logo

V December AD

Constantinus hatalomra jutása.

A 3. századra a birodalom túlságosan hatalmassá és nehezen kezelhetővé vált ahhoz, hogy egyetlen császár irányítsa. A mai Nagy-Britanniától Irakig terjedt, és magába foglalta a Földközi-tengert övező területeket: északon a mai Európát, délen Észak-Afrikát és a mai Egyiptom területét, keleten pedig Palesztinát és Szíriát, egészen Perzsiáig. Éveken át belső viták és a határon túlról betörő ellenségek gyengítették.
Kr. u. 284-ben ért véget a gyakran csak a „3. század válságának” nevezett, fél évszázadot felölelő időszak, amely során számos felkelés, merénylet és trónvita gyengítette a birodalmat, és amely időszak alatt 21 törvényes uralkodó mellett 38 trónbitorló bukkant fel. Ezenkívül a birodalomnak két szakadár állammal is meg kellett birkóznia, egy a birodalom nyugati végén, a másik pedig keleten jött létre, gyengítve ezzel Rómát, amely csak árnyéka volt korábbi önmagának. És akkor még nem említettük az északi határokon rendszeresen betörő barbár hordákat.
A briliáns császár-tábornok, Aurelianus (270-275) legyőzte és visszacsatolta az elszakadó államokat, de a rend csak Diocletianus trónra lépésével állt helyre végleg, és vele erősödtek meg újra a határok is. Diocletianus az ókori Róma egyik legnagyobb politikusa volt. Elődei, köztük Aurelianus, nem voltak képesek a stabilitást megteremteni: Diocletianus nyolc elődje merényletben halt meg; volt, akit csupán hetekkel, vagy pár nappal a trónra lépése után gyilkoltak meg. Velük ellentétben Diocletianus több mint húsz éven át élvezhette a hatalmat. Ö volt az első római császár, aki önszántából mondott le.

Diocletíanust a római történelemben kevésbé járatosak elsősorban a legnagyobb keresztényüldözőként ismerik. Ez a jelző kétségkívül megállja a helyét, ahogy azt a 7. fejezetben láthatjuk majd, emellett azonban fontos megjegyezni, hogy rendkívüli éleslátású és kreatív vezetőről és politikusról van szó. Egyebek mellett ő alkotta meg az első működőképesnek tűnő rendszert a hatalom átörökítésére. A módszer, elméleti erényei ellenére, egy évvel az első trónváltás után megbukott, és ebben az összeomlásban Constantinus is tevékeny szerepet vállalt, ami végül ahhoz vezetett, hogy ő lett Augustus után a második legtovább uralkodó római császár.
Augustus óta a hatalom csúcsán a legfőbb politikai kihívást az utódlás kérdése jelentette. Ha meghalt a császár, ki kövesse a trónon? Augustusnak sok későbbi uralkodóval ellentétben egyértelműen megvoltak az erre vonatkozó elképzelései, és mindig is a saját vérvonalában gondolkodott. Ám az éppen aktuális utódjelöltek balszerencséjükre vagy ha hitelt adunk a szóbeszédnek, merényletek következtében meghaltak, míg végül egyedül mostohafia, Tiberius maradt. A császárrá lett Tiberius maga is örökös nélkül maradt, így őt Gaius, ismertebb és hírhedtebb nevén Caligula követte. Ettől kezdve az örökösödés szinte soha nem ment zökkenőmentesen.

Diocletianus elhatározta, hogy keres egy jobb módszert. Az általa javasolt rendszerben az örökösödés nem dinasztikus alapon működött volna, hanem érdem alapján. Elképzelése szerint a császárság egységes maradt volna, de négy társuralkodó állt volna az élére, akik együttesen alkották a tetrarchiát, azaz a négy uralkodó rendszerét. A két rangidős főcsászár (augustus) uralkodott volna a keleti és nyugati rész felett, és mindkettejük alá tartozott volna egy általuk választott, fiatalabb alcsászár (caesar). A Caesarokat minden esetben tapasztalataik és érdemeik alapján választották volna ki, és nem lehettek vérrokonságban az augustusokkal.
Ez így is lett: Diocletianus lett a keleti birodalom főcsászára, egy Galerius nevű katonatiszt pedig a caesar, míg egy másik magas rangú katona, Maximilianus állt a nyugati császárság élére, és Constantius a későbbi császár apja lett az ő Caesara. Bár elméletben a négy császár mindegyike különböző provinciákat irányított, a gyakorlatban nem osztották négy részre a birodalmat. Ehelyett négyesben, társuralkodóként vezették az egységes birodalmat. Egyikük döntését a többiek is megerősítették; ha pedig valamelyikük megnyert egy csatát vagy meghódított egy területet, annak dicsőségén a többiekkel osztozott. Négy császár volt, de a birodalom egyben maradt.

