos felidézni, hogy az első két században a keresztények egy alig észrevehető hányadát képezték csak a teljes lakosságnak. Nem követeltek figyelmet, és általában nem is figyeltek rájuk. Nero 64-es és Marcus Aurelius 177-es üldözései között Traianus és Plinius leveleit leszámítva mindössze egy levelet találunk, amelyben az uralkodó keresztény ügyekről nyilatkozik, ebben Hadrianus szólít fel egy helyi kormányzót, hogy igazságosan járjon el a keresztények elleni perekben.


Marcus Aurelius (uralkodott: Kr. u. 161-180)

Nem tudnánk róla, hogy Marcus Aurelius is kivette a részét a keresztények üldözéséből, ha nem maradt volna fenn egy erre utaló keresztény levél. Ez a 4. századi egyháztörténész, Euszebiosz művében olvasható, de a császárt nem említik név szerint. Forrásunk egyébként a keresztény vértanúság egyik legmegkapóbb dokumentuma, ez a lyoni és viennes-i levél, amelyet Kr. u. 177-re datálnak a szakértők. Egy valódi levélről van szó, amelyet ha valóban hiteles e két galliai város keresztényei írtak. Ebben beszámolnak a pogány lakosokkal való, egyre kiélezettebb feszültségekről, ami végül iszonyú kínzásokba torkollik, miután nem hajlandók megtagadni hitüket. A pogányok több napon át tartó, brutális bánásmódja ellenére a történet hősei nem törnek meg."
A levél soraiból kirí, hogy a pogányok hatalmas hévvel estek neki a hitetleneknek, ám ezúttal sem vallástalan emberekről beszélünk, akik puszta szadista örömből kínozzák társaikat. Ellenkezőleg, „úgy hitték, ezzel megbosszulhatják isteneiket", és rákényszeríthetik a keresztényeket, hogy a pogány bálványokat imádják. így „válogatott kínokat róttak rájuk, és a legkülönbözőbb csapásokkal sújtották őket, újra és újra megkísérelvén, hogy esküre bírják őket.” A legtöbb esetben azonban, ha hihetünk a beszámolónak, nem jártak sikerrel. A keresztényeknek, a szöveg szerint, „a rövid ideig tartó testi fenyítés a pokolban rájuk váró örök kárhozatot juttatta eszükbe.” Inkább szenvedtek iszonyú kínok közt egy héten át, mint a pokolban az örökkévalóságig.

Az üldözés a helyi kormányzó felügyelete alatt zajlott. Egy ízben azonban, a kormányzó tanácsért fordult az uralkodóhoz, és választ is kapott tőle: „a Caesar [azaz Marcus Aurelius] parancsba adta, hogy halálra kell kínozni mindet, de ha valaki megtagadja Krisztust, azt szabadon kell bocsátani.” Természetesen ez utóbbira is akadt példa, ám nyilvánvaló okokból a szöveg a bátor hűségesek szenvedéseire fókuszál, nem pedig a hitehagyottak bukására. A következő nyolcvan évből nem áll rendelkezésünkre további forrás arra, hogy más császárok is részt vettek volna az üldözésekben. Addigra azonban a kereszténység egyre nagyobb méreteket öltött, az uralkodókat pedig egyre inkább aggasztotta a dolog.
Decius (249-251)
Az első császár, aki olyan, az egész birodalomra kiterjedő törvényt hozott, amely hatással volt a keresztény mozgalomra, Decius volt. Nem sokkal trónra lépése után, 249-ben cselekedett, és univerzális rendeletben kötelezte a birodalom minden lakóját, hogy mutassanak be áldozatot az isteneknek, egyenek az áldozott állatok húsából, és esküvel tanúsítsák, hogy mindig is így tettek. Mindezt a hatóságok jelenlétében kellett megtenniük, ezután pedig kaptak egy aláírt jegyzőkönyvet, libellust, ami bizonyította, hogy eleget tettek törvényi kötelezettségüknek. Egyedül a zsidók mentesültek a törvény alól.
Erről a rendkívüli intézkedésről több forrásból értesülünk: három kortárs keresztény is írt az üldözésről, amely azután vette kezdetét, hogy Krisztus követőinek több csoportja is elutasította a törvényt. Ezen kívül a régészek által talált, összesen 45 darab libellus is ezt erősíti.

