logo

V December AD

Álljunk meg egy pillanatra

Mielőtt mélyebben belenéznénk ezekbe a mesékbe, meg kell állnunk egy kicsit. Miért tekintjük hitelesnek a csodálatos megtérések keresztény történeteit? Aki el akarja hinni, hogy mindez szó szerint így történt, az természetesen elhiszi. De mi van a többiekkel? Három megkerülhetetlen állítás ütközik itt össze, és mindegyikkel foglalkoznunk kell. Először is az vitathatatlan tény, hogy az emberek egyre nagyobb számban tértek át a keresztény hitre. Másodszor, a korai keresztény leírások sora, kezdve az Újszövetséggel, ezeket az áttéréseket a nagyszerű csodatételeknek tulajdonítja. Harmadszor pedig ott van az a tény is, hogy manapság sokan a nem-keresztények közül szinte mindenki, de a keresztények közül is sokan nem hisznek benne, hogy ezek a csodák valóban megtörténtek.
Ha mindhárom fenti állítást meg akarjuk magyarázni, először is mondhatnánk azt, hogy az áttérések (amelyek kétségkívül megtörténtek) nem azért történtek, amit a forrásaink állítanak. Szkeptikusként mondhatnánk, hogy például a közösség vonzereje vagy a jobb egészségügyi ellátás csábította az embereket. Elég sokan választják ezt a megoldást. Azonban nem biztos, hogy olyan gyorsan le kellene mondanunk a korabeli forrásainkról. Ahogy azt látjuk majd, tényleg rengetegen állítják, hogy az áttérések az egyes csodák hatására történtek.

Ez pedig felvet egy újabb alternatívát. Amikor a mai emberek azt mondják, hisznek a csodákban, az legtöbbször nem amiatt van, mert valóban átéltek hasonlót. Akad, aki ezt állítja, de a többség nem ilyen. Sőt, a legtöbben, akik hisznek bennük, nem csak nem élték át maguk a valódi csodát, de még csak nem is láttak személyesen ilyesmit. Ami viszont minden hívőben közös az az, hogy hallottak csodákról. Gyakran olyanoktól, akik azt állítják, hogy velük történt. Még gyakoribb, hogy valaki olyan mesélte nekik, akik látták, amint valakivel megtörtént. Vagy valaki ismer olyat, aki találkozott valakivel, aki ismer valakit, aki látta.
A legtöbb mai csoda-hívő csak hallomásból tud a csodáról, amelyben hisz. Okkal feltételezhetjük tehát, hogy a korai kereszténység idején is ezért hittek az emberek a csodákban. Hallottak történeteket, olyanokat, mint amilyeneket az Apostolok Cselekedeteiben is olvashatunk. Ezek irodalmi narratívák, nem pártatlan történelmi feljegyzések. Szájról szájra terjedtek, amíg valaki lejegyezte őket. Sokan ma is hisznek abban, hogy a Szentlélek valóban eljött pünkösd napján a tanítványokhoz, akik ennek hatására voltak képesek idegen nyelveken beszélni. Ők pontosan azért hiszik el ezt a hatalmas csodát, mert olvasták a történetet a Cselekedetek 2. fejezetében.

Feltételezhetjük, hogy ez a korai kereszténység idején is hasonlóan működött. Az emberek hallották a történeteket, ám a többség nem hitt bennük. Néhányan, miután elég történetet hallottak, újra és újra elismételve, elkezdték fontolóra venni azok valóságtartamát. Végül elhitték őket, majd ennek hatására áttértek. Nem feltétlenül azért, mert az apostolok és a követőik valóban csodát csodára halmoztak.
Lehet, hogy tényleg ezt tették, lehet, hogy nem. De ha valamit kellő meggyőződéssel, sokszor elismételnek, az elég meggyőzőnek bizonyulhat mások szemében. És erre van is bizonyíték, elvégre az emberek valóban áttértek, és a legtöbb esetben ugyanazt az indokot hozták fel erre. A keresztény üzenetet a csodatételekről szóló történetek támasztották alá.


