logo

III Junius AD

Az egyház elválása a zsinagógától

A zsidó-keresztényeknek az a törekvése, hogy testvéreiket Krisztus hitére térítsék, eleve kudarcra volt ítélve, és ezért nem is sikerülhetett. Már az egyház élettevékenységének megindulásakor a keresztények a legalapvetőbb kérdéseket illetően a lélekben elszakadtak a zsidóktól, mert a Krisztus istenségébe és messiási mivoltába vetett hit, és Krisztus számos parancsa és tanítása elfogadhatatlan volt a zsidóság számára, és feloldhatatlan ellentétet képezett a két vallás között. Ha a külső összeköttetés főleg a zsidó istentiszteletek látogatása és a zsidó szertartási törvények betartása által egy ideig még fennállt a zsinagógával, a végső elszakadásnak egyszer mégiscsak be kellett következnie.

A Jézus Krisztusra vonatkozó hitbeli különbség áthidalhatatlan ellentétet képezett a zsidóság és a keresztények között. Az egyháznak egyre több pogányságból megtért tagja lett, akik a 2. században számbelileg és jelentőség szempontjából is mindinkább túlsúlyba kerültek, és egyre jobban függetlenítették magukat a zsidóságtól. Ez a függetlenné válási, elválást folyamat már az apostoli zsinattal megindult, amely felmentette a pogányságból megtért keresztényeket a mózesi szertartási törvények alól. Később ugyanezt tette az egyház a zsidó-keresztényekkel is. Izrael zsidó-keresztényei a zsidó állam megszűnésével ténylegesen is felszabadultak a zsidó törvények alól, és bár továbbra is megtartották vagy igyekeztek betartani a törvényt, a zsidóság kiátkozta, kiközösítette magából őket.


A szétválás története

Abban, hogy az egyháznak sikerült teljesen önállóvá lennie, kezdetben döntő szerepe volt Szent Pálnak, aki anélkül, hogy tagadta volna az Ószövetség értekét, azt tanította, hogy az előkészítő jellegű mózesi üdvrend megszűnt, többé már nem a mózesi törvény megtartása üdvözíti az embert, hanem a Krisztusba vetett élő, jótettekben kiteljesedő hit.
A zsidó vallás és az egyház közelsége és „rokonsága” egyben feszültséget is gerjesztő tényező. Jézus megtestesülése vagyis az istenség az emberben inkarnálódik visszamitológizáló folyamatnak számított a zsidóság szemében, akik a pogányok hitéről tudták, hogy azok az „emberből csinálnak isteneket”.
Az elkülönülés folyamatának másik fontos állomása a jeruzsálemi apostoli zsinat volt, amelynek határozatát számos zsidó-keresztény nem fogadta el, és külön pártot alapított. Ez a párt ifjabb Jakab apostol, Jeruzsálem első püspökének halála után ellenpüspököt állított, előidézve ezzel az egyházban az első szakadást.

A harmadik esemény, amely sorsdöntő módon mozdította elő az egyház és a zsinagóga egymástól történő elszakadását: a zsidó állam megszűnése és a templom pusztulása volt 70-ben. Ennek következtében ugyanis tovább szakadtak azok a szálak, amelyek az egyházat a zsidó-keresztényeken keresztül a zsidósághoz kötötték. Az anyaországi zsidó-keresztényeket ugyanis, mivel a zsidó állam megszűnt, többé már nem kötelezték az eleddig államilag kötelező törvények. De nemcsak a törvények kötelező ereje szűnt meg, hanem egyes törvények megtartási lehetősége is, mivel a templom romokban hevert, az áldozatok, a zsidó vallás legszentebb ténykedései megszűntek, a papság üres elnevezéssé süllyedt. A 70-ben bekövetkező tragikus események után tovább fokozódott a zsidó-keresztények és a zsidók közötti feszültség. Árulással vádolták a keresztényeket.

