logo

XXVIII Novembris AD

A keresztények sikerének magyarázatai

A régebbi kutatások egymással összhangban magyarázták a kereszténység gyors térnyerését: ez volt az a vallás, amely betölthette a pogányság összeomlásával keletkező spirituális vákuumot. Véleményük szerint ekkorra már senki sem hitte el a pogányok nevetséges mítoszait, és nem voltak képesek elfogadni az ősidőkből eredő bizarr kultikus rituálékat. Az ajtó nyitva állt, a felsőbbrendű kereszténységnek csak be kellett lépnie rajta.
Kenneth Scott Latourette például, az 1937-es, többkötetes A History of the Expansion of Christianity (A kereszténység terjedése) című munkájában a „régi vallások hanyatlásáról” beszél. A kereszténységnek szerencséje volt, hogy akkor tűnt fel a színen, amikor „a hagyományos római és görög állami, illetve családi kultuszoknak leáldozóban volt a csillaga. Egyre kevésbé voltak képesek kielégíteni a lakosság vallási igényeit”
Három évtizeddel később, E. R. Dodds klasszikus tanulmánya, a Pagans and Christians in an Age ofAnxiety (Pogányok és keresztények a nyugtalanság korában) is hasonló hangot ütött meg. Ebben azt írja, „a kereszténység sikerének egyik oka egyszerűen a vetélytársak gyengeségében és fásultságában gyökerezett."

A fenti tudományos munkákban rejlő erkölcsi ítélet a pogányság felett a legtöbb európai és amerikai tudós számára egyáltalán nem tűnt visszásnak: a szigorú monoteizmus és magasra tett erkölcsi követelmények egyszerűen a politeista kultuszok fölé helyezték a kereszténységet. Ez azonban nem csak a 20. századi tudomány közhelye volt.
A tágabb értelemben vett modernitás első, a kereszténység felemelkedésével foglalkozó kritikai munkájában is megjelent már ez a gondolat, Edward Gibbon The History of the Decline and Fali of the Román Empire (A római birodalom hanyatlásának és bukásának története) című nagyívű és jelentős 18. századi művében. Gibbon úgy vélte, hogy a pogányság legyengült és becsődölt. Az ő utánozhatatlan szavaival:

„[A kereszténységnél] kevésbé érdemes tanok is elégségesek lettek volna, hogy betöltsék a pogány szívekben keletkezett űrt, és kielégítsék a bennük gyúló szenvedélyt. Azok, akik hajlanak elfogadni ezt a véleményt, talán nem is azon ámuldoznak, hogy a kereszténység milyen gyorsasággal terjedt, ellenben meglepőnek találhatják, hogy annak sikere nem volt még sebesebb és még egyetemesebb.”

Kétségtelen, hogy Gibbon, 18. századi brit tudósként, aki korának ideológiáját az utolsó cseppig magába szívta, nem szorítkozhatott kizárólag történelmi magyarázatokra a kereszténység roppant sikerei kapcsán. Gibbon elfogadta, hogy a végső diadal a spirituális felsőbbrendűségből és Isten személyes közbenjárásából eredt: „Természetünkből fakad a kíváncsiság, hogy megfejtsük, mi vezethette a keresztény hitet ilyen nagyszerű győzelemre a föld hagyományos vallásai felett. Erre a kérdésre azt a nyilvánvaló, ugyanakkor minden szempontból kielégítő választ adhatjuk, hogy mindez a hittételek meggyőző bizonyítékaiból, valamint azok nagyszerű szerzőjének mindenható gondviseléséből fakadt”

Ugyanakkor Gibbon analízisének nagy részét a „keresztény egyház gyors növekedésének másodlagos” okainak szentelte. Afelől nem lehet kétségünk, hogy valódi véleménye szerint ezekben rejlett az igazi válasz. Munkájában öt okot sorol fel.

• „A keresztények kérlelhetetlen és ellentmondást nem tűrő buzgalma." Gibbon szerint ez a vallási hév, amivel valaki a saját igazát hirdette, korábban egyáltalán nem volt jellemző. A halhatatlanság doktrínája. A pogányok, Gibbon állítása szerint, iszonyatosan lelkesedtek, amikor megtudták, hogy létezhet a halál utáni élet.

• A korai keresztények csodatételei. Érvelése szerint, ezek győzték meg a pogányokat, hogy Isten valóban a keresztények oldalán áll.