Az áttérés apokrif meséi

Az áttérésekhez vezető csodás történetekkel az Újszövetségen kívül is találkozhatunk. Az egyik leglebilincselőbb a Szíriái Edessza városának története, ahol az egész város áttért a keresztény hitre, mégpedig Jézus egyik apostolának, Júdás Taddeusnak a csodái láttán.
A történet nem kis részben azért olyan lebilincselő, mert magával Jézussal indul, és egy levéllel, amelyet halála előtt nem sokkal Edessza királyának, Abgárnak írt. A király korábban szintén levélben kérte őt, hogy szabadítsa meg betegségétől ez az egyetlen levélváltás, amelyet a legendák Jézusnak tulajdonítanak.
A két levelet a 4. századi egyháztörténész, Euszebiosz idézi, aki azt állítja, hogy az edesszai levéltárban akadt rájuk, és az eredetileg szíriai nyelven írt szövegeket ő fordította le görögre. Abgár király azt írja Jézusnak, hogy hallott az ő csodatételeiről. Könyörög neki, hogy jöjjön el hozzá Edesszába és gyógyítsa meg; és ezzel egyszersmind Jézus is megmenekülhet a zsidók ellenszenvétől. Válaszában Jézus megáldja Abgárt, amiért az látatlanul is hisz benne (ezzel János evangéliumát idézi meg: Jn 20:29), de közli az uralkodóval, hogy nem mehet el hozzá, mivel be kell teljesítenie küldetését (azaz a keresztre feszítését). Mennybemenetele után azonban elküldi majd hozzá tanítványát, aki meggyógyítja a királyt.

Euszebiosz mindkét levelet teljes terjedelmében idézi, majd a levéltárban találtak alapján elmeséli az ezután kibontakozó történetet. Jézus feltámadása után, tanítványa, Tamás apostol Júdás Taddeust küldi, hogy gyógyítsa meg Abgárt. így is tesz, ám nem elégszik meg ennyivel. „Isten erejével kezdett meggyógyítani minden betegséget és gyengeséget, úgyhogy mindenki ámulatba esett." „Sok mást is meggyógyított a városban, csodálatos és nagy dolgokat művelt és hirdette Isten igéjét.” Edessza lakóit lenyűgözték a csodatételek, és attól a naptól Edessza városa teljes mértékben Krisztusnak szentelte életét, kétségbevonhatatlan bizonyságot téve a Megváltó velük szemben tanúsított jóságáról.
Jézus követőinek hasonló csodatételeivel találkozhatunk azokban a könyvekben, amelyeket együttesen az Apokrif Apostolok Cselekedetei néven ismerhetünk. Az apostolok misszióiról szóló legendás történetek mindegyikében számos példát találhatunk az áttérésekhez vezető, döbbenetes csodatételekről. Ezek közül most két példát szeretnék kiemelni?

A János cselekedeteiben Zebedeus fiának, Jánosnak a csodás szolgálatáról olvashatunk, aki idegen földön terjesztette az Úr üzenetét. Az epizódok egy része egyáltalán nem szolgál evangelisztikus célokat, csupán Isten szolgájának rendkívüli képességeit mutatja be. Talán a leghíresebb ezek közül a poloskák esete. Eszerint egy hosszú utazást követően János és társai egy fogadóban szállnak meg éjszakára.
Ágyában fekve, Jánosnak feltűnik, hogy az ágya tele van poloskákkal. Mivel szüksége van a pihenésre, felszólítja a rovarokat, hogy távozzanak a szobából és hagyják Isten szolgáját békésen aludni. Társai jól szórakoznak a dolgon, de másnap reggel nagy meglepetésükre egy sereg poloskát látnak János ajtaja előtt várakozni. Miután az apostol felkel, a poloskákhoz szól, és viszszaküldi őket a helyükre, akik készségesen eleget is tesznek a parancsnak. János persze nem a nyugodt alvás érdekében mutatja be csodáinak többségét, hanem hogy sikeresen megtérítse a tömegeket. Ezek közül a legmélyebb benyomást az epheszoszi Artemisz-templom játszi könnyedségű lerombolásával teszi.

