logo

IV Junius AD

Az egyházszervezet fejlődése

Az egyházi vezetés formái az apostolok korában

A jeruzsálemi ősegyház és a páli egyházak szervezetének elemzése azt mutatja, hogy már az apostolok korában kirajzolódtak az egyház alkotmányának alapvonásai. Az apostolok az egész egyház élén álltak, így ők voltak az egyes helyi egyházak vezetői is. Az apostolok hatalma és irányítása alatt két párhuzamos, egymás mellé rendelt hierarchikus szervezet: egy meghatározott helyi egyházhoz tartozó, ún. helyi és egyetlen részegyházhoz sem tartozó, vándorló, ún. missziós hierarchia létét lehet megállapítani.
A helyi egyházaknál a vezetés módját, a joghatósági hatalom gyakorlásának módozatát tekintve kétféle vezetési típust szoktunk feltételezni: a zsinagóga mintájára kialakított kollegiális vezetési típust (zsidó-keresztény vezetési típus), melyre az volt jellemző, hogy a helyi egyházakat a presbiterek kollégiuma, élén a kollégium elnökével testületileg irányította, és a testületből a joghatósági hatalom tekintetében egyik sem emelkedett a másik fölé; a másik vezetési típusra (antiókhiai vagy hellenista vezetési, típus), az volt jellemző, hogy a papi hivatalt viselő egyének közül az egyik már bizonyos mérvű vezetői, parancsolói és felügyelői hatalmat gyakorolt a többiek fölött, és mint ilyen, tekintélyben és méltóságban megelőzte a többieket.
A kollegiális vezetésből a monarchikus vezetésre való áttérés általában csak később és lassabban történt meg. A helyi hierarchia mellett sok egzegéta és történész feltételezi a missziós hierarchia létét is. A missziós hierarchia tagjai azok voltak, akik a Tizenkettek, illetve Pál apostol megbízásából és a tőlük kapott hatalom erejével hirdették az evangéliumot, szolgáltatták ki a szentségeket, és alapítottak új egyházközségeket. Sajnos, működésük részleteiről nem sokat tudunk.

A missziós hierarchiának a helyi hierarchiával való pótlása, illetve a misszionáriusok vándorló hivatalának helyhez kötött egyházi hivatallá válása azzal a folyamattal egy időben történt meg, amelynek keretében megfigyelhető a presbiter-kollégiumból az elnökök kiválása és presbitertársaik fölé való emelkedése. A helyi presbiteri kollégiumok elnökei akkor kezdtek társaik fölé emelkedni, és az egyszemélyes vezetői, joghatósági főhatalmat akkor kezdték megszerezni, amikor az apostolok már meghaltak, és az apostoli tekintély kérdése (ki birtokolja és gyakorolja az apostolok utódaként a helyi egyházban az apostolok tekintélyét és hatalmát) a helyi egyházakban előtérbe került.
A kollegiális vezetéstől az egyszemélyes vezetés felé tartó átalakulás folyamatát azok az egyházak támogatták, amelyekben már bizonyos mértékben vagy teljesen monarchikus vezetési rend uralkodott. Ezek közé az átalakulási mintául szolgáló egyházak közé tartozott pl. Róma és Antiókhia egyháza.

A hit terjesztésének és a hitet elfogadó hívek vezetési módjának tehát a körülményeknek és szükségleteknek megfelelően több változata alakult ki, majd ez a többféle változat kezdett mindinkább egységesebbé, egyöntetűbbé formálódni. Ez tűnik ki, ha az apostolok utáni idők forrásait, főleg ha az apostoli atyák írásait vesszük szemügyre.


Az egyházszervezet az apostoli atyák irataiban

Az egyház szervezetének fejlődése szempontjából az apostolok iratai közül az egyik legjelentősebb a Didakhé. Valószínűleg 70 és 100 között Szíriában különböző írásokból egybeszerkesztett munka, amelynek harmadik része (1 1-15 f.) szabályozza az apostolokkal, a prófétákkal és a más látogatókkal szemben tanúsítandó magatartást. Az ebben a részben említett apostolok és próféták a missziós hierarchia tagjainak látszanak.
„Kézfeltétellel rendeljetek magatoknak az Úrhoz méltó püspököket és diakónusokat, ... ők látják el ugyanis nektek a tanítók és próféták szolgálatát.”?

