logo

V December AD

A római császárkultusz.

Mai szemmel nézve a politikai vezetők istenként való tisztelete a legfurcsább ókori kultusz. Az efféle hódolat több formát is ölthetett, de a legismertebb a császárkultusz a római uralkodó vallásos imádata volt. Ahhoz, hogy értelmezni tudjuk az egyszerű halandók istenítését, fontos felidéznünk, hogy az ókori ember másként értelmezte az istenit, mint mi.
A modern nyugat monoteista hagyományaiban áthidalhatatlan szakadék tátong az isteni és az emberi között. Isten a mindenható és a világmindenség öröktől fogva létező teremtője, míg a halandó ember sorsa kimerül a rövid és fájdalmas földi létezésben. Az ókori értelmezés szerint azonban az istenek és az emberek nagysága és hatalma ugyanazon a skálán volt mérhető, és adott esetben a két világ között megvalósulhatott az átmenet.

Lehet, hogy volt egy mindenkinél nagyobb, teljhatalmú isten, de alatta ott voltak az antik mitológiák nagy istenei és istennői, majd őket követték a sorban a mindennapi élethez kapcsolódó helyi istenségek, még lejjebb a családi istenek, majd a daimónok és így tovább. Az istenek birodalma végtelen kontinuumot képezett.
Ugyanez volt a helyzet az emberi oldalon is. Egyes személyek csodás, akár természetfeletti módon ragyogóak, gyönyörűek vagy nagy hatalmúak lehettek. Nem említhették őket egy lapon a többi, egyszerű halandóval. Ha így nézzük a dolgot, ugyan ki lehetett hatalmasabb a római császárnál? Olyasmiket is véghezvihetett, amit a többi ember el sem tudott volna képzelni. A császár nem volt egyenlő Jupiterrel, sem a többi nagy istennel, Ö volt a császár. Azonban ő is, csakúgy, mint a többi, kiemelkedő emberi lény, részesülhetett valamennyire az istenek dicsőségéből.

A császár imádatát Julius Caesar alapozta meg, aki családjának vérvonalát Vénusz istennőig vezette vissza. Miután Caesart Kr. e. 44-ben merényletben megölték, fogadott fia, Octavianus tovább vitte ezt az állítást, mondván, hogy apja immár az istenekkel együtt él az égi birodalomban. Caesar istenné lett. Octavianus kinyilatkoztatása sem személyes, sem politikai értelemben nem volt önzetlen tett. Elvégre ha az apja isten, rá sem tekinthetnek másként.
Mintegy tizenöt évvel később Octavianus az első római császár lett Augustus császár néven.
Amikor több mint négy évtizedre nyúló uralkodás után meghalt, a római szenátus őt is istenségnek nyilvánította, és ennek megfelelően kezdtek imádni. Az így kialakult császárkultuszban a római állam által istennek elismert, elhunyt császárokat istenítették. Nem a szenátus tette őket istenné, csupán hivatalosan elismerték, hogy apoteózis történt. Az apoteózis természetesen csak a jó uralkodókat illette. A reménytelenül alkalmatlan, vagy erkölcsileg degenerált császárok gondoljunk csak Néróra vagy Caligulára nem részesültek ebben a megtiszteltetésben, A sors iróniája, hogy a „rossz” császárokat, mint Caligulát, pontosan az tette ennyire vállalhatatlanná, hogy már életük során is megalomániásán ragaszkodtak saját isteni mivoltukhoz.

A császárkultuszban csak a már elhunyt, istenné lett császárokhoz imádkoztak, nekik áldoztak, az éppen hatalmon lévő uralkodónak nem. Az élő császárnak szánt áldozatokat az ő geniusának szánták. A genius fogalmát nem könnyű meghatározni, de nagyjából a császárt inspiráló és sorsát irányító védőszellemnek felel meg. Egy a 3. századból származó, a római hadsereg által használt ünnepi kalendáriumból tudhatjuk, hogy az istenné vált császárok évfordulóira áldozatok bemutatásával emlékeztek, míg az éppen uralkodó császár évfordulóját az ő geniusának vagy az uralkodóhoz köthető isteneknek bemutatott ajánlásokkal ünnepelték. Ilyen istenek voltak a római Capitolinus domb fő istenei: Jupiter, Júnó és Minerva. Két századdal korábbról, Kr. u. 15-ből maradt ránk két felirat egy Spártához közeli városból.

