logo

XXVII Novembris AD

A vég kezdete - Constantinus áttérése (Bevezető)

Kevés esemény hozott akkora fordulatot az emberi civilizáció történelmében, mint 1. Constantinus császár áttérése a keresztény hitre Kr. u. 312-ben. A történetírók többször is megkérdőjelezték az áttérés őszinteségét, de a császárhoz közel álló spirituális tanácsadók nem kételkedtek ebben. Addigi vallási meggyőződését és szokásait egy másikra cserélte. Életének korábbi szakaszában még politeista nézeteket vallott, különböző pogány istenségeket imádott: szülővárosa, a balkáni Naissus isteneit, családi isteneket, a hadseregek isteneit, valamint Róma isteneit is.
Később viszont monoteista lett, és kizárólag a keresztény Istent imádta. A változás vélhetően nem egyik pillanatról a másikra történt. Valószínűleg hosszabb átmeneti időszakot ölelt fel a folyamat, mint amire később emlékezett, illetve amit erről nyilatkozott. Számtalan beszélgetés, vita és hosszas önmarcangolás előzhette meg a dolgot, de végül 312. október 28-át jelölte meg annak a napnak, amikortól kereszténynek tekintette magát?

A következmények alapjaiban rengették meg a világot, ám nem azon okokból, amelyeket oly gyakran hangoztatnak ezzel kapcsolatban. Constantinus nem tette államvallássá a kereszténységet. Ami azt illeti, a kereszténység csak mintegy nyolc évtizeddel később, 1. Theodosius alatt lett a birodalom hivatalos vallása. Még csak azt sem mondhatjuk, hogy Constantinus áttérése lett volna a keresztény vallás elterjedésének és sikerének jól meghatározott fordulópontja, amely megváltoztatta a történelmet és győzelemre vitte a kereszténység hódítását.
A vallás növekedésének mértéke alapján a kereszténység egyébként is megnyerte volna ezt a csatát. Ha Constantinus nem tért volna át, vélhetően egy későbbi utóda akár az egyik fia tette volna meg ezt a lépést. Ami miatt azonban valóban forradalminak tekinthetjük Constantinus áttérését, az az, hogy az addig a kereszténység gyökeres kiirtására berendezkedett állam a további üldözés helyett egy csapásra felkarolta és támogatni kezdte a vallást.
Constantinus nem tette kizárólagos és egyetlen hivatalos vallássá a kereszténységet, ellenben törvényes szintre emelte, egyedi birodalmi privilégiumokkal ruházta fel, és anyagilag is segítette azt. Ez a támogatás pedig már valóban előrevitte a keresztények ügyét. A felismerés, hogy ez a vallás immár a legfelsőbb körökben is kívánatossá vált, hozzájárult az egyébként is egyre népesebb tábor további gyarapodásához, hiszen egyre több birodalmi és helyi elöljáró is felvette a kereszténységet és többé anyagilag sem támogatta (és tartotta életben) korábbi pogány vallását.

Amilyen fontos volt Constantinus áttérése a kereszténység létezésének szempontjából, annyira nehéz meghatározni, hogy milyen hitről tért is át. A mai vallástörténészek az áttérés alatt több dolgot is érthetnek. A legegyszerűbb talán az lenne, ha a szó tágabb értelmezésénél maradnánk, amely szerint az egyén tudatos döntése, hogy egy bizonyos vallási meggyőződésről és a hozzá kapcsolódó tevékenységekről egy másikra vált át. Ezt Constantinus kétségkívül meglépte. Úgy tűnt legalábbis utólag visszatekintve -, hogy egy adott pillanatban megszűnt pogánynak lenni, és attól kezdve keresztényként élt.

Az ókorban az áttérés jelensége nem igazán volt ismert. A pogány vallásokra szinte egyáltalán nem volt jellemző, és nem is volt rá szükség. Az emberek elsöprő többsége politeista volt, és aki pogányként úgy döntött, hogy új istent fog követni, az minden további nélkül megtehette, nem kellett hozzá feladnia korábbi hitét. A pogány vallások addiktívak voltak, nem restriktívek.
Ezzel szemben a keresztények választásra kényszerítették a hívőt. Az áttértektől elvárták, hogy elhagyják az összes többi isten imádását, és csak a keresztény Istent kövessék. Hasonló elvárásokat és követeléseket addig csak a judaizmus írt elő. Az egyszerre több istent tisztelő pogányok számára akik a világ népességének mintegy 93 %-át tették ki nem választás kérdése volt, hogy egy sor különböző istenséget imádjanak. Egyszerűen ez volt az emberek ősi szokása. Pogánynak lenni azt jelentette, hogy az ember részt vett az állam, a helyi közösségek, és a család isteneihez kötődő, különböző vallási szertartásokban.
A zsidók, majd a keresztények kivételével ez mindenki számára inkább életmódot jelentett, semmint tudatos döntést. Csak azt tették, amit ősidőktől fogva mindenki tett, ugyanúgy ahogy a közösség életében való részvétel is automatikus volt mindössze annyi különbséggel, hogy amíg jellemzően egy ember élete során egyetlen közösséghez tartozott, addig istenségekből végtelen számút követhetett.

