logo

III Junius AD

A keresztény források

De vajon nem annál bőségesebbek-e a keresztény források? Az evangéliumokban nem áll-e rendelkezésünkre Jézus tanainak és működésének teljesen kimerítő leírása? Kimerítőknek elég kimerítők, de szavahihetőségük nagyon kétséges. Josephus meghamisítása eléggé jellemzi a régi keresztény történetírást, s megmutatja, hogy az igazság iránt teljesen közömbös volt. Nem az igazság, hanem a hatás volt a célja, s eszközeit éppen nem válogatta.
Az igazság kedvéért azonban meg kell jegyeznünk, hogy abban a korban e tekintetben nem állott egyedül. Ebből a szempontból a zsidó vallásos irodalom sem volt különb s az időszámításunk előtt s után való századok „pogány” misztikus irányai sem különbek. Az irodalmat a közönség könnyenhívése és szenzációhajhászása, valamint az a szükséglete, hogy a saját ereje fölötti kétségei folytán természetfölötti tekintélyre támaszkodjék, annál inkább megrontotta, mert a valósághoz való ragaszkodás később tárgyalandó okok miatt úgysem tartozott erényei közé. E rossz tulajdonságok annál inkább érvényesülhettek, minél jobban eltávolodott a megszokottól. Erre nézve lejjebb számos példára akadunk majd a zsidó és keresztény irodalomból egyaránt.
Arra nézve pedig, hogy a kereszténységgel rokon misztikus filozófia is hajlott ehhez, jó példa az időszámításunk előtti században keletkezett neopythagoreus irány, amely a platonizmusnak és sztoicizmusnak keveréke s telve van kinyilatkoztatásokkal és csodakereséssel s amely Pythagorasra vezette vissza tanait, aki a Kr. e. 6. században élt s akiről édeskeveset tudtak. Ezért kiválóan alkalmas volt arra, hogy neki tulajdonítsák mindazt, aminek megerősítésére nagy névre volt szükség.

„A neopythagoreusok azt akarták, hogy őket a régi samosi filozófus hű tanítványainak tartsák s ezért, hogy kimutassák, hogy tanaik Pythagoras tanai, foganatosították azt a számtalan hamisítást, amellyel Pythagoras és Archytas szájába adták a legújabb s Platon vagy Aristoteles tanaiként közismert elveket is.”

Ugyanez áll a régi keresztény irodalomról is, amelynek káoszát lényeges eredmény nélkül egy század óta a legélesebb elmék iparkodnak kibogozni. Hogy az őskeresztény iratok keletkezésére vonatkozó legkülönbözőbb felfogások még ma is milyen tarka képet nyújtanak, ezt a János jelenései (apokalipszis) a legkeményebb diók egyike nyomán mutatjuk be. Erről Pfleiderer „Az őskereszténység, ennek iratai és tanai” című munkájában így ír:

„Ezeknek a jelenségeknek legrégibb mintája Dániel könyve volt. Éppen úgy, mint ahogyan a Dániel-féle jelenéseknek, illetve vízióknak kulcsát az Antiochus Epiphanes alatti zsidó háborúk eseményeiben találták, ugyanígy joggal következtették, hogy a Jánosféle jelenések is koruk eseményeiből magyarázandók meg. Miután a 13. fej. 18. versének 666. misztikus számát több tudós (Benary, Hitzig és Reusz) a héber betűk számértéke alapján Nero császárra magyarázták, így a 13. és 17. fej. összehasonlítása alapján arra következtettek, hogy az apokalipszis Nero halála, azaz 68. után keletkezett. Sokáig ez volt az uralkodó nézet a régebbi tübingeni iskolában is, amely azt hitte, hogy megtalálta az egész könyv magyarázatának nyitját, szerzőként János apostolt fogadva el azokban a küzdelmekben, amelyeket a judaisták és Pál követői folytattak. Persze, a részletek tekintetében (különösen Volkmarnál) nem hiányzott az önkényeskedés.
A probléma fölötti vitát 1882-ben Weizsacker egyik tanítványa, Daniel Völter indította meg újra, akinek az a föltevése, hogy egy alapul szolgáló iratot a 66. és 170. (később 140.) év közt különböző szerzők ismételten átdolgoztak és kibővítettek. Ezt a fölvetett irodalomtörténeti módszert a következő tizenöt év alatt a legkülönbözőbb módon változtatták. Vischer szerint egy zsidó alapiratot egy keresztény dolgozott át; ezzel ellentétben Sabatier és Schön szerint az alapirat keresztény s ebbe olvasztottak bele zsidó elemeket; Weyland szerint Nero és Tacitus korából is volt egy-egy zsidó forrás s ezeket Traján alatt egy keresztény dolgozta át; Spitta szerint egy Kr. u. 60. évből való keresztény egy a Kr. e. 63. évből és egy a Kr. u. 40. évből való zsidó forrást egy Traján alatti szerkesztő dolgozott föl; Schmidt három zsidó forrásról és két keresztény földolgozóról beszél; Völter 1893-ban megjelent munkájában azt állítja, hogy az ős apokalipszis 62-ből való s hogy ezt Titus, Demitianus, Trajanus és Hadrianus alatt, tehát négyen átdolgozták. Ezeknek az egymást cáfoló s túlszárnyaló föltevéseknek az eredménye azonban csak az lett, hogy a be nem avatottakban az a meggyőződés támadt, hogy az új testamentumra vonatkozó kutatásban semmi sem biztos (Jülicher).”

Ezzel szemben Pfleiderer mégis azt hiszi, hogy „az utolsó két évtized buzgó kutatásai biztos eredményre” vezetnek, de ezt nem meri határozottan állítani, hanem csak azt mondja, hogy úgy „látszik”. Az őskeresztény irodalom kutatása csak negatív eredményre vezetett, annak a fölismerésére ugyanis, hogy mi a kétségtelenül hamis belőle.
Bizonyos az, hogy az őskeresztény iratok közül a legkevesebb ered attól a szerzőtől, akinek tulajdonítják, hogy legnagyobbrészt későbbi korból való, mint amelyről keltük szól s hogy eredeti szövegüket a későbbi átdolgozások és pótlások a legdurvább módon meghamisították. Bizonyos végül, hogy sem az evangéliumok, sem más őskeresztény irat nem származik Jézus kortársainak valamelyikétől.

Az evangéliumok legrégebbike a Márké, amely azonban nem keletkezett Jeruzsálem pusztulása előtt, ezt a szerző ugyanis megjósoltatja Jézussal, azaz amikor a szerző írt, már megtörtént. Valószínű, hogy nem keletkezett korábban, mint félszázaddal azután, amikorra Jézus halála idejét szokták tenni. Tartalma tehát egy félszázad alkotta legendák.
Márk után Lukács, azután Máté következik s legvégül János, a második század közepén, legalább száz évvel Krisztus születése után. Minél tovább haladunk, annál csodálatosabbak lesznek az evangéliumi történetek. Már Márk is beszél el csodákat, de ezek a későbbiekhez képest jelentéktelenek. Ilyen például a föltámasztás. Márk szerint Jézust elhívják Jairusz haldokló leányához. Mindenki azt hiszi, hogy már halott, de Jézus így szól: „Csak alszik.” Kezét nyújtja neki s a leányzó fölkel. (Márk 5. fej.)

Lukács ezenkívül a naini ifjú feltámasztásáról is tud. Amikor Jézus találkozik vele, már rég halott, temetni viszik. De a koporsóból is feltámasztja. (Lukács, 7. fej.) János ezzel sem elégszik meg. A 11. fejezetben Lázárt, aki négy napja el van temetve s oszlásnak indult, támasztatja föl. Ezzel rekordot ért el.