• Szigorú keresztény erkölcs. A laza vallási erkölcsök világában a kereszténység egy magasztosabb utat kínált.

• Erős egyházi szervezet. A pogány vallásokkal ellentétben, a kereszténység hatékony hatalmi hierarchiát állított fel, ami előre mozdította az ügyét. A kereszténység szervezettségében felülmúlta a konkurenciát.

Gibbon óta sok tudós megismételte, illetve megerősítette az előbbi állításokat. Persze, a tudomány azóta sokat fejlődött, és ma már sokkal tisztábban látunk mindazonáltal el kell ismernünk, hogy a későbbi kutatások sok esetben a Gibbon által lefektetett alapokra épültek.
Az egyik olyan kérdést, amit azóta a tudósok sokkal alaposabban körüljártak, már én is felvetettem: mit jelent az, hogy valaki „áttér"? Másképp fogalmazva: Miben kell hinnie, illetve mit keli tennie valakinek, aki keresztény akar lenni? Mi van azokkal a magukat kereszténynek tartó hívőkkel, akik a 4. század elején a keresztény isten mellett továbbra is hódoltak a római, városi, vagy családi istenségeknek? Őket is kereszténynek hívhatjuk? Mi a helyzet, ha az egyes családok tagjai a családfő akaratából, kényszerből vették fel a keresztény szokásokat, miközben lélekben továbbra is Jupiterhez, Júnóhoz, Apollóhoz álltak közelebb? Ők kereszténynek számítanak? Mi van, ha a magukat kereszténynek mondók nem keresztelkedtek meg, nem jártak templomba, és általában nem tettek semmit, ami azt bizonyította volna, hogy a vallásuk hatással volt az életükre? Keresztények voltak vagy sem?

A 20. század nagy részében a tudósok ezekre a kérdésekre egyöntetűen nemmel feleltek. William James nagyhatású munkájáig, a Varieties of Rehgious Experience-ig (A vallási tapasztalás sokfélesége) visszamenően a szakértők azzal érveltek, hogy csak az tekinthető valódi áttörtnek, aki megtapasztalta a vakító fényt, ami radikális változásokra, teljes jellemváltásra és megingathatatlan rendelkezésünkre.

Éppen ezért sok történész tágabban értelmezi az áttérést, és sokkal általánosabb módon határozza meg, hogy mitől válik valaki kereszténnyé. Az alapelv az, hogy nem csak azokat számítják ide, akiket „elvakított a fény”, majd azon nyomban új életet kezdtek. Ehelyett egy sokkal egyszerűbb meghatározást választottak, ahogy korábban én is felvetettem már: az áttérés ezek szerint a vallásos meggyőződés és a hozzá kötődő szokások feladása egy másik vallás meggyőződése és szokásai kedvéért. Egyeseknél valószínűleg a többségnél nem azonnal, nem teljes mértékben és nem maximális odaadással történik a váltás. Amikor itt a keresztény hitre való áttérésről beszélünk, a váltáson azt értjük, hogy valaki a keresztény Isten imádása mellett dönt, egyszersmind abban is hisz, hogy Krisztus a megváltó, és egyben Isten fia.
A kereszténységet választók többségének fel kellett hagynia a többi istenség imádatával. Már láthattuk, hogy ez a pogány világban egyedi követelmény volt. A hagyományos vallások követőivel ellentétben a keresztényektől elvárták, hogy tartózkodjanak a kultikus szokásoktól. Hogy ezt minden esetben betartották-e avagy sem, az más kérdés, amelyet megválaszolni egyébként is lehetetlen. Viszont a kereszténység esetében, amely a kezdetektől többé-kevésbé szabályozott keretek között működött, az áttérés nem „is-is” módra történt, hanem „vagy-vagy” alapon.
A keresztények legalábbis azok, akikről a legtöbb információval rendelkezünk restriktívnek és exkluzívnak tartották a vallásukat, nem pedig additívnak és inkluzívnak. Állításom szerint végül ez jelentette a döntő különbséget a keresztény küldetés szempontjából. És mivel elég sokan elfogadták az exkluzivitás elvét, végül ez lett az egyik fő oka annak, hogy a kereszténység meghódította a birodalmat.


Forrás: részletek Bárt D. Ehrman A kereszténység diadala című munkájából (Fordította: Beke Ádám)