Sokáig úgy vélték, hogy Decius kifejezetten a keresztények ellen hozta a rendeletet. Az utóbbi időkben azonban több történész is amellett érvel, hogy ez nem így történt. Szerintük a rendelet azért születhetett, hogy a válságba jutott császárságban az egész birodalom megmutassa az isteneknek, hogy igenis elkötelezettséggel viseltetnek irántuk. A 3. század közepe hírhedten zűrzavaros időszak volt, amikor egymást érték a gazdasági válságok, barbár betörések és a császárok elleni merényletek. Az istenek megfelelő imádatára minden korábbinál nagyobb szükség volt.
Mai szemmel nézve érdekes, hogy Decius hogyan próbálta ezt megvalósítani. Nem úgy, hogy megnevezte volna a vallásokat. Nem rendelt el nemzeti imanapot, és nem is jelölt ki konkrét római isteneket, akik előtt hódolni kellett. Ehelyett elvárta, hogy mindenki mutasson be kultikus áldozatot. Decius és a hozzá hasonló pogányok szemében ez volt az igazi vallás legfőbb ismérve. Nem számított melyik isten tiszteletére áldoztak, csak hogy megtegyék, és az egész birodalom részt vegyen benne.
Ezzel együtt elképzelhető, hogy Decius pontosan azért adta ki ezt az ediktumot, mert tudott az egyre növekvő kereszténységről, és választás elé akarta állítani őket. Rives ugyanakkor azt állítja, hogy közel sem biztos, hogy csak a keresztények lebegtek a szeme előtt. Léteztek ugyanis más „idegen” kultuszok is, amelyek kevésbé tartották fontosnak az áldozati rituálét, vagy akár el is hagyták azt. Decius észrevehette ezt a veszélyes trendet, és eltökélte magát, hogy megálljt parancsol neki.

Ediktuma roppant következményekkel járt. A római történelemben Kr. u. 249 előtt a vallás mindig is helyi ügy volt. Az istenek imádásának módját egyénileg, a családban, vagy a helyi közösségben határozták meg. Legvégső esetben is legfeljebb tartományi szinten kezelték. Ez még a római császár kultuszára is igaz volt: ugyan a császárt az egész birodalomban istenként tisztelték, de a különböző gyakorlatokat nem központilag írták elő. Minden esetben helyi szokásokat követve találták ki és hajtották végre azokat.
Decius ediktumával a vallás hivatalos formát öltött: törvénybe iktatott, kötelező kultikus szertartást írt elő, amit mindenütt elvártak. Ez jelentős hatást gyakorolt a keresztények és a birodalom kapcsolatára is. Rives szavait idézve: „így aztán nem meglepő, hogy Decius univerzális áldozatra vonatkozó rendeleté előtt, nem volt központilag szervezett keresztényüldözés: az csak onnantól kezdve vált lehetségessé, hogy a birodalom vallásának meghatározott kereteket szabtak. Attól fogva lehetett rendszerszinten üldözni azokat, akik nem fértek bele ezekbe a keretekbe.”

Bizonyára volt lehetőség a keresztények előtt is főleg a tehetősebbek előtt -, hogy megkerüljék a törvény betűjét. Volt, aki menekülőre fogta, és egy darabig eltűnt a hatóságok szeme elől, mások lefizethették a felügyelőket, vagy hamis libellusokat vásárolhattak. Azt azonban a keresztény beszámolókból tudhatjuk, hogy bár Decius uralkodása rövid ideig tartott egy 251-es csatában esett el súlyos következményekkel járt, ha valaki elutasította az áldozattételt: száműzetés, vagyonelkobzás, kínzás és halál várt rájuk. Az üldözés pontos mértékét azonban lehetetlen ilyen távlatból felmérnünk.


