logo

IV Junius AD

A pogány források

Akárhogyan fogja is föl valaki a kereszténységet, annyi mindenesetre bizonyos, hogy benne az emberiség ismert történetének leghatalmasabb jelenségét kell látnia. Lehetetlen nem csodálnunk, ha azt látjuk, hogy közel kétezeréves lét után sem csökkent az életereje és hogy némely országban erősebb az államhatalomnál is. Éppen ezért minden, ami ennek a rendkívüli jelenségnek megértését előmozdítja, tehát e szervezet eredetének tanulmányozása is, bár évezredekkel kell is visszamennünk a történelemben, nagyon aktuális és gyakorlati jelentőségű üggyé lesz. Ez a körülmény a kereszténység kezdetére vonatkozó kutatásokat sokkal érdekesebbé teszi, mint bármely más olyan kutatást, amely kétezer évnél régebbi időre nyúlik vissza, de ugyanezért ez a kutatás bajosabb is, mint különben volna.

A keresztény egyház hatalmi szervezetté lett, amely részben a saját, részben az állami hatalmat birtoklóknak válik előnyére. Annak, aki ezek ellen a hatalmasok ellen küzd, annak az egyház ellen is kell küzdenie. Így tehát az egyházért való küzdelem éppen úgy pártüggyé lett, mint az egyház elleni küzdelem s mind a kettő nagy anyagi érdekekkel függ össze. Ez a körülmény nagyon megzavarja az egyház körüli történelmi kutatásokat, s ezért az uralkodó osztályok nagyon soká meg is tiltották a kereszténység keletkezésének kutatását s az egyház isteni jellegének hangoztatásával elvonták a kritika elől is.

A 18. század polgári fölvilágosodásának sikerült végre ezt az isteni nimbuszt alaposan szétrombolnia. Csak ezzel vált lehetővé a kereszténység keletkezésének tudományos kutatása. De a 19. század világi tudománya különösképpen egyáltalában nem foglalkozott ezzel a kérdéssel, mintha ezt ezután is a teológia saját külön területének tartotta volna. A 19. század legjelentékenyebb történetíróinak nagy számban megjelent olyan műve, amely a római császárság korát tárgyalja, ennek a kornak legfontosabb jelenségét, a kereszténység keletkezését éppen csak érinti, így például Mommsen, aki római történetének ötödik kötetében nagyon részletesen foglalkozik a zsidóknak a császárok korabeli történetével, nem hagyhatja említés nélkül a kereszténységet sem, de úgy tárgyalja, mint egy befejezett dolgot, amelyet úgyis ismer az olvasó. Eddig lényegében csak a teológusok és ellenfeleik, a szabadgondolkozók foglalkoztak a kereszténység keletkezésével.
Persze nem kell azt hinnünk, hogy a polgári történelemírást csak a tudományos s nem a harcos irodalomról szólunk itt okvetlenül a gyávaság tartotta vissza attól, hogy a kereszténység keletkezésével foglalkozzék. Elég az erre vonatkozó források ziláltságát ismerni, hogy megértsük, miért nem foglalkoztak ezzel a kérdéssel.

A közönséges fölfogás a kereszténységet egy ember, Jézus Krisztus munkájának tekinti. Ez a fölfogás az uralkodó. A „fölvilágosultak” és „műveltek” ugyan nem tartják már Jézust istennek, de olyan rendkívüli egyéniségnek, aki azzal a szándékkal lépett föl, hogy új vallást alapítson s akinek ez az ismert rendkívüli módon sikerült is. E tekintetben a fölvilágosult teológusok és radikális szabadgondolkozók egy véleményen vannak, s ez utóbbiak csak abban különböznek a teológusoktól, hogy Krisztus személyét minden magasztostól megfosztják.
Gibbon angol történetíró a római birodalom pusztulásáról és elmúlásáról írt munkájában már a 18. század végén (a munkát 1774. és 1788. közt írta) finom gúnnyal megjegyzi, hogy föltűnő, miképp Jézusról kortársai, jóllehet olyan csodálatosan nagy dolgokat művelt, nem tesznek említést.
„Hogyan magyarázható a pogány és filozófus világnak ez a figyelmetlensége írja ő -, a mindenhatóság részéről nem is csupán eszüknek, de érzékeiknek nyújtott bizonyítékokkal szemben? Úgy Krisztus, mint az apostolok és tanítványok korában azt a tanítást, amelyet hirdettek, számtalan csoda erősítette meg. A bénák jártak, a vakok láttak, a betegek meggyógyultak, a halottak föltámadtak, az ördögöket kiűzték, s a természet törvényeit az egyház javára megakasztották. A görög és római bölcsek azonban elfordultak ettől a tiszteletet parancsoló látványtól, s úgy látszik, nem vettek tudomást a világ erkölcsi és fizikai uralmában beállott változásról, és rendes foglalkozásaikat és tanulmányaikat folytatták.”
Jézus halálakor a hagyomány szerint az egész földet vagy legalább egész Palesztinát három órára teljes sötétség borította. Ez az esemény az idősebb Plinius életében történt, aki természetrajzában külön fejezetben foglalkozik az elsötétülésekkel, de erről hallgat. (Gibbon, 15. fej.)

