logo

V December AD

Jobb egészségügyi ellátás

A másik, nemrégiben felmerült magyarázat a kereszténység gyors elterjedésére nem más, mint a jobb egészségügyi ellátáshoz való hozzáférés. Rodney Stark, szociológus népszerű, The Rise of Christianity (A kereszténység felemelkedése) című könyvének egyik sokat vitatott állítása volt ez, míg Hector Avalos jóval alaposabb munkájának is ez volt a fő tézise.
Avalos részletesen elemzi ugyan, hogy a korai keresztények miként szervezték és tartották fenn a betegek ellátását, azonban nem mutatja meg, hogy ez az egészségügyi rendszer, hogyan segített új híveket szerezni, vagy miként vezetett az egyház gyarapodásához. Stark ezzel szemben szociológiai oldalról járja körbe a kérdést, és tesz néhány egészen érdekes megállapítást. Kiemeli, hogy a kereszténység térnyerésének kezdeti szakaszában Rómán több halálos járvány is végig söpört. A Marcus Aurelius uralkodása idején dúló pestis például, Stark kimutatása szerint, a birodalom teljes lakosságának 25-33 %-át pusztította el. Maga a császár is az áldozatok között volt.
Stark megjegyzi, hogy a keresztény források ünnepük a keresztények betegekkel szembeni odaadását. Ez éles ellentétben állt a pogányokkal, mondja Stark, akik egyszerűen sorsukra hagyták a szerencsétleneket. Ezután olyan tanulmányokra hivatkozik, amelyek azt támasztják alá, hogy a modern gyógyszerek nélküli egyszerű ápolás a betegekkel való törődés is drasztikusan javítja a túlélési esélyeket. Stark végül azzal zárja gondolatmenetét, hogy a keresztények sokkal nagyobb számarányban voltak a járványok után, mint a pogányok, azaz a relatív népességszámuk azáltal is jelentősen növekedett, hogy ellátták a betegeket.

Ez valóban érdekes perspektíva, azonban több okból sem meggyőző. Egyrészt Stark minden kritika nélkül elfogadja, hogy amikor keresztény források dicsérik a keresztényeket, és ezzel egy időben elítélik a pogányok betegellátás terén végzett munkáját, akkor valóban tényszerű információkat közölnek. Számára a keresztény szerző egyszerűen történelmi valóságot közöl, amikor felsőbbrendűnek állítja be keresztény társai szeretetből fakadó tetteit, és elítél mindenki mást, mondván azok még a saját családtagjaiktól is elfordulnak baj esetén.
A korai kereszténységgel foglalkozó történészek nem lehetnek ennyire jóhiszeműek a forrásokkal kapcsolatban. A nyilvánvaló részrehajlást soha nem szabad figyelmen kívül hagyni. Persze ezen túl is van okunk kételkedni abban, hogy a keresztények betegápolási szokásai az egyház növekedéséhez vezettek volna. Ha a forrásaink csakugyan megbízhatóak, és a keresztények többet foglalkoztak a halálos betegekkel járványok idején, mint a pogányok, az egyben azt is jelentette volna, hogy a keresztények gyakrabban is fertőződtek meg. Ami azt illeti, a korai keresztény szövegek is éppen ezen keseregnek.
A keresztényeket gyakran utolérte a halál, miután ők maguk is elkapták azt a kórt, amit épp gyógyítani akartak volna. E részlet felett Stark minden további nélkül átsiklik, pedig mindez a szemtanúk beszámolóiban is világosan szerepel. A legmegkapóbb példa a 3. század közepéről, Alexandria püspökének, Dionüsziosznak a leveléből származik, akit Euszébiosz idéz. A levélben Dionüsziosz egy „derült égből" lecsapó járványról beszél, és lejegyzi, hogyan reagáltak a bajra a közösség keresztényei:

„Mit sem törődve a veszéllyel, a betegek segítségére siettek, ellátták minden szükségletüket, és Krisztushoz vezették őket, majd velük együtt hagyták hátra földi életüket békés boldogságban; minthogy ők maguk is megfertőződtek a kórral, szomszédaik betegségét magukra idézték és mosolyogva fogadták fájdalmaikat. Az ápolók és gyógyítók közül sokan maguk is ott, a betegek halálos ágyán végezték (...) így vesztették életüket legjobb testvéreink, presbiterek, diakónusok és laikusok egyaránt."

Dionüsziosz állítása szerint a betegek gondozása a halálukkal sem ért véget, és ez még több veszteséget okozott:

„A szentek testét karjukba vették, keblükhöz szorították, szemüket megtisztították és szájuk becsukták, aztán vállukra emelték és eltemették őket. Ragaszkodtak hozzájuk, átölelték őket, lemosták és felöltöztették őket; kisvártatva ugyanez történt velük is, mert a hátra maradtak mindig csatlakoztak elődeikhez ebben a munkában.”

Egyetlenegy kívülállóktól származó forrás sem utal arra, hogy valaki azért lépett volna be az egyház kötelékébe, mert az jobb egészségügyi feltételeket teremtett, és az sem valószínű, hogy a fertőzöttekkel való intim érintkezés növelte volna a keresztények számát. Ez alapján tovább kell keresnünk annak az okait, hogy mi csábította az egyház karjaiba a pogány hitet elhagyókat. Érdemes lenne megvizsgálni, mit mondanak erről maguk a korai egyház áttérői.
Ilyen beszámolók szerencsére viszonylag nagy számban állnak rendelkezésünkre, és keletkezésüket tekintve a számunkra fontos évtizedekre és évszázadokra esnek. Ráadásul ezek a leírások kifejezetten egységesnek mutatkoznak a tekintetben, hogy mi vonzotta a kívülállókat a valláshoz: a keresztények hihetetlen csodákat műveltek.


Forrás: részletek Bárt D. Ehrman A kereszténység diadala című munkájából (Fordította: Beke Ádám)