Az első „az isteni Caesar Augustus, az isten fia, megmentőnk és védelmezőnk” ünnepéről szól, a második pedig az egy nappal későbbi a „Tiberius Caesar Augustus császár, a szülőhaza atyja” ünnepét hirdeti. A szóhasználat nagyon árulkodó. Az egy évvel korábban elhunyt Caesar Augustus megnevezése „isten” illetve „isten fia, megmentő és védelmező” míg az aktuális császár, Tiberíus a „szülőhaza atyja” Hatalmas különbség.
Egyes esetekben ugyanakkor főleg a Birodalom keleti provinciáiban az élő császárt is istenként imádták. A kutatóknak régóta komoly fejtörést okoz ez az ellentmondás. Talán a legmeggyőzőbb magyarázat erre vonatkozóan az, hogy a Birodalomban élő emberek zöme Caracalla idejéig (198-217) nem volt valódi római polgár. A polgárjog hatalmas előjogokkal járt és nagy megtiszteltetésnek számított. A provinciákban ez a megbecsülés csak a helyi arisztokrácia legmagasabban álló és legvagyonosabb rétegeinek járt. Ennek eredményeként a provinciákon élők nagyobb része nem volt római polgár, mégis római fennhatóság alá tartozott.
Az élő uralkodó kultuszának egyik magyarázata lehet, hogy a polgároktól nem várták el, hogy istenítsék az élő császárt. Ez csak az alattvalóknak volt kötelező, így például azoknak, akik a keleti tartományokban éltek. A nyugati provinciák zöme ezzel szemben Róma városát követte, és csak a császár geniusának kultuszához csatlakozott.

A kutatók egy korábbi generációja sokkal cinikusabban tekintett a császár-kultuszra. Úgy tartották, azt csak cselből sózták rá a birodalom polgárjoggal nem rendelkező tagjaira, hogy kontroll alatt tartsák őket. Az állítás mögött valóban kristálytiszta logika húzódik. Ha az emberekkel szemben birodalomszerte elvárás volt, hogy részt vegyenek az uralkodó vallási kultuszában, akkor vajon mertek-e volna lázadni? Egy halandóval még csak-csak hajlamos szembe szállni az ember, de ki merne ujjat húzni egy istennel?
Bár ez a nézet valóban elég csábítóan hangzik, egy idő után a tudósok mégis elvetették, mivel bőven elég bizonyíték volt rá, hogy a legtöbb császárhoz kapcsolódó kultuszt nem a római központi hatalom kényszerítette a távoli lakosokra, hanem helyi kezdeményezésre jöttek létre. Kiváltságnak számított, ha valaki templomot építhetett a római császárok tiszteletére.
A városok egymással versengtek ezért a dicsőségért. A mozgalmakat támogató és a templomok építési költségeit álló helyi arisztokraták személyes befolyása is rögtön megnőtt, amikor magával a nagy hatalmú uralkodóval került egy lapra a nevük. A regionális, helyi arisztokrácia tagjainak, akik mindennél többre tartották a rangot és a presztízst, kevés dicsőségesebb dolog létezett.

A császárkultuszok ebből eredően, helyi ügyek voltak, a részvétel pedig önkéntes volt. Attól eltekintve, hogy a városnak vagy a régiónak hivatalos engedélyre volt szüksége, hogy elkezdhesse a kultuszt, nem volt központi ellenőrzés, nem voltak határozott szabályok, sem az egész műveletet birodalmi szinten irányító vezetők. Ebben a császárkultusz nem különbözött egyik másik római kultusztól sem. A római vallásokhoz nem tartoztak régiókon átívelő szervezetek, vezetők, vagy kormányzat. Minden esetben helyi szinten működtek.
Ugyanakkor Róma és a provinciák vezetése is bőszen hirdette azt a nézetet, miszerint az istenek hithű követése életbevágó a birodalom egészséges működése szempontjából.
Az emberektől elvárták, hogy részt vegyenek bennük, még akkor is, ha ez kimerült abban, hogy megjelenjenek az aktuális ünnepnapon, megtekintsék az áldozati rituálét, majd egyenek a temérdek húsból és igyanak sok-sok bort. Az istenek imádata intellektuális, emocionális vagy teológiai síkon sem különült el a napi létezés társadalmi-politikai valóságától. A vallás az élet szerves része volt, összefonódott a kormányzással, a társadalmi renddel és a mindennapok tapasztalataival.


Forrás: részletek Bárt D. Ehrman A kereszténység diadala című munkájából (Fordította: Beke Ádám)