logo

XXVIII Novembris AD

A kereszténység sikerének okai (Összefoglalás)

Sok olvasónak feltűnhetett, hogy meglehetősen tág értelemben, már-már általánosítva beszélek a keresztényekről és a kereszténységről, mintha a korai kereszténység egységes mozgalom lett volna, nem pedig több különböző irány összessége. A valóság, amint azt nagyon jól tudjuk, hogy a kereszténység lenyűgözően sokszínű jelenség volt a Krisztus utáni első négy században: a különböző keresztény csoportok elképesztően széles skáláját vonultatták fel a hitbeli meggyőződéseknek és a gyakorlati szokásoknak. Ezt a témát a modern történelemtudomány, főleg az elmúlt negyven év során, számos könyvben feldolgozta már.
Ha ez így van, hogy bocsátkozhatok ilyen durva általánosításokba, mint hogy „a kereszténység kizárólagos" illetve „hittérítő jellegű volt"? Ezeket a kijelentéseket annak tudatában tettem, hogy a kereszténység valóban csodálatosan szerteágazó hitek és gyakorlatok halmaza volt. Bizonyosan akadtak olyan keresztények az is lehet, hogy ők voltak többségben akik nem foglalkoztak azzal, hogy megtérítsék a szomszédaikat. És egészen biztosan rengeteg olyan keresztény is volt, akik nem voltak hajlandóak teljes szívvel, lélekkel, vagy az életük minden területén, mindenestől csak a keresztény Istent imádni.

Az én nézőpontom szerint, mindez teljesen magától értetődően így van. Mégis meg kell jegyeznem, bár végeredményben nem befolyásolja azt, ami mellett érvelni szeretnék. Ebből a szempontból nem lényeges, hogy a kereszténységet valamilyen esszenciális entitásként kezeljük, amely szükségszerűen hittérítő és kizárólagos. A lényeg, hogy a vallás fő sodra bizonyíthatóan így működött. Végül pedig ez a fajta kereszténység vált dominánssá a birodalomban.
Két gondolatot kell még megosztanom a kereszténységnek erről a végül egyeduralkodóvá vált formájáról. Egyrészt, ne feledjük, hogy az erről beszámoló írásos forrásaink többsége későbbi keresztény vezetőktől származik és az ő idealizált nézeteiket tükrözi. Ezek a szövegek tehát az elit, tanult keresztény írók munkái, akik így akarták megörökíteni a kereszténységet, illetve vélhetően arra is vágytak, hogy a kereszténység ilyen legyen. Ez azt is jelenti, hogy ezek a nézetek az egyház művelt vezetőinek perspektíváját képviselték.

Emellett azt is megállapíthatjuk, hogy mindez egyben a hatalmon lévők véleménye is volt. Erre szintén tekintettel kell lennünk. Az én meglátásom szerint értelmetlen azt gondolni, hogy az egyház elöljáróinak „hivatalos” álláspontja merőben eltért az átlagos templomba járók nézeteitől, akik egyébként sem gondolkodtak annyit ezeken a dolgokon. Amit viszont tudtak, azt épp azok tanították nekik, akiknél a hatalom volt, és bár ez valóban egy idealizált valóságot tükrözött, de ezt az ideált nemcsak a keresztény elit tudta magáénak, hanem az egyszerű hívek zöme is. Ismétlem, a saját céljaim szempontjából nem számít, hogy mindenki osztozott-e ezeken a nézeteken, amíg akadtak olyanok, akikre ez igaz volt. Márpedig a keresztények jelentős része így gondolkodott.

A másik megjegyzésem, hogy ennek az idealizált kereszténységnek a már ismertetett megkülönböztető jegyéi a hittérítő jelleg, a kizárólagosság és a totalitás minden bizonnyal több keresztény csoportra is jellemző volt, nem csak az utóbb dominánssá váló vonalra. Tény, hogy a legtöbb fennmaradt írásunk a tudósok által ortodoxnak vagy proto-ortodoxnak nevezett forrásokból származik. Proto-ortodoxnak a kereszténység azon formáját nevezzük, amely az évekkel később uralkodóvá vált ortodox vonal szellemi előfutáraként létezett, és hasonló elveket képviselt. Azokban az időkben a keresztény hitnek még számos változata élt. Azonban még a nem-ortodox vagy ha úgy tetszik, eretnek csoportok egy részére is igaz volt, hogy hittérítő jelleggel működtek, és próbálták áttéríteni a zsidó és pogány társaikat.

A proto-ortodox hitre (csakúgy, mint az eretnek hagyományokra) áttérő hívek többsége nem a zsidó közösségekből érkezett, hanem a pogányok soraiból. Ezekkel a potenciális áttérőkkel a különböző keresztény csoportok több közös pontot találtak. Egyre több pogány értett velük egyet abban, hogy létezik egy olyan isten, aki mindenki más felett áll. A keresztények szemében ez nem egy ismeretlen isten volt, nem is a római panteon egyik tagja, és nem is „a legnagyobb isten” azaz a Theos Hypsistos. Ő Izráel Istene volt, aki aztán a keresztények Istene is lett.
A keresztények emellett abban is egyetértettek a pogányokkal, hogy az isten tiszteletének egyik fő oka az, hogy sok mindent megadhat azoknak, akik elismerik az ő isteni mivoltát és megfelelően imádják őt. Az ilyen isteni jótétemények mindig is a pogány vallások középpontjában álltak, és ez a kereszténység esetében sem volt másképp.

Ami megkülönböztette ezeket a keresztényeket a hagyományos pogány vallások követőitől, az a vágy és némelyek esetében szenvedély volt, hogy áttérítsék embertársaikat Isten imádására, valamint az, hogy mindeközben ragaszkodtak ahhoz, hogy az áttérők forduljanak el addigi isteneiktől. Emellett úgy vélték, hogy csak akkor állhat valaki Isten szolgálatában, ha a rituális cselekvések erkölcsös viselkedéssel és az Isten személyét illető doktrínák helyes értelmezésével párosulnak.
Az első, pogányok között térítő apostol, Pál is a kereszténységnek ezen formájához tartozott. Ezt az üzenetet terjesztették a protoortodox hagyomány művelt keresztény szerzői. Ez volt az az üzenet, amelyet később, a 4. század ortodox írói oly szokatlan vehemenciával képviseltek. Az üzenet, amely végül átvette az uralmat a római antikvitás vallási életében.

A fő kérdés azonban még mindig válaszra vár; mi volt az oka, hogy ezt az üzenetet bárki is meggyőzőnek találhatta? Mi vitte rá a pogányokat, hogy hagyjanak fel addigi elképzeléseikkel, mondjanak le szokásaikról, és forduljanak el isteneiktől azért, hogy csatlakozhassanak a keresztény közösséghez és csak az ő Istenüknek hódoljanak?


Forrás: részletek Bárt D. Ehrman A kereszténység diadala című munkájából (Fordította: Beke Ádám)