Ezek a szavak azt mutatják, hogy a próféták és tanítók ugyanazt cselekszik, mint a kézfeltétellel felszentelt püspökök, vagyis hirdetik az igét, kenyérszegést végeznek, és eukarisztiát tartanak. A Didakhé, ha szakkifejezéseket nem is használ, de alapjában véve párhuzamot von a kétfajta hierarchia, a missziós és a helyi között, és sürgeti a helyi hierarchia felállítását, a püspökök és diakónusok rendelését és tiszteletét. A Didakhé az alkotmányfejlődésnek azt az átmeneti állapotát mutatja be, amikor a missziós hierarchiát Szíriában a helyi hierarchia kezdte felváltani, illetve pótolni.

Római Szent Kelemennek az adott okot A Korinthusiakhoz írt levelének megírására (96 körül), hogy Korinthusban eltávolították a klérus idős tagjait, és újakat állítottak helyébe. Kelemen, mint a római egyház feje, a római püspöknek a más egyházak iránt érzett felelősségtudatától indíttatva, ünnepélyes hangú levélben kelt védelmére az eltávolított presbitereknek. Ezek az elöljárók ugyanis az apostolok jog szerinti utódai, még akkor is, ha közvetlenül nem az apostolok iktatták be őket. Itt találjuk az első utalást az apostoli utódlás elvére.
Az episzkoposz, presbiterosz. diakonosz szakkifejezések mai értelemben véve először Antiókhiai Szent Ignatiosz leveleiben fordulnak elő. Ignatiosz Rómába szállítása közben, 110 körül hét levelet írt. melyekben a Jézusról és a megváltásról szóló tanítást fogalmazta meg. Megállapítja, hogy az egyház egysége nem csupán szentségi, hanem megvan a jogi alapja is.

„A püspököt úgy kell tekintenünk, mint magát az Urat!”

„A diakónusokat hasonlóképpen mindenki úgy tisztelje, mint Jézus Krisztust, ahogyan a püspököt is, mert az Atya képmása, a presbitereket pedig Isten tanácsaként és az apostolok testületéként.”.

Az ignáci levelekben már világosan kirajzolódnak a monarchikus püspökség fogalmát erősen megközelítő, sőt azzal nagyjában megegyezőnek látszó püspökség körvonalai. Az apostolok tanítói, pásztori és szentségkiszolgáltató feladatait a püspök látja el a presbiterek meg a diakónusok segítségével.

A második század elején már nemcsak Antiókhiában, Rómában, de Kis-Ázsia számos helyi egyházában is monarchikus jellegű, egyszemélyes vezetés uralkodik. Erről a Jelenések könyvének második és harmadik fejezete is tanúskodik, melyekben a szent író az „egyházak angyalának” nevezi a hét Kis-Ázsiai egyház elöljáróját. Pár évtized múlva, a 2. század közepe táján már nagyon sok helyi egyházban a szó soros értelmében vett monarchikus püspök kormányzott, aki birtokolta a jogi és a rendi hatalom teljességét, és ez a monarchikus püspökség mind általánosabbá vált, ámbár voltak még olyan helyi egyházak, pl. az alexandriai, melyekben még sokáig a kollegiális vezetési rend tartotta magát.
Azt a fejlődési folyamatot, mely az egyszemélyes, teljhatalmú vezetési rendet tette mindinkább uralkodóvá, meggyorsította, hogy az üldözések, széthúzások és téveszmék terjedése közepette az egyszemélyes vezetés tudta a leghatározottabban megvédeni az egyház hitét és egységét. Ez a vezetési forma, amelyben a püspök a saját egyházában az apostolok teljhatalmával bírt, alapjában véve megegyezett az apostolok által gyakorolt vezetéssel, és annak történelmi folytatása és jogszerű tovább élése volt.

Az áldozópapi rendfokozat kialakulását a 2. század elejétől kísérhetjük figyelemmel. Az történhetett, hogy egyes püspökök, akiknek lelki hatalma nagyobb földrajzi területre terjedt ki, hatáskörük nagy részét megosztották a mai áldozópapoknak megfelelő presbiterekkel, és csak ezeket a felhatalmazásokat közölték velük. Az egyes rendfokozatok, a szolgálati papság szilárd formáinak kialakulása tehát történelmi fejlődés eredménye. Ez a fejlődés nem vak, nem célszerűtlen fejlődés volt, hanem olyan, melynek fő törekvése arra irányult, hogy az egyház a fennálló körülményeknek legmegfelelőbb rangfokozati formákat és vezetési típusokat alakítson ki. Ennek a fejlődésnek az irányát kezdettől fogva alapvető módon Krisztus és az apostolok szabták meg, és maga a Szentlélek irányította.


Forrás: részletek Dr. Marton József: A keresztény ókor (Egyháztörténeti tanulmány) c. munkájából