logo

XXVIII Maius AD

A keresztényüldözések második korszaka (3. század)

Az üldözések második korszakának eseményeit igazán csak akkor érthetjük meg, ha szemügyre vesszük a Római Birodalom gazdasági-társadalmi helyzetét a 3. században. A keresztényeknek Rómában békét biztosító Commodus (180-192) uralkodása idején Észak-Afrikában, Ázsiában és Kappadókiában továbbra is ítéltek el keresztényeket. A császár halála után rövid, de annál véresebb polgárháború következett, melynek a Severusok katonacsászársága vetett véget. Pár évtized múlva azonban egy minden eddigi polgárháborút és annak vérengzéseit felülmúló időszak következett, amelyben egy császár sem halt meg természetes halállal. Ezzel egyidejűleg és részben ennek következtében is a birodalom egysége meglazult, és súlyos belső és külső válságba jutott. Legfőbb oka az volt, hogy a rabszolga-utánpótlás akadozott, ennek következtében a társadalmi termelés visszaesett, válságba jutott; munkaerőhiány lépett fel, a kereskedelmi élet és az ipari tevékenység meggyengült, a provinciák és Itália kapcsolata meglazult. A nehézségeket fokozták a perzsa és germán csapatok betörései.
A császárok kétségbeesve próbálták a válságot leküzdeni, a birodalom egységét és erejét helyreállítani. Ideológiai téren az államvallás megszilárdítása látszott a legfontosabb feladatnak: Ennek alappillére ekkor már a császárkultusz volt. Azt is tapasztalniuk kellett, hogy a hivatalos ideológiával szemben a keresztény vallás egységes és szervezett közösséget teremtett, államvallássá és államellenes erővé vált, amely ellen semmit sem használnak az eddig alkalmazott módszerek. Az államkultusz megerősítése érdekében úgy látták a császárok, hogy nem a keresztény egyént, hanem az egyházat, mint szervezetet, mint államellenes intézményt kell megsemmisíteni.

Az első császár, aki úgy vélte, hogy a keresztény vallás veszélyessé vált a birodalomra nézve, Septimius Severus (193-211) volt. Eleinte jóindulatúnak mutatkozott a keresztényekkel szemben, később azonban felizgatták a zsidó lázongások, és bizalmatlanná tette a keresztények számának növekedése a magasabb állásokban, és az a hír, hogy a keresztények megtagadják a katonai szolgálatot. 202-ben rendeletben tiltotta meg a zsidóságra és a kereszténységre való áttérést, büntetendő cselekménynek minősítve a keresztség felvételét. Az üldözés súlya különösen a katekumenek és az újonnan megkereszteltek ellen irányult, és főleg Alexandriában és Karthágóban követelt áldozatokat (Leonidas, Órigenész atyja és Karthágóban Perpétua és Felicitas). Septimius Severus-szal a keresztényekkel szemben egy új jogi szemlélet nyert teret: eddig a feljelentettekkel szemben indíthattak eljárásokat, most a keresztény hitre térítés és térés is vétségnek számított.

Septimius halála után hosszabb, aránylag békés korszak virradt az egyházra, melyet a Caracalla (211-217) uralkodása alatt lezajlott Észak-Afrikai perek es Maximinus Thrax (235-238) fellépése zavart meg. A legkeményebb üldözés a kis-ázsiai Kappadókhiában robbant ki, ahol a tömeg egy földrengés után fordult a keresztények ellen. Thrax kiadott egy keresztényellenes edictumot, amelyben a papsággal szemben foglalt állást. Ekkor szenvedett vértanúhalált Pontianus pápa és Hyppolütosz.
A Thrax-féle üldözést leszámítva, a kb. 40 esztendős nyugalom idején az egyház zavartalanul építhette és fejleszthette szervezetét. A külső növekedéssel azonban nem állt arányban a belső erősödés. Ezért jelentett súlyos veszélyt az egyházra nézve a Deciusféle üldözés.

A nagy üldözések kora Decius (249-251) pannon-illír katonacsászárral kezdődött cl. Decius uralkodásának fő célját abban látta, hogy a birodalom régi erejét és fényét helyreállítsa. Az állam legveszélyesebb ellenségeinek a keresztényeket tekintette, és tervszerűen fogott hozzá, hogy az egységes állami (birodalmi) vallásnak alávesse őket. Uralkodása előtt (248-ban) ünnepelték erőteljesen fellángoló demagóg patrióta érzésekkel fűszerezve Róma ezeréves fennállását. Az ünnepségek egyben az ősi vallás újjáéledésének vágyát is felébresztették, és ugyanakkor lehetőséget teremtettek a kereszténygyűlölet kiújulására. Decius császár azon volt, hogy a birodalmat belsőleg megreformálja. S mert vélte, hogy a birodalom vallási alapjait a keresztények veszélyeztetik (akik megtagadják az állami kultuszt), először adott ki olyan általános érvényű törvényeket, amelyek a kereszténység kiirtását és minden római polgár államvalláshoz való visszatérését célozták.

