logo

IV Junius AD

Az utolsó nagy keresztényüldözés

A Diocletianus-féle üldözés előzményei

A valerianusi üldözés után a keresztények több mint negyven esztendőn keresztül újból békében élhettek. Igaz, hogy Aurelianus császár (270-275) kísérletet tett, hogy a római államvallást az ún. Nap-vallással összeegyeztesse. A Sol invictust a római istenek közé iktatta, és a Római Birodalom urának és a világ üdvözítőjének nyilvánította (ünnepe december 25). Keresztényüldözési szándékának végrehajtásában erőszakos halála akadályozta meg. A hosszú nyugalmi időszakban a keresztények száma megnőtt, a 4. század elején már 7-10 millió lehetett. Az egyház tagjai a legmagasabb és legbefolyásosabb állásokba is bekerültek. A városokban nagy templomok épültek, és anyagilag is tovább erősödött az egyház. Úgy látszott, végleg felvirradt a békés fejlődés korszaka. Ezt a helyzetet alapjában ingatta meg Diocletianus császár (284-305) keresztényei lenes politikája.

Diocletianus, aki közel 20 évig türelmet tanúsított az egyház iránt, csak uralkodásának utolsó éveiben határozta el magát a kereszténység végérvényes felszámolására. Az egész birodalom közigazgatási reformjába kezdett, és ennek legnagyobb akadályát a kereszténységben látta. A katonaság és az adórendszer megreformálása után ún. négyesuralmat (tetrarchia) vezetett be: maga mellé vette augustusnak (társcsászár) Maximianust, és pár év múlva kinevezte Caesarnak (alcsászár) Galériást és Constantius Chlorust.
A tetrarchia rendszerében az augustusokat a Caesaroknak kellett követniük. Ezzel megakadályozta a szokott és elfogadott családi utódlást. A birodalom kormányzata abszolút és theokratikus jelleget öltött, a császár lett a birodalom legfőbb istene, dominus imperii Romani, akinek kultuszát az egész államgépezet biztosította. Diocletianus a külső szervezések után a belső ellenállás letörésébe kezdett. Útjában elsősorban a keresztények álltak.  

Abban, hogy a keresztények ellen fordult, szerepet játszottak az újplatonikus bölcselők is, akik a császár vején, Galerius alcsászár révén hatottak Diocletianusra. A császár miután arra a meggyőződésre jutott, hogy központosító politikája és reformjai csak akkor lehetnek eredményesek, ha a birodalom ideológiája is egységes és szilárd lesz, elhatározta, hogy a római államvallást megerősíti, és a kereszténységet, mint ennek az államvallásnak fő ellenségét, megsemmisíti.


Az üldözés története

298-ban (esetleg 300-ban) Diocletianus áldozási rendeletet adott ki, amely csak a hadseregre és a palota hivatalnokaira vonatkozott. Ezzel a hadsereget megtisztította a keresztényektől, hogy az állam legfőbb hatalmi szervét megbízható eszközzé tegye. Az üldözés teljes rohama 303-ban indult meg. A február 23-án kiadott és az egész birodalomra kötelező rendeletével megparancsolta a templomok lerombolását, a szent könyvek beszolgáltatását és elégetését, valamint betiltotta az istentiszteleti összejöveteleket. Minden keresztény hivatalnokot elbocsátottak, és a császári udvar keresztény alkalmazottait rabszolgasorba taszították. A császári székhely, Nikomédia papjait és diakónusait megölték, Anthimosz püspökkel az élen.

A 2. és 3. rendelet az üldözést kiterjesztette a birodalom összes papjára, elrendelte azoknak azonnali bebörtönzését és kivégzését, kifejezetten azzal a céllal, hogy a keresztény közösségeket megfossza lelkipásztoraiktól, és ezzel az egyházi szervezet működését lehetetlenné tegye. A negyedik császári parancs végül 304-ben minden keresztényt érintett, mert minden polgárt halálbüntetés vagy kényszermunka terhe mellett áldozat bemutatására kötelezett.
A vértanúk száma igen nagy volt. Euszébiosz mint szemtanú, ijesztő részleteket közölt a Palesztinában és Egyiptomban történt kivégzésekről, melyek során túlzásoktól sem mentes állítása szerint nemegyszer száz keresztényt is kivégeztek egyegy alkalommal. A legtöbb vértanú, aki később liturgikus tiszteletben részesült, ebből az üldözési időszakból való.


Forrás: részletek Dr. Marton József: A keresztény ókor (Egyháztörténeti tanulmány) c. munkájából