logo

XXVIII Novembris AD

A kereszténység, mint hittérítő vallás

Jóllehet az egyes kultuszokat követő pogányok szerették volna, ha minél többen csatlakoznak hozzájuk, és szívesen láttak bárkit, aki így döntött, nincs bizonyítékunk arra, hogy szervezetten léptek volna fel ennek érdekében. Ahogy a római vallások jeles történésze, Ramsay McMullen írja: „Valóban nagyon kevés jel utal arra, hogy bárminemű tudatos, szervezett igehirdetés zajlott volna a pogányság köreiben.” Ami azt illeti, egyetlen hittérítő antik kultuszt sem ismerünk.
Még a misztériumvallások esetében sem beszélhetünk arról, hogy szervezett módon kíséreltek volna meg új követőket toborozni. Egyes vélemények szerint a mithraizmus terjedése feltételez valamiféle hittérítő tevékenységet, azonban ez az állítás minden bizonnyal tévedés. A vallás alapvetően szájról szájra terjedt, családtagokon és ismerősökön keresztül a felnőtt férfiak között.
Ez nem is lehet különösebben meglepő. Az már sokkal inkább, hogy az ókori judaizmusból szintén hiányzott a hittérítő szándék. Ez az állítás aláássa azt a sokáig fenntartott nézetet, miszerint a keresztények igehirdető, hittérítő jellege a zsidóktól ered. A2 újabb kutatások azonban meggyőzően alátámasztották, hogy erről nincs szó. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a zsidók ne fogadták volna örömmel, ha valaki valóban fel akarta venni a vallásukat és szokásaikat. Több forrás is bizonyítja, hogy szép számmal akadtak zsidóvá lett pogányok. Ez többek között azzal járt, hogy a férfiakat körülmetélték, illetve nemtől függetlenül át kellett esniük bizonyos szertartásokon, fel kellett venniük a hagyományos szokásokat, és be kellett tartaniuk a törvényeket, hogy csatlakozzanak a zsidó gyülekezethez.

Akadt a pogányoknak egy másik csoportja is, akiket zsidó-szimpatizánsnak nevezhetünk. Ök azok a nem zsidók voltak, akik érthető okokból nem kívántak átesni a körülmetélésen, és nem akarták betartani a zsidók összes kötelező törvényét. Ennek ellenére mégis imádták a zsidók Istenét gyakran kizárólag őt -, és zsidó társaikkal együtt jártak a zsinagógába, valamint másodlagos státuszúként ugyan, de kivették a részüket a zsidó közösség életéből. Őket istenfélőknek is nevezik, mivel az egy Istent imádták, azzal a különbséggel, hogy nem vettek fel minden, zsidókat megkülönböztető jegyet.

A fentiek ellenére nagyon kevés jel utal arra, hogy a zsidók aktívan keresték volna annak a lehetőségét, hogy új híveket és szimpatizánsokat gyűjtsenek. A kívülállókat vonzhatta a zsidók vallása és életstílusuk egyes elemei, de általában véve elmondható, hogy a zsidók megelégedtek saját hagyományaik és szokásaik követésével, és hagyták, hogy a pogányok azt csinálják, amit akarnak. Több kortárs kutató is ezt a nézőpontot képviseli, köztük az ókor-specialista Martin Goodman is, aki az ókori pogány és zsidó vonatkozású források alapos elemzésére támaszkodva arra jutott, hogy a keresztény egyház hittérítő missziója páratlan és előzmények nélküli volt: „Ez a hittérítő tevékenység sokkoló újdonságként hatott az ókori világban.
Az evangélium terjesztése a keresztény mozgalom állandó velejárója lett, míg végül, sok keresztény szemében az új hívekért folytatott versennyé vált. Goodman azonban kiemeli, hogy „ezek a keresztények Constantinus áttéréséig olyan versenyben futottak, amelyről a többieknek nem is volt tudomása.

Ha az új hívek összehangolt begyűjtése nem volt az ókori vallások köztük a judaizmus szerves része, akkor, hogy lett a kereszténység mégis hittérítő vallás? Ókori forrásaink nem szolgálnak ugyan meggyőző válasszal, de a meglévő ismereteink alapján gondolhatjuk, hogy a keresztény üzenet természete állhat a dolog mögött. A legelső keresztények, köztük Pál is aki elsőként vállalta a világméretű missziót azt vallották, hogy Krisztus halála Isten tervének része volt, hogy megmenthesse a világot.
Aki nem éli át ezt a megváltást, arra kárhozat vár. Apokaliptikus zsidóként Pál, és az általa megtérítettek, azt vallották, hogy Isten hamarosan eljön és kihirdeti a végítéletet. Végzetes, a világ pusztulásával járó esemény közeledett. Krisztus követői megmenekülnek, és Isten országában élhetnek tovább, a többiekre viszont kárhozat vár. Egyes keresztények úgy vélték, hogy a végítélet nem egyszerűen a földi élet végét jelenti majd, hanem örök szenvedéssel járó büntetés lesz a sorsa azoknak, akik nem Krisztust választották.