Artemisz a mai Törökország nyugati partján állt Epheszosz városának istene volt. A város lakóinak iránta érzett elkötelezettsége az Újszövetségben is feltűnik, amikor az istennő hívei fellázadnak Pál apostol missziója ellen (ApCsel 19). A János Cselekedeteiben újabb apostoli vitára kerül sor. Ezúttal azonban az istennő vagy legalábbis a temploma nem ússza meg sértetlenül a dolgot.
János Artemisz lenyűgöző temploma elé érkezik, ahol Összetűzésbe keveredik az istennő születésnapját ünneplő pogány hívőkkel. Az emelvényre lépő János kihívja őket egy spirituális párbajra: imádkozzanak az istennőjükhöz, hogy az halállal sújtson le rá. Ha nem sikerül neki, akkor ő is imádkozik majd az ő Istenéhez, hogy ölje meg őket. Mivel a tömeg jól tudja, hogy János nagy csodákra képes hiszen korábban már nyilvánosan feltámasztotta a halottakat -, kérlelni kezdik, hogy ne tegye.

János arra ösztökéli őket, hogy mind térjenek meg, majd azért imádkozik, hogy a hely istensége adja meg magát Istennek. Rögtön ezután Artemisz oltára kettéválik, az áldozati állatok a földre hullanak, és a szentély hét bálványa is elpusztul. A templom fele összeomlik, a tető bezuhan, a romok pedig Artemisz főpapját is maguk alá temetik. A keresztények Istene nem tréfál, és ellentmondást nem túróén bizonyítja, hogy sokkal hatalmasabb, mint a város megbecsült istensége.
Ahogy az a keresztény apostolok történeteiben elvárható, a pogány tömeg azonnal felkiált: „Egy Isten van, János Istene, egy Isten, aki könyörül rajtunk, mert te vagy egyedül az Isten! Most megtértünk, mert láttuk csodáidat.” Olvasóimban felmerülhet a kérdés, hogy mégis miként lehetséges ilyen hirtelen áttérni egy másik hitre, amikor az illetőnek semmi előismerete nincs az új vallásáról. Mégis így tesznek. János biztatja őket, elmagyarázza nekik, hogy Isten hatalmasabb, mint Artemisz, és szavait a természetfeletti események is alátámasztják: az emberek ezen felbuzdulva rohannak, hogy istennőjük templomának maradványait is lerombolják.
„Tudjuk, hogy János Istene az egyetlen, ezentúl előtte hajolunk meg, mert megkönyörült rajtunk (...) Láttuk, hogy isteneinket hiába állítottuk föl,” Az áttérés történetét teljessé téve, a leomló templommal együtt odaveszett pogány pap Isten erejével visszatér az élők sorába, és Jézus odaadó hívévé válik.

Egy másik apokrif könyvben hasonló történeteket olvashatunk az isteni hatalommal felruházott Péter apostolról. Az egyikben egy beszélő kutya játssza a főszerepet. Péter Rómába érkezik, hogy szembe szálljon a hit egyik ellenségével, aki ezúttal nem egy pogány, hanem az őseretnek Simon mágus, aki azzal rombolja a fővárosban a keresztények hitét, hogy látványos csodáin keresztül próbálja meggyőzni őket saját tanításainak igazáról. A csodák pedig, mint tudjuk, térítő erejűek. A Péter cselekedeteinek nagyobb része Krisztus apostolának, és a hit gonosz megrontójának csodapárbajáról szól.
Amikor Péter a városba érkezik, nagy kétségbeesésére megtudja, hogy az egyház nagy vezetője, Marcellus befogadta otthonába a megátalkodott Simont. Péternek megtiltják a belépést az eretnek tart az ő rettenetes erejétől de Pétert semmi sem tántoríthatja el. Szabadon enged egy láncra vert kutyát, és emberi hanggal ruházza fel. A kutya bemegy a házba, és közli Simon mágussal, hogy Péter odakint vár rá és nincs épp békés hangulatban. A kutya Simon válaszával visszatér Péterhez: eljött a leszámolás ideje. Az állat ezzel kileheli a lelkét és összecsuklík. A végeredmény ez esetben is a tömeges áttérés.
„A beszélő kutya láttán mélységes csodálkozás fogta el a tömeget, olyannyira, hogy egyesek sorban odaborultak Péter lába elé.” Mások, akiknek egyetlen lenyűgöző teljesítmény nem volt elég, újabb csodát követeltek tőle, Péter pedig feltámasztott egy füstölt lazacot, és visszadobta a vízbe. Az eredmény ismét ugyanaz: „a látvány hatására mind hittek az Úrban.”

