logo

IV Junius AD

Szent Pál, a pogányok apostola

Pál apostol életműve

Pál (zsidó nevén Saul) Kr. u. 10 körül született a Kis-Ázsiai Tarsusban. Szülei Benjámin törzséhez tartozó vallásos zsidók voltak, akik római polgárjoggal rendelkeztek. Saul a szülői házban megtanulta nemcsak az arám nyelvet és a tudományos héber bibliai nyelvet, de az akkori világnyelvet, a görögöt is. Húszéves korában Jeruzsálembe ment, hogy az ottani tóraiskolában rabbiképzést kapjon, azaz írástudó legyen.
Mint a Törvény buzgó követője, a keresztények üldözője lett, aminek a csodás damaszkuszi megtérés vetett véget. Jézus kinyilatkoztatta neki a keresztény hit igazságait, és kijelölte szerepét a pogányok térítésében (ApCsel 9, 3-19; Gál 1, 12-15; Ef 3, 2). Ettől kezdve (36 körül) egész életét Krisztus szolgálatának szentelte. Egy ideig pusztaságba vonulva készült apostoli élethivatására (Gál 1, 17).

Három évig Damaszkuszban (ahonnan rövid időre Jeruzsálembe ment, Gál 1, 18) és Arábiában, majd Cilicia erősebben hellenizált részein működött. Innen, Barnabás hívására, Antiókhiába ment. Anti ókh iái működése csak kezdete volt annak a hatalmas tevékenységnek, amely Krisztus nevét és örömhírét akarta megismertetni az egész pogány világgal. Ennek érdekében minden veszéllyel szembeszállva és minden szenvedést vállalva járta végig a földközi-tengeri országokat Szíriától Hispániáig. Életfeladatául azt tűzte ki, hogy a pogány népeket Krisztus egyházába vezesse, és az egyházat a zsidóság és a palesztinai térség korlátáitól megszabadítsa, teljesen függetlenné és világegyházzá tegye. Bárhová érkezett, először a zsidókat próbálta megnyerni az evangélium számára, majd látva azok ellenállását, a pogányokhoz fordult, és a megtérteket nem kötelezte a mózesi törvény megtartására.

Három nagy térítő útjáról tudunk. Az első apostoli útján (45-48) Barnabással együtt Ciprus szigetén, Pamfíliában, Pizídiában és Likaóniában alapított egyházközségeket, majd a zsidókkal folytatott vita tisztázása és a jeruzsálemi zsinat (49) után második apostoli útja (50-52) Kis-Ázsián keresztül Makedóniába vezetett. Útját jelentős egyházközségek alapítása jellemezte, így pl. Philippiben, Thesszalonikében és Korinthusban. Korinthusban másfél évig működött. Innen írta első leveleit.
Harmadik útja (53-58) hároméves efezusi tartózkodással indult, majd Kis-Ázsián keresztül Jeruzsálemben végződött, ahol kétéves fogság várt rá, mely Rómában folytatódott. A hagyomány szerint 63-ban felmentették, és negyedik apostoli útja során Hispániába is eljutott, és csak ezután esett a nérói üldözés áldozatául Rómában 64 vagy 67-ben.


A szentpáli egyházközségek belső élete

Szent Pál nemcsak kiváló hithirdető, hanem egyházszervező is volt. Mint leveleiből és az ApCselből pontosan kimutatható, az általa alapított egyházközségekben természetfeletti alapokon nyugvó és a kegyelmi élet növekedését szolgáló valláserkölcs és hierarchikus hatalmi rend uralkodott.