A zsidóság és kereszténység elválását maga a zsidóság is siettette, sőt a keresztények kiközösítésével a szétválást végérvényesnek is tekintette. 75 után felvették a zsinagóga liturgiájába az átkot: „Menjenek tönkre a nazareusok és az eretnekek, és töröltessenek ki az élők könyvéből!”
E kiközösítés ellenére a zsidó-keresztények nagy része megtartotta a körülmetélést, tovább ünnepelte a szombatot és a többi zsidó ünnepet is. Ezek miatt a pogány keresztények mind jobban elidegenedtek a zsidó-keresztényektől, magukra hagyták őket, amazok pedig külső támogatás nélkül elszigetelt közösségekké váltak, és mint ilyenek, lassan elvesztették jelentőségüket.

A végérvényes és teljes szakadás útjának utolsó, tragikus állomása a 132-ben ki-robbant és 135-ben vérbe fojtott Bar-Kochba-féle lázadás volt. A katasztrófa két azonnali és történelmi jelentőségű következménnyel járt. Véget vetett az ókori zsidó állam történetének, és végérvényesen elvált a kereszténység a judaizmustól. Jeruzsálemet a rómaiak elpusztították, helyén pogány várost emeltek, melybe zsidók nem léphettek be, a templom helyére pedig pogány templomot emeltek. A lázadás miatt birodalomszerte zsidóellenes megmozdulásokra került sor, és üldözések robbantak ki. A zsidók utolsó felkelésétől és a magát messiásnak kikiáltó vezértől a keresztények a legerőteljesebben elhatárolták magukat, és ha erre szükség volt, teljes lojalitásukról biztosították az államhatalmat. Ezzel államjogilag és társadalmilag is tanújelét adták a zsidóságtól, mint vallástól és mint közösségtől való teljes elszakadásuknak és elkülönültségüknek.

Az elszakadásnak az lett a következménye, hogy a rómaiak a pogány keresztényeket többé nem tekintették zsidóknak, és a zsidó-keresztények közül azok is, akik teljesen szakítottak a mózesi törvénnyel, a háború, illetve az üldözések során a rómaiak kíméletét élvezték. A zsidóságtól, mint vallástól történő elszakadás nem jelentette, hogy a zsidó-keresztényeket a pogányságból megtértek teljesen kizárták volna magukból.


A végleges elkülönülés következményei

közé kell számítanunk, hogy az egyház ezáltal nagyobb vonzerőt tudott gyakorolni a zsidókat megvető pogányokra, és ez is hozzájárult a pogányok megtérésének fokozódásához. De még fontosabb következménye az lett, hogy a számbelileg nyomasztó túlsúlyba jutott pogány kereszténység súlypontja Jeruzsálemből Antiókhiába és Alexandriába, elsősorban azonban Rómába tevődött át. Nyugat ennek következtében lassan felismerte Kelettel szembeni függetlenségét, és ezt fokozatosan ki is fejlesztette, Róma pedig azáltal, hogy Péter és Pál működésének és halálának helye volt, maga számára az apostol-fejedelmi folytonosságot is, mégpedig joggal, biztosította.

Az egyház a 2. században nemcsak a zsidóságtól különítette el magát végérvényesen, de a keleti vallások és keleti misztika, meg a görög világszemlélet elemeinek keverékéből keletkezett és megváltói tudást ígérő gnoszticizmusnak nevezeti vallási irányzattól is, amely a kereszténységet kinyilatkoztatott tartalmától akarta megfosztani. (A gnoszticizmusról a későbbiekben lesz szó!) Ezek a támadások, amelyek részben kívülről, részben az egyházba felvételt nyert eretnek keresztények részéről érték az egyházat, meggyorsították az egyházban a vezetői hatalom egy kézbe történő összpontosításának folyamatát. Elsősorban az ún. monarchikus püspökökre hárult a hitletétemény megőrzése.


Forrás: részletek Dr. Marton József: A keresztény ókor (Egyháztörténeti tanulmány) c. munkájából