A Simon mágus és Péter közötti csodapárbajban egyik fantasztikus tett követi a másikat, míg mindenki eldönti, hogy ki mellett foglal állást van, aki az apostolt követi, és akad, aki az eretneket. Egy ízben Simon és Péter egész Róma, köztük a szenátorok és a prefektusok előtt mérik össze erejüket az arénában, egy hivatalos verseny keretei közt. Hogy sportszerű legyen a viadal, a főprefektus szabja meg a feltételeket, beküldi a két versenyző közé egy rabszolgáját, és kiadja a feladatot. Simonnak természetfeletti eszközökkel kell megölnie a rabszolgát, Péternek pedig fel kell támasztania.
Simon néhány szót suttog a rabszolga fülébe, aki holtan rogy össze. A prefektus ezt látva elhűl, ugyanis a rabszolga a császár egyik kedvence volt, és az elöljáró csak elekor döbben rá, hogy ezzel az ö lelkén szárad a szolga halála. Kérlelni kezdi Pétert, hogy tegyen valamit, Péter pedig természetesen eleget tesz neki. Miután mindenki előtt bejelenti, hogy Isten, „hogy bűneikből megtérhessenek, nagyszerű jeleket és csodákat tesz majd a kezem által” felemeli a szolga kezét, és feltámasztja öt. Végül itt sem marad el a szokásos reakció: „A látvány hatására a nézősereg egy emberként kiáltotta: »Egy Isten van, egy Isten, a Péteré!«"
Számos ehhez hasonló történettel találkozhatunk az Apokrif Apostolok Cselekedetei többi könyvében is, de más forrásaink is vannak ezen kívül.


Történelminek látszó leírások, legendák

Az ilyen legendás apostoli kalandok mellett van két korai narratívánk, amelyek két későbbi misszionárius tetteiről szólnak egyikük a 3. században tevékenykedett, a másik pedig a 4.-ben. Bár látszólag ezek is történelmi leírások, valójában inkább tekinthetjük őket a szentek életéről szóló meséknek, más néven hagiográfiáknak vallásos és legendákkal teli írásoknak, amelyek a keresztény szentek csodatételeit ünnepük.


Csodatevő Gergely élete

A 3. századi „Thaumaturgus” (azaz, „Csodatévő") Gergely életét Nűsszai Szent Gergely (335-394) életrajzából ismerhetjük. Nüsszai Szent Gergely az egyház egyik legfontosabb teológusa volt, aki a szentháromság doktrínájáról szóló vitákról ismert. A Csodatévőről szóló narratívája rávilágít arra, hogy a 4. században a pogány tömegek megtérését egyértelműen az isteni hatalom eredményének tulajdonították. A keresztények Istene közvetlen konfrontációk során győzte le a pogányok istenségeit. Az életrajz szerint, míg Gergely a pontusi Neokaiszareiába érkezésekor mindösszesen tizenhét keresztényt talált, hittérítő tevékenysége befejeztével pontosan ugyanannyi pogány maradt a városban.
Az első epizód rögtön előrevetíti, mi várható a későbbiekben. Az egész régió pogány templomoktól, oltároktól és bálványoktól hemzseg. Amikor Gergely megérkezik, a nagy vihar miatt kénytelen egy pogány templomban meghúzódni. Az épület az áldozati állatok szagától bűzlik, Gergely pedig egykereszt segítségével megidézi Krisztust, megtisztítja a helyet, és a templom démonjaiban azaz a pogány istenekben elülteti az Istennel szembeni félelmet. Az egész éjszakát a templomban tölti, imádkozik és himnuszokat énekel. Másnap reggel, amikor megérkezik a templom őrzője, megjelennek a démonok és közük vele, hogy többé nem léphet be a templomba. Az őrző éktelen haragra gerjed, de Gergely tudtára adja, hogy az ő Istene nagyobb hatalommal bír, és immáron ő parancsol a démonoknak.

