logo

IV Junius AD

A többi apostol szerepe az evangélium terjesztésében

A hagyomány tanúsága az apostolok működéséről

Szent Pál apostolon kívül a Római Birodalom különböző részeiben sok más hittérítő is működött. A legfontosabb misszionáriusok maguk az apostolok voltak, akiknek sorsáról és tevékenységéről négy apostolt (idősebb és ifjabb Jakab, Péter és János) kivéve alig van tudomásunk. Ugyan sokat írnak róluk az apokrif apostoltörténetek, amelyek vallástörténetileg és irodalmilag értékes emlékek, azonban kevésbé megbízható történelmi források.


Szent Péter apostol tevékenysége és római tartózkodása

Péter miután kiszabadult Heródes Agrippa börtönéből (43-ban), az ApCsel tanúsága szerint más helyre távozott (12, 17), de hogy hová, erre vonatkozólag nincs semmi biztos adatunk. Egyesek szerint Rómába ment, ahol egyházközséget alapított. Rómában 49-ig, a zsidók kiűzéséig tartózkodott, majd innen Antiókhiába jött. Rómába ismét Néró uralkodása idején tért vissza, amikor a császár megengedte a zsidók újbóli letelepedését.
Jeruzsálemben, mint az ApCsel tanúsítja, ő vezette az apostoli zsinatot. Utána Kis-Ázsiában (Pontus, Bithünia) működött. Talán Korinthusban is járt (IKor 1, 21 Kéfás pártja), majd Rómába ment (IPt 5, 12). Itt, mint első levele végén írja (5, 14), Márk volt vele, aki a hagyomány szerint evangéliumában a péteri igehirdetést rögzítette. Vértanúhalála a nérói keresztényüldözés idején történt Rómában 64 (vagy 67) júliusában.
Péter római működése és római sírja mindig fontos kérdése volt a kereszténységének, mert a katolikus egyház Péter apostol római működéséből és ottani vértanúságából vezeti le a római püspöknek, mint Péter utódjának a primátusát. Római tartózkodása és vértanúhalála a múlt század protestáns racionális egyháztörténetének sokat vitatott tárgya volt, ma azonban lezárt kérdés.

Péter apostol római tevékenységének első bizonyítékát saját első levelének zárósorai szolgáltatják (5, 12-14). Ezek arról tanúskodnak, hogy Péter „Babilonban” tartózkodott, márpedig ezen a korabeli zsidó és keresztény irodalom nem az elpusztult asszír várost, hanem Rómát értette. Római Szent Kelemen, Róma harmadik vagy negyedik püspöke 96-ban arról írt a korinthusiaknak, hogy Péter és Pál apostolok a nérói keresztényüldözés áldozatai lettek.
Ugyanerről tett tanúságot Antiókhiai Szent Ignác 110 körül a rómaiakhoz intézett levelében is. Trenaeus lyoni püspök pedig 185 körül ezt írta: „Mialatt Péter és Pál Rómában az evangéliumot hirdette és az egyházat alapította, Máté a zsidóknak anyanyelvükön egy evangéliumot írt.”
Gaius római presbiter a montanista Proklos-szal folytatott vitájában már Szent Péter és Pál római síremlékeire (tropaion) utalt. " Ezek és számos más, itt fel nem sorolt tanúvallomás szavahihetőségét alátámasztja az a tény is, hogy Rómán kívül soha egyetlen város sem követelte magának Péter apostol sírját.

Az egykorú vallomások szavahihetőségét a modem kutatás mindenestül igazolta. Amikor a Szent Péter-templom kupolájában keletkezett repedések az alapzat felülvizsgálását tették szükségessé, XII. Pius pápa egy nemzetközi szakértő csoportot bízott meg Szent Péter sírjának feltárásával. Az 1940-49 közt, majd az 1953-57 között végzett ásatások, feltárások során nemcsak a Gaius által említett tropaiont, díszes síremléket találták meg, hanem azokat az eredeti pogány-zsidó sírokat is, amelyek egyikébe Szent Péter holttestét temették; és amelyet az első század vége óta szakadatlan és bizonyítható tisztelet övezett.
Ha Szent Péter ereklyéi nem is kerültek elő, és sírjának hollétét nem is lehet teljes bizonyossággal megállapítani, annyi azonban történelmi tény, hogy az egyház az első századok óta a római vatikáni halmon Péter sírját tiszteli. Nagy Konstantin a Gaius által említett síremlék fölé nagy nehézségek közepette azért építtette föl öthajós bazilikáját Szent Péter tiszteletére, mert a római hagyomány az első század óta a leghatározottabban vallotta, hogy Szent Pétert oda temették.


Szent János élete és írásai

János, Zebedeus fia és az idősebb Jakab apostol testvére az apostoli testület oszlopos tagjai közé számított, aki részt vett a bénán született koldus meggyógyításában, a szamariai küldetésben és az apostoli zsinaton. Későbbi életének adatait a hagyomány szolgáltatja, mely szerint a Szűz Anya haláláig Jeruzsálemben maradt.

60 körül, mint főpap Efezusban működött, és innen kormányozta a kis-ázsiai egyházakat Traianus császár uralkodásának elejéig, amikor is 100 körül természetes halállal fejezte be földi pályafutását. Ezt a hagyományt megerősíti Irenaeus is. Efezusi tartózkodásáról Polükrátész, Efezus püspöke is tanúskodik a Viktor pápához 190 körül írt levelében. Tertullianus jegyezte fel, hogy Domitianus császár uralkodása idején Jánost Rómába vitték, ott forró olajjal telt üstbe vetették, de az apostolnak nem történt semmi bántódása. Ekkor Patmosz szigetére hurcolták, ahonnan Efezusba tért vissza.

Szent János iratai, melyeket a keresztény hagyomány, ha nem is egységesen, de az apostolnak tulajdonít, a kereszténységnek a 70 után lényegesen megváltozott helyzetét tükrözik, és a kereszténység fejlődésének egy újabb, főleg a jeruzsálemi ősegyház, de a páli kereszténység összképétől is eltérő formáját mutatják. Kitűnik például, hogy az egyház egyetemessé vált mind földrajzi elterjedtség, mind a pogányság közötti jelentős térhódítás szempontjából. Erre utalnak a jó pásztorról és juhairól, és az egy akolról és egy pásztorról szóló hasonlatok, melyek az egyház egységén és zártságán kívül egyetemességét is hangsúlyozzák.
Hogy az apostol azoknak a pogányságból megtérteknek lelki igényét is ki akarta elégíteni, akik előtt nem volt ismeretlen Alexandria bölcseleté, jól mutatja a Logosz-tan felhasználása, a korai gnózis nyelvezetének igénybevétele és az evangélium kontemplatív természete. írásainak nyelvezetéből arra is következtethetünk, hogy Jézus meghívása előtt az esszénusok csoportjához tartozott?

Hogy az egyház a bajok és üldözések új időszakába jutott, melyben hitét és egységét különféle eretnekségek? működését és létét pedig a római államhatalom megújuló és súlyosodó támadásai veszélyeztették, ezt a jánosi iratok számtalan helye igazolja. Evangéliumában, melyben különös nyomatékkal hangsúlyozza és bizonyítja Krisztus isteni, de valóságos emberi természetét is, híveit a század végének gnosztikus és zsidózó eretnek tanai ellen vértezte fel. Hogy a római hatalom teljes súlyával nehezedett az egyházra, a Jelenések könyvének mind történelmi hátteréből, mind tartalmából megállapítható.


Forrás: részletek Dr. Marton József: A keresztény ókor (Egyháztörténeti tanulmány) c. munkájából