249 decemberében rendeletet bocsátott ki, hogy a nagy keresztény egyházközségek vezetőit fogják perbe, és a szokásos módon ítéljék el. 250 tavaszán pedig elrendelte, hogy a császár trónra lépésének évfordulóján minden alattvalója ünnepélyesen áldozatot mutasson be az állam isteneinek és a császárnak. A császári parancs végrehajtásának ellenőrzésére minden helységben különleges bizottságokat állítottak föl. és igazolást (libellus) kellett adniuk azoknak, akik teljesítették e kötelességüket. 
A császári rendelet, amelyik nagyon egyszerű és könnyen teljesíthető volt, váratlanul érte az egyházat. Sokan meginogtak és megtagadták hitüket, különösen Alexandriában, Karthágóban. Szmürnában és Rómában. Az elbukottak (lapsi) egy része áldozatot mutatott be az isteneknek (sacrificati), vagy tömjént hintettek (thurificati), mások csellel, hivatalnokok megvesztegetésével szereztek bizonyítványt az áldozat bemutatásáról, anélkül, hogy áldoztak volna (libellatici), vagy az áldozat bemutatása elöl el rejtőzködtek. De sok mártír is volt, akik hősies helytállásukkal az egyház megtépázott tekintélyét visszaadták.
Az első vértanúk egyike Fábián pápa volt. Sokan mások, főleg a püspökök, így pl. Karthágóban Cyprianus püspök, mivel az üldözés elsősorban a püspököket akarta megtörni, meneküléssel mentették életüket, nehogy az egyház szervezete haláluk következtében tönkre menjen. 251 tavaszán az üldözés abbamaradt, mert a gótok betörtek Moesiába és az ellenük harcoló császár a mai Dobrudzsában elesett.

Az üldözés megszűnése után komoly vita robbant ki az egyházban a hittagadók visszavételével kapcsolatban. Többfelé nemcsak komoly viszályok keletkeztek, hanem Rómában és Karthágóban skizma is támadt. Voltak, akik a „szentek egyházaként” túlzott szigorral léptek fel az elbukottakkal szemben, kizárták közösségükből a szerintük halálos bűnt elkövetőket. Rigorista ellenegyházat hoztak létre. A fanatikus szigor ettől fogva vált minden eretnekség és szekta ismertetőjegyévé.
A történelem folyamán kivétel nélkül mind a kiemelkedő jámborság és a szentségi igény jelszavával léptek fel. Az egyháznak meg kellett óvnia „katolicitását”, ami abban áll, hogy Krisztus küldetése értelmében Isten üdvösségét az összes embernek kell, hogy elhozza, amely nem csupán a kiválasztottak és szentek egy kis szektája számára áll fenn.

A Karthágóban keletkezett szakadás és a római skizma szolgáltatta az okot Szent Cyprianusnak arra, hogy legjelentősebb művét: De unitate ecclesiae (Az egyház egységéről) megírja. Ebben kifejtette többek közt, hogy az egyházat lényegénél fogva nem lehet megosztani, mert az egyház csak egy lehet. Az egyház egységének központja a püspök, és a püspököt elhagyni annyit jelent, mint az egyházat elhagyni. Ezért nem lehet Isten annak atyja, akinek az egyház nem anyja.
Gallus császár (251-253) kisebb üldözése után újabb vihar Valerianus (253-260) uralkodása idején tört az egyházra. A császár egészen tervszerűen járt el. 257-ben kiadott rendelete minden alattvalójának lelkiismereti szabadságot biztosított ugyan, de megkövetelte a császárkultuszt. Edictuma elsősorban a papságot célozta meg: minden püspöknek, presbiternek és diakónusnak áldozatot kellett bemutatnia az isteneknek. Egyben megtiltotta, hogy a keresztények bármiféle összejövetelt tartsanak. Azokat, akik továbbra is istentiszteletet vagy titkos összejöveteleket szerveztek, halállal sújtottak. Rendeleteivel az egyház szervezetet akarta szétzúzni.

A második császári parancs 258-ban arról rendelkezett, hogy azonnal ki kell végezni minden egyházi tisztviselőt, aki megtagadja az áldozatbemutatást. Az áldozat makacs megtagadása miatt az állami tisztviselő keresztényeket lefokozták, vagyonukat elkobozták, kényszermunkára küldték, de legtöbb esetben kivégezték. Minden keresztény templomot és temetőt el kellett kobozni és le kellett rombolni. Ekkor már patakokban folyt a vért. A vértanúk száma igen nagy volt, különösen a klerikusok között.
II. Sixtus pápát, akit a Callixtus-katakombában istentisztelet közben leptek meg, és akit, miután a bíróság halálra ítélte, ide hozták vissza és négy diákónusával együtt, a katakombában az istentisztelet helyén fejeztek le. Afrikában a leghíresebb vértanú a keresztény ókor egyik legkiválóbb püspöke, Szent Cyprianus volt, akit 258. szeptember 14-én fejeztek le Karthágóban. Valerianus fia és utódja, Gallienus (260-268) belés külpolitikai okokból nemcsak abbahagyta az üldözést, de az elvett istentiszteleti épületeket és temetőket is visszaadta az egyháznak. Mindez azt mutatja, hogy az egyház a 3. században jelentős közvagyonnal, istentiszteleti épületekkel, temetőkkel és földbirtokokkal is rendelkezett, vagyis szervezete anyagilag is szilárd alapon nyugodott.


Forrás: részletek Dr. Marton József: A keresztény ókor (Egyháztörténeti tanulmány) c. munkájából