Valerianus (253-260)

Két évvel Decius után Valerianus vette át a stafétabotot. Ő volt az első császár, aki kifejezetten a keresztények ellen hozott rendeleteket, és ezzel az első, aki birodalmi szinten támogatta az üldözésüket. Az első ilyen rendelet 257-ben jelent meg, ebben az egyházi vezetőket arra kötelezte, hogy vegyenek részt a pogány rituálékban, illetve megtiltotta a keresztényeknek, hogy temetőkben gyűljenek össze. Még ennél is jelentősebb volt egy következő évi parancs, amelyben elrendelte Róma városának összes püspökének, presbiterének és diakónusának kivégzését.
A szenátori és lovagi rangban lévő keresztényeket megfosztotta hivataluktól és földi javaiktól, de ha nem tagadták meg hitüket, őket is kivégeztette. A szenátori rangban lévő matrónák tulajdonát elkobozta, őket pedig száműzetésbe küldte. A császári birtokok bérlőit vagyonelkobzásra, és rabszolgamunkára ítélte. Jól látható, mennyire agresszív és véres politikát folytatott.

Az üldözés során Róma püspökét, Szixtuszt, és négy diakónusát is kivégezték Szent Callistus katakombájában. Néhány nappal később Lőrinc diakónus is vértanúhalált halt. A Szent Lőrinc tiszteletére alapított kultusz később főszerepet kapott a római katolikus vallásban. Ez a keresztényüldözés hozta el az egyik legrövidebb, dokumentált bírósági tárgyalást is, amely a Fructuosus cselekedetei című könyvben maradt fenn. Egy püspököt kereszténységgel vádoltak, perében pedig mindössze négy szó hangzott el. „Episcopus es? Sum. Fuisti.” Szó szerinti fordításban; „Püspök vagy? Az vagyok. Voltál.”
Valerianus rendeletéivel a birodalom nekilátott, hogy kiirtsa az egyre növekvő kereszténységet. Az uralkodót azonban a perzsák 260-ban elfogták, miközben a keleti határt próbálta védeni, így ő lett az első római császár, akit az ellenség túszul ejtett. Fia, Gallienus foglalta el a trónt, és semmit sem tett, hogy kiszabadítsa megszégyenült apját. A keresztények üldözését azonban leállíttatta, aminek eredményeként az egyház negyvenhárom éven át békében működhetett, és közben egyre hatalmasabb méreteket öltött. De csak ezután jött a neheze, Diocletianus alatt ugyanis beköszöntött a Nagy Keresztényüldözés.


Diocletianus (284-305)

Diocletianus Róma legnagyobb császárainak egyike volt. Az uralkodása vége felé lezajló eseményeket azonban az ő hírneve is megsínylette. Diocletianus mélyen vallásos volt, és az egyre erősödő keresztény „ateizmusban" komoly fenyegetést látott. Elképzelhető, hogy végül az újplatonista filozófus, Porphüriosz terelte a tettek mezejére. A keresztények ellenében című könyvét a későbbi keresztény gondolkodók is gyakran méltatták, mint az egyik legjobban megírt, legkomolyabb pogány támadást.
Diocletianus ismerte Porphürioszt, és Nikomédiában többször hallotta annak előadásait. Kormányzati szinten Diocletianus megrögzötten keresztényellenes al-caeasarja, Galerius és későbbi utóda, Maximinus Daia voltak az üldözések fő kezdeményezői. Végeredményben azonban mégis Diocletianus rendelte azt el. Az államilag szervezett üldözés az összes korábbi hasonló kísérletet elhomályosította, célja pedig az volt, hogy teljesen eltöröljék a keresztény egyházat. Az üldözések kisebb nagyobb lendülettel egy évtizeden át tartottak.