Az evangélisták ezenkívül nagyon tudatlan emberek voltak, akiknek arról, amit írtak, egészen ferde fogalmaik voltak. Így Lukács azt írja, hogy József és Mária a római népszámlálási összeírás céljából mennek Názáretből Betlehembe, ahol Jézus megszületik. Augusztus alatt nem is volt ilyen összeírás. De különben is Júdea csak az után az idő után lett római provincia, amely időt Krisztus születésének szokás tekinteni. Igaz, hogy Krisztus születése után a 7. évben volt népszámlálás, de mindenkit saját lakóhelyén írtak össze. Ennélfogva nem volt szükséges a Betlehembe való utazás. Amire még visszatérünk.
A Pontius Pilátus előtt Jézus ellen lefolyt eljárás sem a zsidó, sem a római jognak nem felel meg. Vagyis az evangélisták még akkor is hamisan írják le a dolgokat, amikor nem csodákat beszélnek el. S amit ilyenképpen „evangéliumként” összefőztek volt, azon a későbbi szerkesztők és leírók a hívők épülésére még igen sok változtatást tettek. Így például a Márk iratainak legjobb másolatai a 16. fej. 8. versével végződnek, amikor az asszonyok Jézus holttestét keresik a sírboltban s ott egy hosszú, fehérruhás ifjút találtak. Erre elhagyták a sírt és „féltek”.

Azt, ami a mostani kiadásokban még ez után következik, később toldották hozzá. Az viszont lehetetlen, hogy a munka a 8. verssel záródott volna. Már Renan is azt tartotta tehát, hogy a folytatást a jó ügy érdekében törölték, mert olyasvalami volt benne, amin a későbbi korban megütköztek.
Másrészről Pfleiderer, nemkülönben mások is, akik a kérdést alaposan tanulmányozták, arra az eredményre jutnak, hogy „Lukács evangéliuma még semmit sem tudott Jézus természetfölötti nemzéséről, hogy ez az elbeszélés később keletkezett, hogy az I. fej. 34. s következő verseit s az „amint hitték” szavakat a 3. fej. 23. versébe csak később vették föl”. (Urchristentum I, 408. lap)

Erre való tekintettel nem csoda, hogy már a 19. század első évtizedeiben némely kutató arra az eredményre jutott, hogy Jézus történetéhez nem lehet az evangéliumokat forrásul fölhasználni, sőt Bruno Bauer még azt is megállapíthatta, hogy Jézus nem is volt történelmi személy. Hogy a teológusok ennek dacára sem ejthetik el az evangéliumokat s hogy a liberális teológusok is mindent elkövetnek arra, hogy ezek tekintélyét megőrizzék, ez érthető. Mi maradna a kereszténységből, ha Krisztus hitét elejtenék? De viszont, hogy ezt megmentsék, nagyon sokfélekép kell forgolódniuk.
Harnack „A kereszténység lényegéről” (1900) tartott előadásaiban megjegyzi például, hogy David Strauss azt hitte, hogy az evangéliumok történeti hitelét teljes mértékben megsemmisítette. Két nemzedék történetkritikai munkájának sikerült azonban tekintélyüket újra visszaállítani. Igaz ugyan, hogy az evangéliumok nem történeti munkák, nem azért írták őket, hogy tudósításokul szolgáljanak, hanem épülésre. „De azért nem lehet őket, mint forrásokat sem értékteleneknek tekinteni, jóllehet céljuk nincs kívülről merítve, hanem részben egyezik Jézus szándékaival.” (14. lap.)

De hiszen ezekről a szándékokról csak azt tudjuk, ami az evangéliumokban van! Harnacknak arra irányuló bizonyítása, hogy igazolja azt, mikép az evangéliumok Jézus személyére nézve történeti forrásokul is szolgálhatnak, csak azt mutatja, hogy milyen bajos erre nézve valami biztosat és meggyőzőt mondani.
Harnack tárgyalásai folyamán utóbb maga is kénytelen kijelenteni azt, hogy az, amit az evangéliumok Jézus életének első harminc évéről mondanak, nem hiteles, sőt az sem hiteles, amire ki lehet mutatni, hogy lehetetlen és kigondolt. A maradékot azonban meg akarja menteni. Azt tartja ugyanis, hogy ezután is „elég helyes képünk marad Jézus beszédeiről, életének végéről és arról a benyomásról, amelyet tanítványaira gyakorolt” (20. lap).