De ha eltekintünk is a csodáktól, akkor is bajos megérteni azt, hogy az a Jézus, aki az evangéliumok szerint olyan izgalmat okozott a kedélyekben, aki olyan eredménnyel tanított s tanai miatt vértanúságot szenvedett, mért nem szerepel egyetlenegy pogány vagy zsidó kortársának föl jegyzéseiben sem. Jézusról az első nem keresztény forrás a Josephus Flavius Zsidó régiségek című munkája. Ennek XVIII. könyve 3. fejezete Pontius Pilátussal foglalkozva, ezt írja:

„Ebben az időben élt egy bölcs férfiú, Jézus, ha ugyan szabad őt embernek nevezni, mert csodákat művelt és az emberek tanítója volt, akit a zsidók és görögök közül sokan követtek. Ez volt a Krisztus. Jóllehet, népünk legelőkelőbbjeinek vádja folytán Pilátus halállal büntette, azok, akik legelőször szerették, mégis hívek maradtak hozzá. Mert föltámadván, a harmadik napon újra megjelent köztük, mint ahogyan Isten prófétái ezt s ezer egyéb dolgot megjövendöltek róla. Őutána nevezik el a keresztény felekezetet (φυλον), amely azóta sem szűnt meg.”

Josephus munkája XX. könyvének 9. fej. 1. részében beszél megint Krisz-tusról, ahol azt mondja el, hogy Ananus főpap, Albinus helytartó korában (Nero alatt) kieszközölte, hogy „Jakabot, Jézusnak, az úgynevezett Krisztusnak fivérét (του λεγομένου Χρίστου), másokkal együtt a törvény megszegése miatt bíróság elé állították és megkövezésre ítélték.”
A keresztények ezeket a bizonyságokat mindig igen nagyra tartották. Mert ezeket egy olyan nem keresztény, zsidó és farizeus szolgáltatta, aki időszámításunk után 37-ben született, Jeruzsálemben élt s így Jézusról hiteles adatai lehettek. Tanúsága annál figyelemreméltóbb, mert mint zsidónak nem volt érdeke a keresztények javára hamis tanúságot tenni.

Krisztusnak mértéken fölüli dicsérete a jámbor zsidó részéről azonban már korán gyanússá tette könyvének e helyét. Azért e hely hitelességét már a 16. században megtámadták, ma pedig kétségtelen, hogy hamis s nem Josephustól származik. Ezt a helyet a harmadik században toldotta bele egy leíró, aki megütközött azon, hogy Josephus, aki a legapróbb palesztinai pletykát is megírja, Jézusról hallgat. Ez a jámbor keresztény nagyon helyesen érezte azt, hogy a megemlítés hiánya az üdvözítő létezése vagy legalább is jelentősége ellen szól. Hamisításának fölfedezése azonban Jézus elleni tanúsággá lett.
De a Jakabra vonatkozó rész is nagyon kétséges. Igaz, hogy már Origines, aki 185. és 254. közt élt Kr. u., Máté magyarázatában említést tesz arról, hogy Josephus megemlíti Jakabot. Megjegyzi azonban, hogy különös, miképp Josephus nem hitt Jézus krisztusi mivoltában. A Celsus elleni vitairatban is idézi Josephusnak Jakabra vonatkozó nyilatkozatát, és újra megállapítja Josephus hitetlenségét. Originesnek e nyilatkozatai azt igazolják, hogy az eredeti Josephusban nem lehetett benne az a Jézusra vonatkozó föltűnő hely, amelyben elismeri, hogy Jézus krisztus, azaz messiás.
Csakhogy az is megállapítható, hogy az a Jakabra vonatkozó hely, amelyet Origines Josephusban talált, szintén keresztény hamisítás. Az a hely ugyanis, amelyet Origines idéz, egészen másképpen hangzik, mint amely Josephus fönmaradt kézirataiban található. Az ugyanis azt mondja, hogy Jeruzsálem pusztulása a Jakab kivégzése miatti büntetés volt. Ez a hamisítás nem ment át a többi Josephus-kéziratba s így nem is maradt fönn. A meglevő Josephus-kéziratokban megőrzött, Jakabra vonatkozó helyet Origines azonban nem idézi, míg a másikat három különböző alkalommal említi. Pedig ő Josephusnak minden olyan helyét, amely a kereszténység szempontjából értékesíthető volt, gondosan összegyűjtötte. Valószínű tehát, hogy Josephusnak Jakabra vonatkozó helye szintén hamisítás, amelyet Origines után, de Eusebius előtt, aki idézi, valamely jámbor keresztény Isten nagyobb dicsőségére toldott a szövegbe.