A templom őrzője bizonyítékot akar, mire Gergely tép egy darab papírt, és üzen a démonoknak: „Sátán! Gergely szólít téged: lépj be!" Az őrző az oltárra helyezi az üzenetet, és csak ezután képes elvégezni a szokásos áldozatot. „Mikor látta, hogy mi történt, megértette, hogy Gergely isteni hatalommal bír, amelynek segítségévei rendelkezni tudott a démonok felett.” A pogány pap további bizonyítékokat akar látni az isteni hatalomról, a szent pedig örömmel tesz eleget a kérésnek. A templom előtt egy nagy sziklatömb áll, amely túl nehéz, hogy emberi erővel el lehessen mozdítani.
Gergely ráparancsol, hogy mozduljon meg. A szikla lebegni kezd, majd a levegőben úszva arrébb repül. „Miután ez megtörtént, a férfi egy csapásra hitt az igében, és mindent, még a családját is hátra hagyta, hogy Gergelyt követhesse.” Az életrajz világosan kimondja, hogy nem „valamiféle hang vagy szó", hanem egy hatalmas csoda „térítette meg az igaz Istenhez”
És ez csak a kezdet. Hamarosan, „a város lakói tömegével rajzottak ki otthonukból, hogy lássák a csodát, és mind tudni akarták, ki az a Gergely, aki ember létére császárként uralkodik isteneik felett, és a jelek szerint rabszolgaként utasítja a démonokat, ahogyan csak ő akarja.” Gergely számos alkalommal bemutatja, hogy isteni hatalommal ruházták fel őt, és mire végez küldetésével, lényegében a teljes régió megtér.


Tours-i Szent Márton élete

Nusszaí Szent Gergely Csodatevő Gergelyről szóló írása után mintegy húsz évvel, a keresztény író, Sulpicius Severus (355-420) egy másik misszionárius szent életét örökítette meg: a Galliában (ma Franciaország) tevékenykedő Tours-i Szent Mártonról írt. Ebben az esetben azonban a mű alanya a szerző kortársa sőt mi több, spirituális mentora volt. Sulpicius állítása szerint a narratíva a szenttel való személyes beszélgetései alapján készült. Ebben a könyvben is számos leírást olvashatunk egészen elképesztő dolgokról, ahogy Márton Istentől kapott hatalmánál fogva kiűzi a démonokat és feltámasztja a halottakat. De a tömegeket végül a kivágott fenyő csodájával sikerül áttérítenie.
Márton egy faluba érkezik, ahol egy pogány templom áll, és nekilát, hogy kivágjon egy fát, mert azt a helyi démonnak szentelték. A pogányok hamar odasietnek és heves tiltakozásba kezdenek érthető is, hiszen épp megszentségtelenítik a szent helyüket. A dühös perlekedés után a tömegből valaki felajánlja, hogy kivágja a hatalmas fát, ha cserébe Márton beleegyezik, hogy alááll, bebizonyítandó, hogy Isten elég hatalmas ahhoz, hogy megóvja őt. Márton nem retten meg a kihívástól.
A pogányok kivágják a fát, az pedig nagy recsegéssel-ropogással dőlni kezd, ám mielőtt a szentre esne, Márton keresztet vet, majd „mintha forgószél csavarta volna hátra, éppen az ellenkező irányba dőlt, annyira, hogy a falusiakat, akik teljesen biztonságos helyen álltak, majdnem össze-zúzta.” A katasztrófa csodás elkerülése meghozza a kívánt hatást, „...üdvösség köszöntött e napon erre a vidékre is, mert a pogányok óriási sokaságából szinte senki sem volt, aki ne kívánta volna a kézrátételt, és elhagyva a hitetlenség tévelygését, ne hitt volna jézus Urunkban.”