De honnan tudja Harnack, hogy éppen Jézus beszédeit híven adják vissza az evangéliumok? A teológusok e kor más beszédeire vonatkozó tudósításokat szkeptikusabban ítélik meg. Pfleiderer, Harnack kartársa (sic a közreadó) az őskereszténységről írt könyvében igy szól:
„Annak nincs semmi értelme, hogy afölött vitázzunk, hogy az Apostolok cselekedeteinek ez vagy az a beszéde csakugyan történeti valóság-e; gondoljuk csak el, hogy mi mindent kell föltételeznünk ahhoz, hogy lehetőnek tekintsük azt, hogy az ilyen beszédet csak hozzávetőleg is hűen adják vissza: valamely fültanúnak azonnal le kellett volna jegyeznie (tulajdonképpen gyorsírnia), ezeknek a följegyzéseknek a nagyrészt zsidó és pogány hallgatóság körében, akik vagy közönyösek vagy ellenségesek voltak, körülbelül egy félszázadon át fönn kellett volna maradniuk s végül aztán a történetírónak ezeket a legkülönbözőbb helyekről össze kellett volna szednie. Aki ezeket a lehetetlenségeket csak egyszer is elgondolta, az tudja, hogy mit kell mindezekről a beszédekről tartania: hogy ezek az Apostolok cselekedeteiben éppen úgy, mint a többi összes ókori világi történetírónál is szabad kompozíciók, amelyeket az író hőseinek tetszés szerint ad a szájába, aszerint, hogy mi a véleménye arról, hogy azok az adott körülmények közt mit beszélhettek volna.” (500-501. lap.)

Nagyon helyes! De miért nem áll ez Jézus beszédeiről is, aki idő szerint régebben mondta el ezeket, mint az Apostolok cselekedeteiben idézettek? Miért volnának az evangéliumokban leírt Jézus-féle beszédek egyebek, mint olyanok, amelyekről szerzőjük szerette volna, ha Jézus azokat elmondja? Jézus fennmaradt beszédeiben éppen ezért számos ellentmondásra akadunk, vannak lázító és lojális beszédek, amit csak úgy érthetünk meg, ha tudjuk, hogy a keresztények közt többféle irányzat volt, amelyek mindegyike saját ízlésének megfelelően változtatta meg a Jézus beszédeit. Hogy az evangélisták ezt milyen természetesnek találták, arra nézve csak egy példát idézünk. Hasonlítsuk össze a hegyi beszédet Lukácsnál és a későbbi Máténál. Az előbbinél a beszéd még a vagyontalanok dicsőítése s a gazdagok elítélése. Ez Máté korában sok kereszténynek már kellemetlen volt. Ezért Máté evangéliuma a vagyontalanokból lelki szegényt csinál és a gazdagok elítéléséről hallgat.

Így bántak a már leírt beszédekkel is, s akkor el akarják velünk hitetni, hogy Jézusnak félszázaddal előbb tartott, le sem írt beszédei az evangéliumokban híven vannak visszaadva! Különben is teljesen lehetetlen valamely beszédet híven megőrizni, ha ezt azonnal le nem írták és csak szóhagyomány útján származtatták át az utókorra. Aki mindezek dacára ilyen hosszú idő után leírja az így átszármaztatott beszédet, az csak azt igazolja, hogy azt, amit neki mesélnek, készpénznek veszi. Másrészről Jézus némely nyilatkozatáról kimutatható, hogy nem származik tőle, hanem már előtte is közismert volt.

Jézus saját művének tekintik például a „Miatyánkot”. Pfleiderer kimutatja, hogy egy arameus nagyon régi ima, kaddis, e szókkal fejeződik be:
„Nagy neve emeltessék föl és szenteltessék meg a világon, amelyet saját akarata szerint teremtett meg. Rendezze be országát a ti éltetekben és az Izrael házának életében.” A keresztény „Miatyánk” kezdete, amint látjuk, utánzás.