Épp úgy, mint ahogyan a Josephusnál talált Jézusra és Jakabra vonatkozó hely, úgy a keresztelő Jánosra vonatkozó (Régiségek XVIII, 5, 2.) is „be-toldásnak” tetszik. Így tehát Josephus már a második században tele van keresztény hamisítással. Miután Josephusnak az evangéliumok főszemélyeiről való hallgatása nagyon föltűnő volt, tehát megkorrigálták.
De ha a Jakabra vonatkozó rész igaz is, csak azt igazolja, hogy volt egy Jézus, akit krisztusnak, azaz messiásnak neveztek. Többet semmi esetre sem bizonyíthat. „Ha ezt a helyet csakugyan Josephusnak kell is tulajdonítani, akkor se nyerne a kritikus teológia vele többet, mint holmi pókszálat, amelyre egy emberi alakot kell ráfüggeszteni. Josephus korában, a második század végéig annyi krisztusjelölt volt, hogy ezekről bár nagyszámú, de csak összefoglaló tudósítások maradtak fönn. Van köztük galileai Júdás, Theudas, egy névtelen egyiptomi, egy Szamaria-beli, egy Bar Kochba miért ne lehetett volna köztük egy Jézus is? Hiszen Jézus nagyon elterjedt zsidó név volt.”

Josephus második helye tehát a legjobb esetben csak annyit mond, hogy azok közt az agitátorok közt, akik abban az időben messiásokként, vagyis az úr fölkentjeiként Palesztinában fölléptek, volt egy Jézus nevezetű. Életére és működésére nézve ebből semmit sem tudunk meg. Jézust ezután a nem keresztény írók közül legelőbb Tacitus említi föl Annaleseiben, amelyeket a 100. év táján írt. Ennek XV könyve leírja Róma égését Nero alatt s a 44. fejezetben ezt mondja:

„Hogy megcáfolja ezt a hírt (ti. azt, amely a tűzvész miatt Nérót tette felelőssé), azokat az embereket, akiket a nép gyűlölt s akiket keresztényeknek neveztek, vádolta meg s a legválogatottabb büntetésekkel sújtotta őket. Nevük Krisztustól származik, akit Tiberius uralkodása alatt Pontius Pilátus helytartó kivégeztetett; az így rövid időre elnyomott babona azonban azután újra kitört, mégpedig nemcsak Júdeában, ennek a vésznek (mali) fészkében, hanem magában Rómában, ahova a rútságok és gyalázatosságok (atrocia aut pudenda) mind összefutnak s talajt lelnek. Először csak néhányat fogtak el közülük, majd ezek vallomása alapján aztán igen nagy tömeget, de ezeket nem gyújtogatásért, hanem embergyűlölet miatt ítélték el. Kivégzésük valóságos szórakozássá lett; vadállatok bőrébe takarták s kutyákkal szaggattatták szét, keresztre feszítették őket, vagy fáklyákat készítettek belőlük s amikor besötétedett, meggyújtották, hogy világítsanak; Nero ezekhez a látványosságokhoz kertjeit is rendelkezésre bocsátotta és cirkuszi előadásokat rendezett; ő maga ilyenkor kocsivezető ruhájában vegyült a nép közé, sőt kocsit is vezetett. Jóllehet gonosztevőkről volt szó, akik megérdemelték a legszigorúbb büntetést, a részvét mégis feléjük fordult, mert az emberek úgy érezték, hogy nem a közjónak, hanem egy ember dühének áldozatai.”

Bizonyos, hogy ez nem keresztény hamisítás. Ennek hitelességét is meg-támadták azonban azon az alapon, mert Dio Cassius nem tud Nero korában keresztényüldözésről. Csakhogy Dio Cassius száz évvel későbben élt, mint Tacitus. Sueton, aki nem sokkal Tacitus után írt, Nero életrajzában szintén megemlíti a keresztényüldözést, akik szerinte olyan „emberek, akik új és gonosz babonának hódolnak”. (16. fej.)

Sueton sem említi Jézus nevét s Tacitus sem közli. Krisztus, a „fölkent” görög kifejezése annyi, mint a héber „messiás”. Tacitus nem tesz említést Krisztus tanitásainak lényegéről s működéséről. Ez mindaz, amit nem keresztény forrásokban, időszámításunk első századában Jézusról találhatunk.


Forrás: részletek Karl Kautsky A kereszténység eredete (történelmi tanulmány) c. munkájából. Fordította Ágoston Péter