Pál Krisztus tanítását teológiai iskolázottságánál, zsenialitásánál és az isteni kegyelemnél fogva olyan formába öltöztette, amelyet kora pogány hellenista társadalma könnyen felfogott. A kereszténység átültetése a görög-római világba elsősorban az ö érdeme. A kinyilatkoztatás minden ágát elmélyítette, és kortársai számára érthetőbbé tette. A liturgiában nemcsak a Jeruzsálemben kifejlődött formát tartotta szem előtt, hanem az egyházközségeknek önállóságot biztosított, főként imádságok (IKor 11, 4), himnuszok (IKor 14, 26; Kol 3, 16) és karizmatikus beszédek (IKor 12, 14) formájában. A feleslegesnek ítélt zsidó tradíciókkal, ahol lehetett, szakított. 
A páli közösségekbe a felvétek hasonlóan a többi keresztény közösségekhez, a keresztség által történt, amely nem csupán kultikus aktus vagy jelkép volt, hanem olyan szent cselekmény, mely által Jézus megváltói halála hatékonnyá válik, és amely közli is, amit jelképez: a Krisztus halálába való eltemetkezést, továbbá a lelki feltámadást és a Krisztus életébe történő belenövést (Rom 6, 3-5).

A páli istentisztelet a hét első napján történt valamelyik hívő házában (ApCsel 20, 7; IKor 16, 2), ahol az istentiszteletet dicsérő énekek, lelki dalok és zsoltárok vezették be. Az istentisztelet központja az eukarisztia ünneplése volt, amelyet ünnepi étkezéssel kapcsoltak össze. A kenyértörést a páli levelek úgy ábrázolják, mint az Úr Testében és Vérében való reális részesedést (IKor 11, 23-32). A közösség Összejövetelei alkalmid szolgáltak az evangéliumhirdetésre, melynek a páli közösségekben elsőrendű jelentősége volt.


A szentpáli egyházak szervezete

A Szent Pál által alapított egyházak, mint a többiek is, a Tizenkettő és annak feje, Péter irányítása alatt álltak. De Péter után Szent Pál magának az általa alapított helyi egyházakban vezető szerepet követelt, amelyhez ragaszkodott is (IKor 1,12; 2Kor 12, 11). Ezért a páli közösségek legfőbb tanítói tekintélye, bírája és törvényhozója Krisztustól nyert apostoli hatalmánál fogva maga Pál apostol volt.
Ha az apostol leveleinek tükrében vizsgáljuk a páli közösségek szervezetét, az tűnik ki, hogy a kezdeti időszakban alapított, ún. korai közösségekben a szolgálati papságnak és fokozatainak a hierarchikus szervezetnek a nyomait megközelítőleg sem lehet annyira felismerni, mint a későbbi, ún. pasztorális levelekben, melyekben a hierarchikus szervezet körvonalai már erőteljesen kirajzolódnak.

Mindezekből és az ApCselben található helyzetképből a katolikus egzegéták a következőket állapítják meg:

1. A korai páli közösségekben a különféle vezetőknek és papi szolgálatot teljesítőknek feladatait nem tudjuk pontosan meghatározni és egymástól elkülöníteni, mert időre és bizonyos tapasztalatra volt szükség, míg a szolgálat hivatalos formái végleges alakot nyertek, a tisztségviselők feladatkörei tisztázódtak, és a kléruson belül elrendeződtek. Mindehhez szükséges volt, hogy a hívek száma nagymértékben növekedjen, hiszen a klérus többféle rangfokozatára igazában akkor lett szükség, amikor egy vagy néhány egyházi tisztségviselő már nem tudta elégségesen ellátni a hívek szolgálatát.

2. Annak ellenére, hogy a papi szolgálatot teljesítők feladatait nem is tudjuk pontosan elhatárolni egymástól, mind a szolgálati papság intézménye, mind annak legalapvetőbb fokozatai csírájukban már léteztek, félreérthetetlenül fel lehet ismerni a papi alkotmánynak azokat a korai elemeit, amelyek ordinációra utalnak.

Az ún. pasztorális levelek által megrajzolt közösségekben aztán már világosan megtalálhatók az olyan állandó jellegű papi hivatalok, amelyekre érdemes törekedni/ Az episzkoposz cím még nem különült el ezekben a levelekben a presbiterosztól sem (Tit 1, 5-7), a két hatalom még nem vált el egymástól. De minthogy a presbiter szó többes számban, az episzkoposz szó pedig mindig egyes számban fordul elő, ebből arra lehet következtetni, hogy az episzkoposz a helyi egyház vezetésével megbízott felelős presbitert jelenti.


Forrás: részletek Dr. Marton József: A keresztény ókor (Egyháztörténeti tanulmány) c. munkájából