logo

IV Junius AD

A korlátozott üldözések kora

A kereszténység az első császárok idején aránylag zavartalanul fejthette ki missziós tevékenységét. Bár Claudius császár (41-54) 49-50 körül kiűzte Rómából a zsidókat és a zsidóknak számító zsidó-keresztényeket, mert azok „impulsore Chresto”, Krisztus izgatására állandóan nyugtalankodtak. Ezt még nem lehet üldözésnek tekinteni.
64-ig a keresztényüldözések a jeruzsálemi főtanácstól indultak el. A római államhatalom részéről az üldözéseket Néró császár indította el. Néró kereszténypolitikájával kezdődően az egyház sorsát közel 300 évig kisebb-nagyobb megszakításokkal a létbizonytalanság és a szenvedés jellemezte.

A keresztények, bármilyen fenyegetett volt is a helyzetük az őket körülvevő ellenséges környezetben, szokásos mindennapi életüket úgy élték, mint a pogányok. Csak attól óvakodtak, hogy a bálványimádásnak még a látszatát is kerüljék. Természetesen, amikor egy-egy császár vagy tartományi helytartó üldözni kezdte őket, sokan közülük meneküléssel, színleléssel, mimetizmussal próbálták menteni életüket.
Annak ellenére, hogy minden üldözés kegyetlen volt, és szörnyű megpróbáltatást jelentett Krisztus követőire és az egyház intézményére, az üldözésekben, azok általánosságát és a keresztények bírói felkutatását illetően, két, egymástól lényegesen különböző korszakot kell megkülönböztetni.

Az első két században a római államhatalom nem magát az egyházat támadta, hanem csak az egyes keresztényeket, továbbá a keresztények ellen folytatott eljárások nem terjedtek ki a birodalom egész területére, és a bíróság csak akkor foglalkozott ügyükkel, ha feljelentés érkezett ellenük. A harmadik században gyökeresen megváltozott a helyzet. A császárok rendeletéi a világegyházzá vált, már erősen megszervezett egyház testét akarták szétzilálni. Ezen kívül az üldözések során az államgépezet a birodalom minden részén igyekezett felkutatni a keresztényeket, hogy azokat vagy hittagadásra bírja, vagy megsemmisítse.


Az első század üldözései

Néró (54-68), mint erről Tacitus tudósít, azzal vádolta meg a keresztényeket, hogy 64 júliusában ők gyújtották fel Rómát, és ezért igen sok keresztényt (ingens multitudo) börtönbe vetett és válogatott módon kivégeztetett. Az áldozatok közt volt Péter és Pál apostol is. A keresztényekre szórt rágalmak és a megalázó üldözés a keresztény nevet gyűlöletessé tette a pogányok szemében, és a keresztényekre a halálra méltó gonosztevők bélyegét sütötte.
Néró üldözése, bár Rómára korlátozódott, azért volt végzetes, mert „csoport” ellen lepett fel, s így a „név” viselőjét sodorta veszélybe. 200 évig ezen eljárás alapján bélyegezték meg a keresztényeket az odium humani generis (az emberiség gyűlölete) címmel.

A Néró közvetlen utódai idején élvezett nyugalmat az önmagát istenítő, örült zsarnok, Domitianus (81-96) rémuralma törte meg. A császárkultusz megtagadása címén, mely felségsértésnek számított, továbbá a zsidó-keresztény életmód miatt sokan vérükkel pecsételték meg hitüket Domitianus uralkodásának utolsó éveiben. Nem csupán Kis-Ázsiában folytak nagy számban perek, hanem Rómában, a császári palotában is akadtak keresztény elítéltek. A kivégzettek közt volt a császár unokatestvére, Titus Flavius Clemens consul is. Szent János apostolt Patmosz szigetére száműzette a császár.

A 2. században a kereszténység külön vallásnak számított. Ebben az időszakban az első nagy üldözés Traianus császár (98-117) nevéhez fűződik, akinek uralkodása idején a birodalom a legnagyobb kiterjedését érte el. A keresztények ellen foganatosított rendeletek alapja, hogy nem engedélyezett egyesületekhez vagy tiltott társaságokhoz tartoztak. A hagyomány által, a 120 évesnek mondott Simeon jeruzsálemi püspököt ekkor feszítették keresztre, Ignác, antiókhiai püspököt pedig 110 körül Rómában a vadállatok elé vetették.
Az ifjabb Plinius, Bithünia és Pontus helytartója, megrémülve a keresztények nagy számától, mely a sok kivégzés ellenére sem akart csökkenni. 112-ben utasítást kért a császártól, hogy mitévő legyen. Traianus leveléből világosan kitűnik, hogy a keresztény vallásra vonatkozólag nem volt római törvény. Rendelkezése viszont veszélyes volt, mivel a keresztény hit büntethetövé vált.

Traianus két utóda, Hadrianus (117-138) és Antoninus Pius (138-161) uralkodása idején enyhült a keresztények helyzete, mert a császárok rendeletekkel védelmükbe vették őket a fanatikus tömeg dühével szemben. Hadrianus büntetéssel sújtotta azokat, akik nyereségvágyból jelentették fel keresztény polgártársaikat, megtiltotta a népítéleteket, és minden bíróság elé került keresztény vallási ügyében szabályszerű peres eljárás lefolytatását követelte meg (a tömeges feljelentéseket nem szabad figyelembe venni). Mindezek ellenére Rómában zajlottak perek, és különösen Keleten bőven akadtak vértanúk, akik közt a legismertebb Szent Polikárp (mh. 156), szmürnai püspök volt.

A 2. század utolsó nagyszabású üldözése Marcus Aurelius (161-180) nevéhez fűződik. Uralkodása rossz előjelekkel kezdődött. Pestis, éhség és a barbár népek betörései rémítették az embereket, akik a bajokért a keresztényeket okolták. A filozófus császár a keresztény vértanúság vállalásának hátterében csupán makacsságot látott. A pogány filozófusok is támadni kezdték a keresztény vallást. Mindezek hatására véres üldözés robbant ki a birodalom egyes részein, melyek súlyosságáról a korabeli keresztény apológiák is tanúskodnak.

A Rómában kivégzettek közül a leghíresebb volt Jusztinosz filozófus és apologéta valamint hét társa. Lyonban a csőcselék lázongásainak hatására 177-ben kezdődött el a keresztények kálváriája, amelynek során ötvenen, köztük a 90 éves Photinos püspök, Sanctus diakónus és Blandina rabszolgalány szenvedett vértanúhalált.

Hiteles akták tanúskodnak még a Kis-Ázsiában és Afrikában történt kivégzésekről is.

Forrás: részletek Dr. Marton József: A keresztény ókor (Egyháztörténeti tanulmány) c. munkájából