Diocletianus 303. február 24-én adta ki az első ediktumot. Ennek értelmében minden keresztény gyűlés törvénytelenné vált, a keresztény istentiszteletek helyszíneit leromboltatták; az iratokat lefoglalták; a magas rangú keresztényeket megfosztották címeiktől; a felszabadított keresztényeket pedig újra rabszolga sorba taszították.
A római elöljáróknak, és császároknak azonban nem volt elég kiadniuk egy-egy ediktumot, azt be is kellett tartatni. Nem létezett birodalmi rendőrség, amely megvalósíthatta volna Diocletianus rendeletét. A végrehajtás regionális, illetve városi szinten zajlott. Néhány templomrombolástól eltekintve a rendeletnek nem sok hatása volt a birodalom nyugati felében, és keleten is csak elszórtan jelentkezett. Azok az elszórt gócpontok azonban csakugyan forrongtak.

Néhány hónappal később a nikomédiai császári palotában tűz ütött ki. Egymás után kétszer is. A gyújtogatással ismét a keresztényeket gyanúsították meg, és 303 nyarán újabb rendelet látott napvilágot, amelyben elrendelték a teljes papság lefogását. Ugyanaz év novemberében jött a harmadik rendelet, amely szerint a bebörtönzött papokat csak akkor engedték szabadon, ha áldoztak a pogány isteneknek.
Újabb pár hónap elteltével, 304 tavaszán született meg a negyedik és utolsó, egyben a legsúlyosabb rendelet. Ez előírta, hogy a birodalomban mindenkinek össze kell gyűlnie a nyilvános tereken, és részt kell vennie az áldozati szertartásokban. Néhány keresztény a hatóságok megvesztegetésével megúszta a törvényt, mások elhagyták hitüket, azaz aposztatáltak, sokan viszont elutasították a rendeletet rájuk börtönbüntetés, kínzás és halál várt.

A birodalom nyugati felén csak az első rendeletet foganatosították, és még annak a végrehajtása is leállt, amikor 306-ban Constantinus és Maxentius elfoglalták a trónt. Keleten továbbra is elszórtan folytatódtak a támadások, eleinte Galerius alatt, majd Maximinus Daia császársága során erőteljesebbé váltak. Végül Constantinus és társuralkodója Licinius az úgynevezett milánói ediktummal 313-ban véget vetett az üldözéseknek.
A keresztények hosszú időre emlékezetükbe vésték a szörnyű szenvedések időszakát, amikor a gonosz erők felesküdtek, hogy megdöntik az egyetlen igaz Isten egyházát és elpusztítják az ő követőit. Nem tudhatjuk, hány keresztényt vetettek börtönbe vagy öltek meg a hatóságok: valószínűleg több száz emberről volt szó, de az is biztosnak látszik, hogy nem sok ezres nagyságrendről beszélünk. Azt viszont tudjuk, hogy végül a keresztények kerültek ki győztesen a dologból. Constantinus áttért, és egyetlen kivételtől eltekintve az összes, utána következő császár keresztény volt. Rómában ettől kezdve soha többé nem üldözték a keresztényeket.

A korai századok során a kereszténység váltakozva hol ellenállásba ütközött, hol teljesen elfogadott volt a hívők zaklatása, bántalmazása, kínzása és kivégzése nem állandó jelleggel zajlott. A legtöbb helyen azonban többnyire békén hagyták őket. Sok keresztény a bölcsőtől a sírig, teljesen zavartalanul gyakorolhatta vallását, anélkül, hogy nyilvánosan megalázták vagy üldözték volna. Nem véletlen, hogy róluk kevesebb szó esik: a béke és a nyugalom ritkán kerül be a történelemkönyvekbe.
Azt is érdemes lehet megjegyezni, hogy amikor a keresztények támadás alá kerültek akár verbális, akár fizikális formában nem minden esetben tűrték passzívan, nem mentek ártatlan bárányként a mészárszékre. Gyakran visszatámadtak, ha nem is kardokkal, de szavakkal mindenképp. A vallásukat védelmező és a pogány szokásokat kigúnyoló keresztény értelmiségiek nagy múltra tekintettek vissza. Műveik egy része máig fennmaradt, mégpedig a keresztény apologéták korpuszában.


Forrás: részletek Bárt D. Ehrman A kereszténység diadala című munkájából (Fordította: Beke Ádám)