Még fontosabb volt Diocletianus utódlási javaslata. Az augustus halála vagy lemondása esetén a caesar lép a helyébe, és a két augustus közül az idősebb jelölheti ki az így megüresedő caesari pozíció örökösét. Fontos, hogy az új caesar nem lehetett az augustus-szá előlépett uralkodó vér szerinti gyermeke ezt a címet az kaphatta meg, akit az érdemei erre feljogosítottak. Így elméletben ez a rendszer a végtelenségig folytatható volt, mivel az utódokat mindig jóval előre a hivatalhoz szükséges képességek birtokában választották volna, nem a születésük határozta meg a kilétüket. Ez teljesen újszerű és kifejezetten előremutató elképzelés volt. Ezzel együtt bukásra volt ítélve. Az épp regnáló uralkodók gyermekeitől aligha lehetett arra számítani, hogy ölbe tett kézzel asszisztálnak az új rendszerhez, és nem is tették meg ezt a szívességet.

Diocletianus egészségügyi okokból, hosszú és eredményes uralkodást követően, több mint húsz év után, 305. május 1-én leköszönt a trónról. A zökkenőmentes utódlás érdekében arra kényszerítette társ-augustusát, hogy ő is kövesse a példáját. Maximianus kelletlenül bár, de szót fogadott, így a két addigi caesar, Galerius és Constantius lépett a helyükbe. A Caesarok posztjára Diocletianus előírása szerint keleten, Galerius mellé megválasztották Maximinus Daiát (nem összetévesztendő a leköszönő Maximianus-szal), nyugaton pedig Severust, aki Constantius mellett szolgált. Ök négyen alkották a második tetrarchiát.
Akkoriban ez kifejezetten sima és problémamentes átmenetnek tűnhetett, és tulajdonképpen az is volt egészen addig, amíg az egyik újdonsült augustus, Constantius meg nem halt. Ekkor az érdem szerinti öröklődés nagy ívű terve zátonyra futott, mégpedig a dinasztikus elv és a hadsereg jóvoltából.

A történet hátterében a nyugat új augustusa, Constantius és fia, Constantinus, a későbbi I. Constantinus álltak. Utóbbi katonai és politikai szolgálatai során egyre magasabbra emelkedett a ranglétrán, ahogy az egy magas rangú tisztségviselő sarjától elvárható volt. Diocletianus, majd rövid ideig Galerius udvarában is tisztként szolgált. Amikor Galerius a keleti birodalom augustusa lett, felismerte, hogy Constantinus még akadályt jelenthet, hiszen a hagyományos dinasztikus elv alapján számíthatott volna a caesari kinevezésre, és ennek elmaradása miatt bizonyára neheztelt és elégtételre vágyott. Egyes későbbi leírások szerint Galerius úgy próbálta megoldani ezt a helyzetet, hogy Constantinust veszélyes helyekre irányította katonai szolgálatra. Egy későbbi forrás, amelynek hitelessége meglehetősen kérdéses, arról számol be, hogy egy ízben Galerius, saját szórakoztatására, egy oroszlán ellen küldte harcolni Constantinust.

A későbbi császár sértetlenül úszta meg ezeket a kísérleteket. Nem sokkal az után, hogy ő maga is augustus lett, Constantius átkérette a fiát, hogy mellette szolgáljon. Talán azért, hogy megszabaduljon tőle, vagy csak épp gyenge pillanatában volt, Galerius engedett a kérésnek. Későbbi, elfogult források azt állítják, hogy Constantinus olyan gyorsan menekült, ahogy csak tudott nehogy Galerius meggondolja magát -, és a leggyorsabb, egyetlen államilag ellenőrzött útvonalon indult el lóháton, közben pedig minden állomáson lebéníttatta a hátrahagyott lovakat, hogy Galerius akkor se tudja visszavitetni, ha időközben megváltoztatja döntését.

Constantinus hamarosan Galliába ért, és csatakozott édesapja határvonalakra vezetett hadjáratához. Együtt mentek Britanniába, hogy a Hadrianus falán túlról érkező támadásokat visszaverjék. Constantius azonban megbetegedett, és 306. július 25-én itt érte a halál.
A dominók dőlni kezdtek. Constantius nem a rangidős katonai parancsnokai közül jelölte ki utódját, hanem a fiát, Constantinust választotta ezzel pedig visszatért a dinasztikus örökösödési elvhez, amit Diocletianus el akart kerülni. A helyzetet súlyosbította, hogy Maximianus a Kelet egykori, nyugdíjba kényszerített augustusa szintén rendelkezett egy felnőtt fiúgyermekkel, Maxentiusszal, aki Constantinushoz hasonlóan kisemmizve érezte magát, miután apja lemondása után nem örökölhette annak pozícióját.
Amint Maxentius látta, hogy Constantinus hadserege feltámasztotta a dinasztikus öröklés elvét, Maxentius is hasonló bánásmódot akart kiharcolni magának. Unszolására a preatori gárda Róma városában császárrá kiáltotta ki Maxentiust, aki Róma és Itália uralkodójává nevezte ki magát, így a tetrarchiából öt császár uralma lett. És ezzel még nem volt vége, mivel Maxentius az apját, Maximianust is visszahívta, hogy segítsen neki, így már hatan álltak a birodalom élén. Ez azonban nem tartott sokáig.


Forrás: részletek Bárt D. Ehrman A kereszténység diadala című munkájából (Fordította: Beke Ádám)