Ha Jézus beszédei nem hitelesek, ha a fiatalságára vonatkozó előadás nem való s csodatételei éppen nem igazak, akkor mi marad még meg az evangéliumokból? Harnack szerint megmarad az a benyomás, amelyet Jézus tanítványaira gyakorolt és meg szenvedésének története. Csakhogy az evangéliumokat nem Krisztus tanítványai írták, s így nem azt a benyomást tükrözik vissza, amelyet Krisztus személyisége, hanem azt, amelyet ennek leírása idézett elő a keresztény községben. A legmélyebb benyomás sem erősíti meg tehát történeti hitelüket. Valamely képzelt személyről szóló elbeszélés is előidézheti a legmélyebb benyomást, hogyha a megfelelő történeti föltételek megvannak. Goethe Wertherje is milyen nagy benyomást gyakorolt, pedig az egész világ tudta, hogy csak regény. Ennek dacára számos utánzója s tanítványa akadt.
A zsidóságra, közvetlenül a Jézus előtti és utáni századokban, éppen képzelt személyek gyakorolták a legmélyebb befolyást, föltéve, hogy az ezeknek tulajdonított tettek és tanok a zsidó nép szükségletének megfeleltek. Ezt igazolja például a Dániel próféta könyve, amely azt írja, hogy a Nabukodonozor, Darius és Cyrus korában, tehát a Krisztus előtti hatodik században élt Dániel a legnagyobb csodákat művelte, a jövendőt előre megmondta, s azt is megjósolta, hogy a zsidóságot nagy szenvedés fogja érni, amelytől azonban egy üdvözítő meg fogja szabadítani s újra fényes polcra fogja emelni. Ez a próféta sohasem élt, s a róla szóló könyvet csak a 165. év körül, a makkabeus lázadás idején készítették, nem csoda tehát, hogy mindazok a jóslatok, amelyeket a próféta állítólag a hatodik században mondott, addig az időig pontosan teljesedtek is, s így természetes, hogy a jámbor olvasóban az a meggyőződés keletkezett, hogy végső következtetésének is be kell válnia. Ez az egész vakmerő találmány is ennek dacára a legnagyobb hatást gyakorolta; ebből táplálkozott a messiáshit és ez lett mintája a messiásra vonatkozó többi jóslatnak is. Dániel könyve azt is mutatja, hogy akkor milyen meggondolás nélkül csaltak a jámborok, ha valamely hatást akartak elérni. Az a hatás tehát, amelyet Jézusnak sikerült elérnie, nem jelent semmit.

Így aztán abból, amit Harnack az evangéliumokból mint igazi történelmi anyagot meg akar menteni, csak Krisztus szenvedésének története marad meg. De ez is elejétől kezdve a végéig, a föltámadásig és mennybemenetelig, annyira át van szőve mindenféle csodával, hogy a történeti mag nehezen hámozható ki belőle. A szenvedés történelmének hitelességével különben még foglalkozni fogunk. Az őskeresztény irodalom többi részével hasonlóképpen állunk. Mindaz, ami látszólag Jézus kortársaitól, esetleg az apostoloktól ered, legalább is annyiban hamisítás, hogy későbbi időből származik.

A Pál apostolnak tulajdonított levelek közt sincs egy sem, amelynek valódisága kétségtelen volna; a történeti kritika néhányra nézve kimutatta, hogy hamisítás. Ezek közt a legszemérmetlenebb a thessaloniaiakhoz szóló második levél. Ebben a levélben a szerző, aki Pál neve mögé bújik, óva int: „Ne hagyjátok fejeteket könnyen megzavartatni és megtévesztetni valamely szellem, szó vagy nevükben hozzátok szóló (hamis) levél által.” (2:2.) Végül a hamisító még azt is megjegyzi: „Íme, itt van jelként az én, Pál, saját kezű üdvözletem minden levélben. Így írok én.”

A hamisítót éppen ezek a szavak árulták el.
Pál többi leveleinek egész sora a kereszténység legrégibb irodalmi terméke. Jézusról azonban alig mondanak valamit, csak azt a tényt, hogy fölfeszítették s hogy újra feltámadt. Hogy a föltámadásról mit kell tartani, azt nem szükséges olvasóink előtt fejtegetnünk. Így tehát a Jézusra vonatkozó keresztény irodalom alig bizonyít valamit.


Forrás: részletek Karl Kautsky A kereszténység eredete (történelmi tanulmány) c. munkájából. Fordította Ágoston Péter