logo

V December AD

A vértanúság csodája

Jusztinosz mártír annak köszönheti utónevét, hogy Ő volt az egyik első keresztény gondolkodó, aki az életével fizetett hitéért. Ö is utal megtérésének okaira, amikor írásaiban arról vall, hogy eredetileg a keresztények vértanúsága mutatta meg neki, hogy érdemes hinni nekik. Készek voltak meghalni azért, amit képviseltek. Hány emberről mondható el mindez? Hány Zeusz-hívő vértanút ismerünk?
Keresztényként Jusztinosz úgy vélte, hogy az egyház pontosan azért növekedhetett, mert a pogányok hivatalból támadták őket, „...amennyivel sokasodnak az ilyenek, annál többen lesznek a hívők és istenfélők Jézus nevéért. Velünk is ugyanaz történik, mint amikor valaki lemetszi a szőlőről a termő részeket, hogy több és életerős vesszőket hajtson, s gyümölcsözőket adjon.”
Néhány évtizeddel később Tertullianus teljesebb magyarázatot kínál. Tertullianus ötven fejezetből álló Apológiája a legletisztuitabb és legerőteljesebb értelmiségi védőirat, amely a kereszténység védelmében született az első századokban. A könyv végén Tertullianus kihívja a keresztényeket üldöző uralkodókat, és az emlékezetes, gyakran idézett sorokkal zárja művét:

„Ámde rajta, tovább csak derék helytartók! A néptömegnek sokkal kedvesebbek lesztek, ha keresztényeket áldoztok neki. Kínozzatok, gyötörjetek, ítéljetek halálra, tépjetek ízekre minket. Éppen igazságtalanságtok a mi ártatlanságunk bizonyítéka. Ezért tűri az Isten, hogy ilyeneket szenvedjünk. (...) És íme, bármiféle válogatott kegyetlenségekkel semmire sem mentek: arra jó csupán, hogy társaságunkba csalogassa az embereket. Számosabbak leszünk, valahányszor végigkaszáltok rajtunk: vetőmag a keresztény vére.” (Védőbeszéd, L. 12,13.)

Tertullianus ezután elmagyarázza, miért terem gyümölcsöt a keresztények vére: a képességük, hogy ilyen fájdalmakat is kiálljanak, makacs kitartásuk, meggyőzi a többieket, hogy az igazság oldalán állnak: „Ki nem vágyódik a szenvedésre, ha már közibénk lépett, hogy megszerette magának Isten kegyelmének bőségét és megvásárolja tőle bűnei teljes bocsánatát is vére váltságával? Az ilyen cselekedetért ugyanis elnyerjük minden gonoszságunk bocsánatát.” (Védőbeszéd, L. 15, 16.)

Tertullianus Védőbeszédét követve a latinul író keresztény, Minucius Felix is előállt a saját tömör megfogalmazásával. Szerinte nem lett volna lehetséges, hogy Krisztus mártírja „a kínzásokat Isten segítsége nélkül el tudná viselni”. A keresztények állhatatossága tehát nem csupán kivételes emberi erőt mutatott, hanem maga volt a csoda.
Általánosságban véve kijelenthető, hogy a keresztény vértanúság csak néhány esetben vezetett áttéréshez. A fennmaradt pogány szerzők művei szerint a keresztények nem azért álltak ellen a hivatalos nyomásnak, mert csoda segítette őket, hanem egyszerű makacsságból. Ezt többen is így látták, köztük Marcus Aurelius császár is, aki nem értette ezt a butaságot. A vértanúság már csak azért sem vezethetett tömeges áttérésekhez, mert viszonylag ritkán fordult elő.
A pogányok túlnyomó többsége beleértve azokat a milliókat is, akik később áttértek a legújabb kutatások alapján, soha nem találkozott vértanúkkal. Ahogy azt a Krisztus utáni első három évszázad egyik legtermékenyebb és legtöbbet utazó írója, Alexandriai Órigenész minden kétséget kizáróan kijelentette: „...néhányan, könnyen megszámlálhatóak, időnként meghaltak a keresztények vallásáért"

Ugyanakkor, ahogy az a csodák esetében is igaz volt, az isteni segítséggel elviselt szenvedést sem kellett saját szemmel látni ahhoz, hogy valaki halljon róla. Amikor a keresztények a vértanúkról szóló történeteiket előadták, különösen nagy hangsúlyt fektettek a megkínzott hívek csodálatos képességére, mellyel csüggedés nélkül tűrték a fájdalmat. A csodák sokféle csomagolásban érkezhetnek, és a mesélőik könnyen felnagyíthatják azokat. A vértanúkról szóló történetek minden bizonnyal előkelő helyen szerepeltek a hittérítők történetei között, amivel a potenciális áttérőket próbálták jobb belátásra bírni.


Forrás: részletek Bárt D. Ehrman A kereszténység diadala című munkájából (Fordította: Beke Ádám)