Ez alapján a pogányságra nem is szabad úgy gondolnunk, mint egyetlen „dologra” sokkal inkább több száz, vagy inkább több ezer dolog összességére. A hagyományos vallásokat követők azaz tulajdonképpen mindenki soha nem mondták volna magukról, hogy ők valamiféle „pogány egyházba” tartoztak, vagy egyáltalán bármilyen „egyház” részesei voltak. Nem volt semmi, amit megnevezhettek volna, hogy egy fogalom alá tereljék a nem zsidó vallásos rituálék, kultikus imádságok, szertartások és áldozatok összességét. Egyetlen pogány sem értette volna, mit jelent, hogy őt pogánynak nevezik. Ők csak tették, amit az ember mindig is tett: imádták az isteneket.
Constantinus, a nem zsidó vagy keresztény neveltetésben részesülőkhöz hasonlóan szintén ezt az utat követte, azonban egyszer csak letért róla a keresztények Istene kedvéért. Constantinus kereszténnyé válásának narratívája rendkívül izgalmas és egyben bonyolult. Mai szemmel nézve egyfelől tisztán politikai és társadalmi okokra vezethető vissza, másrészt viszont egyértelmű vallási indítékai is vannak.

A korai 4. században azonban ahogy azt megelőzően az emberi történelem során mindig is ez a két terület, a társadalmi-politikai, valamint a vallási szorosan és szétválaszthatatlanul összefonódott. Ha csak nyelvi szinten vizsgáljuk a kérdést, sem a görögben sem a latinban nem létezett külön kifejezés a politikára és a vallásra. Gyakorlati szinten pedig úgy tartották, hogy az égiek szorosan kapcsolódnak a közösség társadalmi és politikai életének minden aspektusához, a tisztségviselők megválasztásától, az éves naptár meg-határozásán, a szociális kapcsolatokat meghatározó törvényeken és szokásokon mint a házasság vagy a válás -, a polgári igazságszolgáltatáson át, egészen a háborúkról szóló döntésekig, és minden lényeges, állami szintű kérdésig. Az istenek a társadalmi és politikai élet minden részletében aktív szerepet játszottak, így a döntések és tettek rajtuk keresztül születtek meg.

A Római Birodalomban ez azt is jelentette, hogy szinte mindenki tisztában volt vele (és valóban el is hitte), hogy a birodalmat az égiek tették naggyá. A birodalom cserébe támogatta és ösztönözte az istenek imádását ezzel egyszersmind az állam nagyságát is hirdették. Értelmetlen lett volna az állam és az egyház szétválasztásáról beszélni, és erre nem is volt sem mód, sem szükség.
A 3. század közepétől a császárok maguk is érzékelték ezt, és ennek megfelelően cselekedtek. Ez volt az oka annak, hogy Constantinus megtérése előtt a keresztényeket állami szinten üldözték, ők ugyanis megtagadták, hogy a császár isteneit imádják, vagy akár csak elismerjék a létezésüket. Azt hirdették, hogy ezek nem a birodalom nagyságát hirdető jószándékú istenségek, hanem épp ellenkezőleg: gonosz, démoni teremtmények.
Az istenek ilyetén való megtagadása sokak szerint kockázatot jelentett a birodalomra nézve, ezáltal pedig az állam biztonságát fenyegette, ahogy az őskeresztény közösségek belső demokráciája is, ami a római függőségi viszonyokat tagadta. így tehát az üldözés ami a mi szemünkben tisztán vallási indíttatásúnak tűnhet — valójában elkerülhetetlen társadalmi-politikai döntés is volt.

A keresztényeket rákos sejtként el kellett távolítani az állam testéből. Ezt leghatározottabban Constantinus elődje, Diocletianus vallotta főleg, miután a rák egyre csak nőtt. Ezt orvosolandó, Diocletianus a történelem addigi legkíméletlenebb hadjáratát indította a keresztények ellen. Constantinus később hatályon kívül helyezte az üldöztetésről szóló rendeletet, de még érvényben volt, amikor ő maga áttért.
Ez a lépés a birodalom történelmében kulcsfontosságú volt, nemcsak a kereszténység sorsa miatt, hanem a római állam működése szempontjából is. Diocletianus nagy keresztényüldözésével és Constantinus bővebb életrajzával egy-egy későbbi fejezetben foglalkozunk majd, most azonban még időzzünk el annál a kérdésnél, hogy miként tért át, és ez hogyan változtatta meg radikálisan a hatalmi egyensúlyt mind az üldözött keresztények, mind a római kormányzat szemszögéből. Az áttérés értelmezéséhez először meg kell értenünk a történet politikai és vallási hátterét.

Forrás: részletek Bárt D. Ehrman A kereszténység diadala című munkájából (Fordította: Beke Ádám)