Ahogy Márton faluról falura vándorol, és útközben újabb pogány templomokat semmisít meg, a csodák egyre csak folytatódnak. Az egyik falu lakói tehetetlenül nézik, ahogy szent helyüket földig rombolja, oltáraikat széthasítja, és bálványaikat porrá zúzza. Mikor mindezzel végez, a pogányok arra eszmélnek, hogy mozdulni sem tudnak, lábuk isteni közbenjárásra földbe gyökerezett, hogy ne avatkozhassanak be Isten küldöttének dolgába. Az eredmény: „Szinte mindnyájan hittek Jézus Urunkban, és nyilvánosan hirdetve megváltották, hogy Márton istenét kell tisztelni, és fel kell hagyni azon bálványok imádásávaí, amelyek magukon sem tudtak segíteni.” (Szent Márton élete, 14.)


A megváltás csodái

Mintegy harminc évvel Szent Márton halála után Hippói Szent Ágoston, a keresztény antikvitás legnagyobb teológusa kiadta híres, Isten városáról című, huszonkét kötetes könyvét (416-422). Ágoston tudta, miért volt szükség a Szentírás nagy csodáinak megírására. „Az összes csodát följegyezték teljességgel megbízható könyvekben: azt is, ami történt, és azt is, aminek a hitéért mindaz történt. Amazok a hit előmozdítása végett lettek ismertté, ezeket pedig az általuk megalapozott hit sokkal világosabban megismeri. Azért olvasnak róluk a népek között, hogy higgyenek bennük, de csakis azért olvasnak róluk, mert már hisznek bennük”. Azonban néhányan talán nem is kevesen tudni akarták, miért nem történnek többé ezekhez hasonló csodák. Ágoston nem késlekedett a szellemes válasszal:
„Válaszolhatnám, hogy mielőtt a világ hitt, szükségesek voltak a világ hitre jutása végett. Aki még ma is csodát keres, hogy higgyen, az maga hatalmas csoda, hiszen nem hisz, miközben a világ már hisz.”
Ágoston azonban nem hagyta ennyiben a dolgot. Csodát csodára sorol, olyanokat, amelyek az ő idejében történtek, némelyiket pedig saját szemével látta. Emberek, akik kigyógyultak vakságukból, megszabadultak köszvényüktől, bénaságuktól, rákjuktól, sérvüktől és végbélszorulásuktól. Ezekről a csodákról nem beszéltek sokat, kevesen tudtak róluk mondja Ágoston mégis megtörténtek. Mind Isten erejéről tanúskodnak, aki továbbra is dolgozik. Ágoston olvasói megnyugodhatnak, mert Isten továbbra is aktívan jelen van a világban, és isteni hatalma földi manifesztációjának hála, az embereknek továbbra is van okuk hinni benne.

Ágoston az ebben a könyvben vizsgált időszak végén alkotott történetei remekül zárják le a periódust, amely Pál leveleivel és az Apostolok Cselekedeteivel indult. Az első négy keresztény században a keresztény hitre áttérőknek nem kellett a saját szemükkel látniuk az isteni hatalom megnyilvánulását. Elég volt, ha hallottak róla. Márpedig egészen biztosan hallhattak róla, akár a Szentírás oldalait, akár Jézus apostolainak apokrif könyvekben leírt történeteit olvasva, vagy a nagy igehirdetők, Gergely és Márton történetein keresztül. Gyakran csak szóban terjedtek a keresztény Isten nagy tettei, amelyeket hívei imáit meghallgatva vitt véghez.
A csodák azonban különböző csomagolásokban érkeznek. Két ehhez kapcsolódó jelenséget kell még megemlítenünk, amelyek szintén hozzájárultak a keresztény hit terjedéséhez, ha hihetünk az ókori forrásainknak. A két jelenség Isten mindenhatóságának egy-egy manifesztációjára épül. Az első az elhunytaknak szóló üzenethez kötődik, a másik pedig azokkal kapcsolatos, akik nem hajlandóak eltérni ettől az üzenettől, akkor sem, ha ezért kínzással vagy halállal büntetik őket.


Forrás: részletek Bárt D. Ehrman A kereszténység diadala című munkájából (Fordította: Beke Ádám)