logo

V December AD

A csoda, mint a meggyőzés eszköze (bevezető)

Ahogy láttuk, az egyház nem egy alaposan megtervezett és jól szervezett hittérítő vállalkozással terjeszkedett ebben tehát nem hasonlított arra, ahogy a brit és amerikai misszionáriusok térítettek Fekete-Afrikában és más „pogány” helyeken a 19. században. A kereszténység szájról szájra terjedt a hétköznapi emberek között, akik ezer szállal kötődtek egymáshoz, a hírek pedig ebben a kapcsolati hálóban szabadon áramolhattak. A keresztények meggyőzőkészségének magyarázatához azt kell először megnéznünk, hogy milyen közönséghez szóltak: hogy festett az a pogány közeg, ahonnan az áttérők túlnyomó többsége érkezett.
Sajnos alig tudunk valamit ezekről az emberekről. Sokat segítene, ha lennének erre vonatkozó, elfogulatlan forrásaink, de sajnálatos módon nem ez a helyzet. Az egyház első 150 évéről lényegében minden dokumentumunk keresztényektől származik, amelyek értelemszerűen az egyik oldal felé húznak, és gyakran ellenőrizhetetlen állításokat fogalmaznak meg az új hitet felvevő tömegekkel kapcsolatban.
Az első keresztényekről szóló, de nem kereszténytől származó, alaposabb beszámoló a 170-es évek végéről maradt ránk. Természetesen ez sem pártatlan véleményt fogalmaz meg, és nem is teljes egészében áll a rendelkezesünkre. Egy keresztény szerző, a nagyszerű teológus, Alexandriai Órigenész idéz belőle saját írásában, mégpedig azért, hogy tételesen megcáfolhassa az állításait. Az idézett könyv szerzője az egyébiránt ismeretlen pogány értelmiségi, Celsus volt.

Celsus munkájának címe Igaz szó. Ebben keményen támadja a kereszténységet, amit buta és veszélyes vallásnak nevez, amely híján van a tudományos hitelességnek és komoly fenyegetést jelent, főleg azért, mert eltéríti az embereket a hagyományos vallásoktól. Celsus támadása közvetlen és mélyre hatoló volt. Olvasta a keresztény evangéliumokat, és borotvaéles logikával, józan elemzéssel próbálta darabjaira szedni az abban leírtakat, beleértve az istenként imádott Jézust is. Alaposan feladta tehát a leckét Órigenésznek, aki mintegy hat évtizeddel később látott neki a cáfolat megírásának.
Sok mindent el lehetne mondani Celsus kereszténységkritikájáról, de most csak egyetlen, különösen erőteljes gondolatot emelnék ki. Celsus azzal érvel nyilvánvaló túlzással -, hogy a kereszténység a tudatlanok vallása, akik túl ostobák ahhoz, hogy felismerjék a vallási igazságot vagy a helyes érvelést. A kereszténység pártfogói szerinte elsősorban az ostobák és a hiszékenyek áttérítésére fordították erejüket. íme, Celsus meglehetősen szórakoztató, ugyanakkor gunyoros érvelése, amelyet érdemes hosszabban idézni:

„Láthatjuk, hogy a magánházakban a gyapjúfonók, sarukészítők, nemezverők, a legműveletlenebb és legparlagiasabb fickók, ha tekintélyes és bölcs uraik jelen vannak, megmukkani se mernek; mihelyt azonban magukra maradnak a gyermekekkel és néhány tudatlan asszonnyal, egészen furcsa dolgokkal jönnek elő, például, hogy nem kell tisztelni az apát és a tanítókat, őnekik viszont hinni kell, minthogy az előbbiek csak fecsegnek és korlátoltak, és semmit, ami tényleg jó, sem felfogni, sem cselekedni nem képesek, minthogy üres badarságok kerítették hatalmukba őket. (...) De ha beszéd közben észreveszik, hogy odajött valaki az ifjúság tanítói vagy az értelmesebb emberek közül, vagy maga az apa, akkor az óvatosabbak közülük visszahúzódnak, de az arcátlanabbak arra biztatják a gyermekeket, hogy lázadozzanak. (...) csak el kell hagyniuk atyjukat és tanítóikat, és az asszonyokkal és a játszópajtásokkal együtt a nők műhelyébe, a sarukészítőkhöz vagy a nemezverőműhelybe kell menniük, hogy ott elnyerjék a tökéletességet. Ilyen szavakkal győzik meg őket. (III. 55.)

