logo

IV Junius AD

Jogcímek a keresztények ellen indított bűnvádi eljárásban

A római állam jogrendszeréről volt híres. Ha erőszakosan fellépett a kereszténység ellen, feltételezhetjük, hogy megvolt rá az oka. Sajnos, nagyon kevés olyan hivatalos nyilatkozatot ismerünk, amelyből az állami keresztény üldözések jogalapjára következtethetnénk. A Tertullianus által említett nérói törvény („Az emberi nem gyűlölete”) létezését a modern kutatás kétségbe vonja. Az azonban biztosnak látszik, hogy a császári üldözés tette a keresztényeket a tömegek szemében gyanús, minden gonosztettre képes emberekké, akik méltók az üldözésre és halálra. Jogcímnek számíthatott Traianus császárnak a nem engedélyezett egyesületekről és tiltott társaságokról hozott törvénye, mely a keresztényeket is érintette.

A császárkultusz elvetése (crimen laesae maiestatis imperatorum) volt a legsúlyosabb jogcím az eljárás megindítására. A „lex de sacrilegio”, a szentségtörés, vallássértés elleni törvény szintén alkalmazható volt a keresztényekre. Bár ezeket a törvényeket a keresztények ellen lehetett fordítani, Decius uralkodásáig a bírói ítéletek indoklásában általában nem hivatkoztak rájuk. Elég volt az ún. coercitio-jog, ami az állami tisztviselőket felhatalmazta, hogy bármilyen engedetlenséget, rendbontást megbüntessenek. A bírói ítéletek általában azt említették, hogy az elítélt keresztény vonakodott a pogány istenek vagy császárok szobrai előtt áldozatot bemutatni vagy keresztény hitét megtagadni. Aki erre vállalkozott, az ellen megszüntették a bírói eljárást. Mindez azt mutatja, hogy a keresztények elleni bűnvádi eljárás a római jogi életnek különleges esete volt, melyet maradék nélkül sehová sem lehetett besorolni.

A 3. századtól kezdve már nem általános jogcímek alapján hoztak ítéleteket a bíróságok a keresztények ellen, hanem egyes császároknak kifejezetten a keresztények ellen kimondott törvényei alapján. Decius olyan törvényeket hozott, amelyek jogszerű alapra helyezték a keresztényüldözést. Jogi alap szempontjából az üldözések történetében lényeges mozzanatnak számít Traianus válaszlevele Plinius helytartójához (Ep. X, 97), amelyben meghatározta a keresztények jogi helyzetét. A levélváltás 112-ből való. Plinius, Bithünia helytartója előadta, hogy eddig keresztény pereket még nem folytatott le, tehát nem tudja, hogy a keresztényeket már csak vallásuk miatt is (propter nomen ipsum), vagy csak az ezzel kapcsolatos vétkeik miatt kell-e üldözni. Plinius bizonytalansága, hogy vajon a név kapcsolódik a vétkekhez, vagy a bűntetteket azonosítják a névvel előfeltételezi azt, hogy a keresztény elnevezés önmagában gyanús volt. Pillanatnyilag úgy járt el, hogy a feljelentett személyeket kihallgatta. A vádlottakat három csoportba osztotta:

1. akik kereszténynek vallották magukat és kitartottak, kivégeztette;
2. akik tagadták. hogy valaha is keresztények voltak, elengedte;
3. akik keresztény mivoltukat bevallották, de a császárnak az áldozatot bemutatták, elengedte.

Plinius mégis bizonytalan az eljárásának helyességében, mivel a keresztények semmi rosszat nem tesznek, és minden néprétegben, minden vidéken megtalálhatók. A joggyakorlatot teremtő Traianus azt válaszolta, hogy az egész birodalomra vonatkozólag nem lehet egy szabályt felállítani. Különben a következő normákat vegye figyelembe:

1. a keresztényeket nem kell hivatalból üldözni;
2. névtelen feljelentéseket nem kell figyelembe venni;
3. szabályos feljelentés esetén a vádlottat le kell tartóztatni; ha azt állítja, hogy nem keresztény, áldozatot kell a császárnak bemutatnia, ha pedig bevallja, hogy keresztény, el kell ítélni. „Nem kell utánuk nyomozni; ha azonban följelentik és vádolják őket, büntetendők.”

A levélváltásból kiderül, hogy nem volt római törvény a keresztény vallásra vonatkozólag. Elméletileg a kereszténység, mint vallás nem volt megengedett, de a keresztényeket vallásuk miatt üldözni sem kellett. Csak akkor kellett elítélni őket, ha vád volt ellenük. Az ítélet indoka nem a vallás, hanem a felségsértés. E rendelkezés alapján maga a keresztény hit vált büntethetővé.

Fontos forrás a római jogi gyakorlat szempontjából Hadrianus utasítása Minucius Fundanus ázsiai helytartóhoz 124-ből. Fundanus elődje ugyanis arról számolt be, hogy pogányok tömegesen kérték a keresztények lefogatását. A császár utasította a helytartót, hogy tömeges feljelentéseket ne vegyen figyelembe, a rágalmazó feljelentőket büntesse meg, és a keresztényeket vétküknek megfelelően ítélje el. Hadrianus rendeleté kiegészítette Traianus rendelkezését, és ugyanakkor bizonyította, hogy a császári valláspolitika kezdetben a keresztény pereket elcsendesíteni és nem szítani akarta.
Decius uralkodásáig a római államhatalom a keresztény vallást hivatalból nem üldözte, tehát nem lehet keresztény-üldözésekről beszélni, csupán a keresztények elleni perekről. Ezek természetesen a feljelentőktől függtek. Lényegében a keresztények a feljelentők kényének-kedvének lettek kiszolgáltatva, amihez hozzászámítandó esetről esetre a tömegek hangulata, az. uralkodók és a hivatalnokok magatartása.


Forrás: részletek Dr. Marton József: A keresztény ókor (Egyháztörténeti tanulmány) c. munkájából