Mindemellett a kereszténység büszkén hirdette magát a szeretet vallásaként. Jézusra úgy emlékeztek, mint aki arra tanította az embereket, hogy mindenekelőtt szeressék Istent, de emellett szeressék felebarátaikat is, mint önmagukat. Ha Isten azt parancsolja az embereknek, hogy szeressék egymást, illetve ebből következően azt tegyék, ami másoknak is a javát szolgálja, és eközben mindenkire, aki nem állt még be a hívei közé, pusztulás vár a közelgő végítélet napján, akkor könnyen eljutunk arra a következtetésre, hogy a keresztények vallásos kötelessége meggyőzni mindenkit, hogy csatlakozzanak hozzájuk. Csakis így menthetik meg felebarátaikat, így óvhatják meg őket az örök kárhozattól. Ezek szerint ez az egyetlen igazi módja, hogy kifejezzék szeretetüket embertársaik iránt.
A keresztények tehát, Pállal kezdve legalábbis, hittérítőkké váltak, meggyőződve arról, hogy az egész világot meg kell téríteniük. Goodman állítása szerint Pál volt az, aki elsőként állt elő ezzel az elképzeléssel. Igazi újító volt, „az apostol, aki egyedül találta fel az egész világ szisztematikus megtérítésének eszméjét, és ezt régióról régióra haladva valósította meg.” Ugyanakkor éppen emiatt megdöbbentő és szembetűnő, hogy az ő munkásságán kívül nem tudunk más, szervezetten működő hittérítő tevékenységről nem csak az 1. századból, de a birodalom többségének megtérése előtti századokból sem. Ahogy MacMullen találóan megjegyezte: „Szent Pál után az egyháznak nem volt küldetése.”

Bármilyen hihetetlenül hangzik is, de ha az Újszövetség időszakától a 4. századig össze akarnánk számolni azokat a keresztény hittérítőket, akikről akár csak egyetlen történet is fennmaradt, egy kezünket is elég lenne használnunk. Ott volt a 3. században élt Csodatevő Szent Gergely, aki nem utazta be a világot, csak a mai észak-törökországi Pontus területén működött. Tours-i Szent Márton a franciaországi Tours városának püspökeként a város pogányait térítette át, míg Porphüriosz, egy késő 4. századi püspök Gázában záratta be a pogány templomokat és a helyiek közt hirdette az igét. Nem beszélhetünk tehát ajtókon kopogtató térítők hadáról. Mindössze három férfit ismerünk név szerint, ők is egy-egy elszigetelt területen tevékenykedtek. És ahogy azt látni fogjuk, a róluk keringő történetek is javarészt legendaként terjedtek.
Ha a keresztények nem szervezett hittérítő missziókkal szereztek új híveket, akkor mégis hogyan csinálták? A válasz egyszerű: nem nyilvános prédikálással és idegen ajtókon kopogással operáltak. A mindennapi élet kapcsolati hálóját használták, és szájról-szájra terjesztették Krisztus üzenetét.

A kapcsolati hálóba beletartozik minden emberi kapcsolat, ami annak eredményeképp jön létre, hogy az emberek a mindennapjaikat élik. Van családunk, vannak barátaink, szomszédaink, munkatársaink. Az utcán sétálva, a boltban, vagy a meccseken összefuthatunk az ismerőseinkkel. Klubok és szervezetek tagjai vagyunk. Részt veszünk a közösség mindennapi életében. Röviden: különféle módokon számos kapcsolatot ápolunk embertársainkkal.
A különböző körökből ismert emberekkel sok közös ismerősünk van. Barátaink rajtuk kívül sok olyan embert is ismerhetnek, akiket mi nem. Azok, akiket nem ismerünk, ismerhetnek olyanokat, akiket mi igen, és nyilván sok olyat is, akikkel még nem találkoztunk. A kapcsolati hálók fedésben állnak egymássál, de nincs két ugyanolyan. A közösség pedig a mindenkit magába foglaló teljes hálózat. Ez az antik világban is így volt. A keresztények nem csak egymás között léteztek, sőt, a Krisztus utáni első évszázadokban a keresztények leginkább nem keresztényekkel voltak körülvéve. A vallás pedig elsősorban ezeken a hálózatokon keresztül terjedt.

Vegyünk például egy keresztény nőt, aki egy közeli barátnőjének mesél az újonnan talált hitéről. Elmondja neki a történeteket, amiket Jézusról és követőiről hallott. Mesél a saját életéről, arról, hogy hogyan segített neki Isten, miután meghallotta az ő imáját. Egy idő után ez a barátnő is komolyan érdeklődni kezd és ő is csatlakozik az egyházhoz. Ezzel máris újabb lehetőségek nyílnak az örömhír terjesztésére, hiszen, értelemszerűen, ennek a nőnek is vannak ismerősei, barátai, családja, szomszédai, és mindenféle ismerősei.
A nő áttér. Idővel áttéríti a férjét is, aki az egész családnak a gyerekeknek, sőt, a szolgáknak is megparancsolja, hogy kövessék őt hitében. Három év múlva a férfi egy üzlettársát is ráveszi, hogy megtérjen. Ö is magával hozza a saját családját. Az egyik tizenéves lánya végül úgy dönt, hogy nem csak azt teszi meg, amit az apja elvár tőle (például a rendszeres, napi imádságot, és a vasárnapi misére járást), hanem mélyen elkötelezett hívővé válik. Megtéríti a legjobb barátját, aki aztán megtéríti az édesanyját, aki pedig megtéríti a férjét, és végül a szomszédot is meggyőzik.

És ez így ment tovább évről évre. A kereszténység terjedésének egyik fő oka, hogy két szempontból is egyedi volt: a többi vallás nem térített, és nem volt kizárólagos sem. Ez a két jellemző teljesen egyedülállóvá tette a kereszténységet. Azok, akik kereszténnyé váltak, végleg hátat fordítottak pogány múltjuknak, pogány szokásaiknak és pogány isteneiknek. Ez egyben azt is jelentette, hogy lényegében minden egyes újdonsült keresztény egyben ex-pogány is volt, így az egyház minden egyes új tagja ezzel egy időben csökkentette a régi, tradicionális vallások követőinek számát. Ahogy a keresztények száma nőtt, úgy csökkent a pogányság bázisa.

Forrás: részletek Bárt D. Ehrman A kereszténység diadala című munkájából (Fordította: Beke Ádám)