Vitathatatlan, hogy nem kevés elitista sznobizmus rejlik ebben a rövid szövegben. Ugyanakkor lehet némi igazság is benne. Lényegében nincs arra vonatkozó bizonyítékunk, hogy Pál ideje és a 2. század közepe között komoly gondolkodók is áttértek volna a kereszténységre. A legtöbb új hívő az alacsonyabb osztályokból és a tanulatlan rétegekből került ki. Ez bizonyosan így volt Pál korában. Egyik legnagyobb gyülekezetéhez írt levelében világosan emlékezteti a korinthosziakat a saját korlátaikra:
„Mert nézzétek csak a ti elhívatásotokat, testvéreim; nem sokan vannak köztetek, akik emberi megítélés szerint bölcsek, hatalmasok vagy előkelők. Sőt azokat választotta ki Isten, akik a világ szemében bolondok, hogy megszégyenítse a bölcseket, és azokat választotta ki Isten, akik a világ szemében erőtlenek, hogy megszégyenítse az erőseket” (lKor 1:26, 27).

Az elmúlt harminc évben többen azt emelték ki, hogy amikor Pál azt írja: „nem sokan vannak köztetek, akik (...) bölcsek, hatalmasok vagy előkelők” azzal arra céloz, hogy akadtak olyan korinthoszi keresztények, akik azok voltak. Ez igaz lehet, azonban Pál épp ennek az ellenkezőjét domborítja ki, miszerint gyülekezetének tagjai többnyire tanulatlanok, hatalom nélküliek és alacsony sorból valók voltak. A korai keresztény forrásaink alapján semmi sem utal arra, hogy sok minden változott volna a Pál és Celsus között eltelt száz év során.
Épp ellenkezőleg.
Feltűnő, hogy Órigenész nem cáfolja meg Celsus állítását, mely szerint a tudatlan alsóbb osztálybeliek akár szó szerint, akár átvitt értelemben: „gyermekek" különösen fogékonyak voltak a kereszténységre. Az ő nézőpontja szerint az a tény, hogy a kereszténység az intellektuális erő híján és a tanult rétegek támogatása nélkül is sikeres lehetett, azt mutatja, hogy valóban Isten állt a mozgalom mögött: elvégre nem azért tesz szert új hívekre, mert nyilvánvaló szellemi fölényben lenne. Hasonlóan ír Lactantius, 4. században élt keresztény gondolkodó is, aki elismeri, hogy a legtöbb keresztény tanulatlan és „bolond” volt. (Isteni tanítások, 5.1, 2)

Celsus nemcsak azon gúnyolódik, hogy a kereszténység a „gyermekek" vallása, hanem a „hiszékeny nőkön" is. Ezt egyértelmű sértésnek szánja. Elképzelhető, hogy ez csak a megszokott nőgyűlölet megnyilvánulása egy lenézett társadalmi csoporttal szemben, de más jelek is utalnak rá, hogy egy ideig a kereszténység jóval több nőt vonzott, mint férfit. Erre konkrét bizonyítékunk is van néhány évtizeddel későbbről.
303-ban Diocletianus császár elrendelte az egész birodalomra kiterjedő keresztényüldözést. Szerencsénkre fennmaradt egy, az észak-afrikai Cirta városából elkobzott személyes holmikról szóló jelentés; ebben tizenhat férfitunikát említenek, ugyanakkor harmincnyolc fátyol, nyolcvankét női tunika és negyvenhét női papucs is szerepel a listán. Ez távolról sem perdöntő bizonyíték, de Robin Lane Fox történésznek elég volt, hogy igaz, tán kissé elhamarkodottan megállapítsa: „nagy a valószínűsége annak, hogy a 3. századi egyházban a nők túlnyomó többségben voltak?

A 2. század közepén már találkozhatunk egy-egy elszigetelt értelmiségivel, aki felveszi a vallást: Rómában Jusztinosz, Észak-Afrikában Tertullianus, Alexandriában pedig Órigenész. Ők egyértelműen a kivételt jelentették. Ugyanakkor nem lehet eleget hangsúlyozni, hogy a Római Birodalom lakosságának elsöprő többsége alsóbb osztályból származott és tanulatlan volt, így aztán igazán nem lehet meglepő, hogy a keresztények nagy része is közülük került ki. Ezzel együtt is igaz lehet, hogy az egyházban még az átlagosnál is nagyobb arányban voltak jelen. Ez azt is jelenti, hogy a legtöbb áttértet nem a keresztény irodalmi elit írásai, vagy a hit ellenzőivel folytatott értelmiségi viták nyűgözték le. A szofisztikus érvelés szinte biztosan nem tartozott a térítés legfőbb eszközei közé.

Számos kísérlet irányult az évek során a keresztény sikeresség meghatározására. Nem szándékozom felsorolni az összes felmerült megoldást. Azonban hasznos lehet, ha először is betekintünk a két legérdekesebb, ám végeredményben mégis valószerűtlen elméletbe.


Forrás: részletek Bárt D. Ehrman A kereszténység diadala című munkájából (Fordította: Beke Ádám)